Politikai mítoszaink – a hatalom meséi

Ötödik rész: A múlt mítosza


A (szélső)jobboldali gondolkodásban különös szerepet tölt be a múlt. Nem a múlt egyes eseményei, még azok sem, amelyeket olyan szenvedéllyel emlegetnek föl, hanem maga a múlt. Félreértés ne essék, nem lebecsülni vagy eljelentékteleníteni akarom a múltat, történészként képtelen is lennék rá. Inkább arra szeretném ráirányítani a figyelmet, hogy milyen különféle módokon lehet felhasználni a jelen megkonstruálásában. Ebből a szempontból pedig nem annyira az a fontos, hogy mit ragadunk ki belőle, hanem az, hogyan tesszük ezt, és mit kezdünk vele.

Bármily meglepő is, a múlt viszonylag új jelenség. Nem létezett, mielőtt az idő folyamattá nem változott, amíg tehát a jelenről le nem vált a jövő, majd a múlt is. Abban a formában, ahogyan mi is használjuk, a 16–17. századnál előbb nemigen tudták elképzelni. Innentől viszont egyre nagyobb lett a jelentősége, mert belőle eredeztették a jelent, és magyarázatot találtak benne mindarra, ami éppen volt. Forrássá és okká lett, és ezért nem is létezhettünk nélküle. Így volt ez egészen a 20. század közepe tájáig, amikor valami megváltozott. Nem sok, csak annyi, hogy a jelen egyre inkább a jövőből eredt, forrásai egyre inkább ott, és nem a múltban lettek megtalálhatók. Kétségtelen, hogy már a 19. század első felében is összekapcsolódott a múlt és kutatása valamiféle hatalmi nosztalgiával (gondoljunk csak a német történettudományra, és persze a magyar történeti köztudatra), amiből a jelenbeli nagyság igénye és vágya eredt. De ez még jól összeillett a „múltból származó jelen”, vagyis a fejlődés koncepciójával. A múlt században azonban kettévált, és át is alakult a múltról való gondolkodás, ezzel pedig szerepe a gondolkodásban.

A tudományban az újra és újra megírt múltnak mindig újabb és újabb kérdéseket tett fel a jelen, amely már nem okozata, hanem – mindig szigorúan a források alapján, de – megalkotója lett a múltnak. Azaz ugyanabból a forrásanyagból, bizonyos határok között, különböző múlt lehetett, vagyis a múlt immár nem befejezett, maga is folyton változik. Másként fogalmazva, a tudomány és a társadalom egy része dinamikusan viszonyul a múlthoz, és így egy esemény(sor) jelentése nem feltétlen marad változatlan. Aki a források adta lehetőségeken túllép, vagy a tudományos módszerek mellőzésével magyarázza őket, az természetesen hamisítást követ el, ennek pedig semmi köze a dinamikus viszonyhoz. Nemcsak a tudomány, a politikai és a hétköznapi gondolkodás is dinamikus viszonyt alakított ki a múlthoz. E nélkül nem is lehet az egyre változékonyabb jelent és a jövőt alakítani és uralni.

A múlthoz való viszony másik módja éppen ellenkező irányba távolodott el a modernitástól, és felelevenítette a premodern idő egyes sajátosságait. Kiváltképp köztünk, magyarok között lett virulens ez a felfogás. Sándor Klára nagyszerűen írta meg sorozatának első részében ennek problémáit, meg azt is, mennyire nem egyszerű ezzel megbirkózni; felesleges lenne megismételni, vagy akár csak más módon megírni is. Ehelyett arra irányítanám a figyelmet, hogy a premodern időben nem volt múlt, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan mi elgondoljuk és érzékeljük. Ahogyan Augustinus fogalmazott, „tiszta és világos dolog, hogy sem jövő, sem múlt nincsen”, (1) neki tehát csakis a jelen létezett. A magyar (szélső)jobboldal gondolkodásában a múlt kiválasztott eseményei, elemei, viszonyulásai nem voltak, hanem jelen vannak. A sumer vagy a hun rokonság nem megvitatható kérdés, hanem nekünk, mint „türk-hun tudatú népnek” jelenlévő valóság – állítják.


A Tunnel to the Past – flickr/phill.d

Ha csak vélekedés lenne, vitatkozhatnánk vele vagy jót nevetnénk rajta, ki-ki ízlése szerint. A probléma azonban az, hogy idehozzák közénk, rátelepítik a mindennapjainkra a jurtáikat, a polgári alkotmányos elvekre pedig a magyar fétisizmus ikonját, a szentnek nevezett királyi koronát. A kilencven évvel ezelőtti (!) „országvesztés” felett érzett mesterkélt fájdalmukkal megbénítanak minden értelmes beszédet és vitát, megakadályoznak minden felelősségvállalást. Miért mondom, hogy mesterkélt? Több okból is. Legelőször azért, mert nekik Trianonból csak a szenvedés kell, az el nem múló, a fel nem dolgozható. Ennek érdekében szándékosan nem elemeznek, nem feldolgoznak, csak és kizárólag jajonganak. Számukra Trianon minden nap itt van, nem múlt, hanem örök jelen, mítosz, amelyet rituálisan újra kell mesélni. Aztán azért is mesterkélt, mert csak önmagukkal törődnek, azokkal, akik a legtöbb kárt szenvedték, és még ma is, mint bármely kisebbség, kiszolgáltatottakká válhatnak, őket nem veszik figyelembe. Hogy is mondta Kövér László a szlovákiai magyaroknak, mikor felrótták neki, miért az ottani választások előtt fogadták el az állampolgársági törvényt? „Gyáva népnek nincs hazája!” A lenézés és a megvetés szavai ezek, ráadásul még üres frázis is. Végül mesterkélt fájdalom, mert mesterségesen fenntartott, a kivezető utakat elutasító, ezeket sosem kereső.

Sajnálatos, hogy a múltat nemcsak ebben a tekintetben kezelik így, hanem számos más vonatkozásban is. Például az oktatásban. Szeptemberben a XVI. Polgári Gondola rendezvényen Hoffmann Rózsa államtitkár kifejtette, hogy vissza kell állítani az oktatásban a hagyományokat, a nevelési kultúrát, azaz jelenné kell tenni a múltat. Pedig tudnunk kellene: János vitéz csak Iluskán segít. Úgy tűnik, a jobboldalnak egyetlen válasza van a felmerülő problémákra: a hagyomány. Mi baj lehetne ezzel, hisz a hagyomány szép dolog! Elismerem, szép, egészen addig, amíg el nem kezdik a mai problémák megoldására használni. Márpedig a (szélső)jobb éppen ezt teszi! Bármi is a kérdés, rögtön megtalálják rá a választ valamiféle hagyományban. Rossz az oktatás hatásfoka? Elő a magyar nevelési hagyományokkal! Gazdasági, költségvetési gondok várnak megoldásra? Máris kész a válasz: tegyünk úgy, mint a feudális urak, akik háborúikhoz – ha tehették – mások javait használták fel. Útban vannak a politikai ellenfelek? A koncepció már kész, csak a per hiányzik még. A (szélső)jobb úgy használja a hagyományokat a mai problémák megoldására, mint valamiféle puzzle darabkáit. Azt hiszi, akármilyen képet ki tud rakni belőlük, ezért eleinte nem akar, később pedig már nem is tud megtanulni rajzolni. Úgy hiszi, nincs szükség a hagyományokkal szakító, új megoldásokat létrehozni képes, problémákat megoldó kreativitásra. A hagyományokból összerakott megoldások azonban tákolmányok, a legnagyobb bajuk mégsem ez, hanem az, hogy hazugok. A megoldásként használt hagyományok hazudnak a múltról, a megoldásról és az eredményről egyaránt. Úgy is mondhatnánk, hogy a hagyomány giccsé változik a (szélső)jobboldaliak kezei között. Politikusaik pedig élvezettel használják fel ezt a giccset, hisz, mint Kunderától tudjuk „a giccs szó annak az embernek a magatartását jelöli, aki mindenáron és minél több embernek tetszeni akar.” (2)

A múlt mítosza hagyományok zombijaival népesíti be a jelent, és a múltat tekinti jövőnek. Azaz hisz benne, hogy a múlt újra és újra el fog jönni. A múlt mítosza politikai, intellektuális és minden egyéb értelemben giccs, és egyáltalán nem veszélytelen. Legutóbb október 23-án figyelhettük meg, milyen is az, amikor valaki a zombik fogságába kerül, és a giccses sémák használata megfosztja az önálló gondolatoktól.


Krémer Ferenc                  


(1) Augustinus: Vallomások, 11. 20. 26.
(2) M. Kundera: A regény művészete, Budapest, Európa K., 2003, 169. p.

***

A Politikai mítoszaink – a hatalom meséi sorozat:

A rend mítosza
Az erő mítosza
A különbségek, avagy az egyformaság mítosza
A Nemzeti Együttműködés Rendszerének eredetmítosza; Mese 2006 őszéről


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!