Két adalék az ukrajnai helyzethez
- Részletek
- 2014. február 03. hétfő, 06:56
- Sz. Bíró Zoltán
1. Az ellenzéki pártok és a „zsidó-kártya”
A grani.ru néhány napja arról írt, hogy a kijevi tüntetőkkel szemben hogyan próbálják kijátszani a „zsidó-kártyát”. Ám, hogy mindez érthető legyen, némi magyarázattal tartozom.
A magyarázat kiindulópontja, hogy a kijevi tüntetések irányításában a közelmúltig fontos, sőt kifejezetten meghatározó szerepet játszottak az ukrán parlament, a Legfelsőbb Rada ellenzéki pártjai. Nem ezek a pártok voltak ugyan a tiltakozó mozgalom elindítói, de egy idő után – főként a békésen tiltakozó egyetemisták november 30-i példátlan megveretését követően – megpróbálták átvenni a tűntetések politikai irányítását. Ez többé-kevésbé sikerült is nekik. Annak a parlamenti ellenzéknek, amely lényegében három pártból áll. Egyfelől két jobbközép, néppárti jellegű csoportból. A Timosenko-féle „Haza”-pártból, élén Arszenyij Jacenyukkal, valamint a pár éve alapított „Ütés”-pártból, ezt Vitalij Klicsko vezeti. Másfelől azonban van egy harmadik – egyre nagyobb befolyáshoz jutó – párt is az ellenzékben. Ez a Nyugat-Ukrajnában népszerű ultranacionalista, antiszemita, bizonyos vonatkozásaiban kifejezetten fasisztoid jegyeket mutató „Szabadság”-párt. A vele kapcsolatos távolságtartás teljesen indokolt. Jelenléte az ellenzéki összefogásban kezdet kezdetétől alkalmat adott arra, hogy kompromittálja a Janukovics ellen tüntetőket. Ráadásul mintha erre a kompromittálásra rá is játszanának, mind a jelenlegi ukrán hatalom egyes tényezői, mind az orosz állam propagandistái. Ezt a helyzetet próbálta értelmezni az ellenzéki érzelmű, ám kifejezetten megbízható és tárgyszerűen tájékoztató moszkvai hír- és elemző portál, a grani.ru, amikor összegyűjtötte a „zsidó-kártya” kijátszásával kapcsolatos véleményeket, mégpedig azok véleményét, akik az elsők között válhatnak célpontjaivá antiszemita támadásoknak. A megnyilatkozásaikból azonban egyértelműen kiderül, hogy az antiszemita támadásokkal való ijesztgetés nem más, mint lejáratási kísérlet a Janukovics ellen fellépő csoportokkal szemben. Mindez jól mutatja a jelenlegi ukrán hatalom politikai és erkölcsi erózióját. Azt a fajta züllöttséget, amelybe még ez is belefér. Ugyanakkor jól mutatja azt is, hol zajlanak az események: Kelet-Európában.
Mindeközben, hogy a történet mégse legyen olyan egyszerű és nyilvánvaló, egyre aggasztóbb formát és méretet ölt a különböző nemzeti radikális csoportok látványos utcai térnyerése. Az a folyamat, ahogyan ezek a frissen szerveződő ultranacionalista csoportok átveszik a politikai kezdeményezést, az utcai tiltakozások irányítását és egyre inkább háttérbe szorítják a parlamenti ellenzék pártjait. Egyre befolyásosabbá válik az a néhány hete még nem ismert – vagy talán még nem is létező – „Jobboldali Szektor” (Pravij Szektor) nevű szervezet, amely minden jel szerint a nacionalista és antiszemita „Szabadság”-párttól is jobbra áll. Ha ezt a folyamatot a tiltakozók mérsékelt csoportjai és az ellenzék szalonképes pártjai nem tudják megállítani, úgy nemcsak ők, de a hatalommal szembeni fellépés egésze válhat kompromittálhatóvá. Vagyis könnyen valósággá válhat mindaz, amit még néhány napja joggal lehetett aljas provokációnak tartani. Ha valamire, hát erre biztosan nincs szüksége Ukrajnának.
„Bandera a mi hősünk” – a Karpati Lviv szurkolóinak bannere a Sahtar Donyeck elleni meccsen – Wikipedia
2. Sztyepan Bandera, az ukrán nacionalisták példaképe
Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy Ukrajna esetében egy olyan politikai közösségről beszélünk, amelynek nincs közös történelmi emlékezete. (Egy ideje immár mi is erre tartunk.) Az ország lakóinak egy része egészen mást gondol az ukránság történetéről, mint a politikai közösség másik része. Ebből pedig az következik, hogy a modern ukrán politikai nemzet megteremtését – merthogy az még megteremtésre vár – nem lehet a közös történelemre alapozni. Ez nem integráló eszköz. Minden erre alapozott kísérlet nem a közösségen belüli konszenzust, hanem annak az ellenkezőjét, a széthúzást erősíti.
Itt van például Sztyepan Bandera esete. Ő manapság – persze nem előzmények nélkül – az utcai ellenállók egy része körében is rendkívül népszerű alak. Mindenfelé láthatók a kifüggesztett arcképei. Az ukrán nacionalisták – a Szabadság Párt és a még attól is jobbra álló frissen feltűnt radikális csoportok tagjai – valósággal istenítik, nemzeti hősnek tartják. A parlamenti ellenzékhez tartozó ultranacionalista Szabadság Párt a Bandera-féle nemzeti felszabadító mozgalom örökösének tekinti magát. Ezzel szemben az ország keleti részén élő oroszok, de az ukránok közül is sokan, náci kollaboránsnak, tömeggyilkosságok szellemi inspirálójának tartják. Mondanom sem kell, hogy a moszkvai vélemény is az utóbbival egyezik meg, mint ahogyan a lengyelek is felháborodottan fogadják a Bandera-szoborok sorát felállító – immár évek óta tartó – új kultuszteremtést. (Ma már Nyugat-Ukrajnában legalább három-négy helyen áll Bandera nagy, egészalakos köztéri szobra.)
A ternopili Bandera-szobor – az angol nyelvű Wikipedia 25 ilyen emlékművet sorol fel Ukrajnában
De ki is volt ez a Bandera? Röviden: az ukrán nemzeti felszabadító mozgalom egyik vezetője, majd – már a II. világháború idején – a mozgalom ikonikus alakja. Még a két világháború közt csatlakozott az ukrán nemzeti mozgalomhoz, amelynek akkor az első számú ellensége a lengyel állam volt, hiszen a mai Nyugat-Ukrajna akkor Lengyelországhoz tartozott. Bandera – aki a múlt század harmincas éveiben egyre magasabbra emelkedett a nemzeti mozgalom hierarchiájában – részese volt több lengyel állami vezető ellen szervezett merényletnek. A legnagyobb visszhangot a lengyel belügyminiszter ellen 1934-ben végrehajtott sikeres merénylet váltotta ki. Ennek az akciónak is Bandera volt a megszervezője és irányítója. Őt ugyan egy nappal a merénylet előtt letartóztatták, ám a gyilkos akció ettől még haladt a maga útján. A magányos merénylő pedig tudta a dolgát.
Banderát az ügyben játszott szerepéért előbb halálra ítélik, majd büntetését életfogytiglani elzárásra változtatják. Lengyelország német megtámadása a börtönben éri. A lengyel hatóságok, amíg tudják, viszik egyre keletebbre, egészen Bresztig. A lengyel állam összeomlásakor Bandera – az őrök által hátrahagyott breszti börtönből – egyszerűen kisétál, majd rövid lvovi tartózkodás után, a német-szovjet demarkációs vonalon átszökve, a németek felügyelte Krakkóba megy. A Szovjetunió elleni német támadásig innen szervezi az ukrán nemzeti mozgalmat.
A mozgalom és Bandera álma a független ukrán állam megteremtése volt. Kétségtelen, hogy Sztyepan Bandera – szemben az ukrán nacionalisták Andrej Melnyik vezette irányzatával – próbálta elkerülni, hogy álma megvalósításáért szövetséget kelljen kötnie a náci Németországgal. A németek pedig sokáig nem tudták eldönteni, mit csináljanak vele. Ám amikor megindul a náci Németország támadása a Szovjetunió ellen, alig telik el néhány hét, és Banderát – más ukrán nacionalista vezetőkkel együtt – a németek letartóztatják. Előbb Krakkó egyik rendőrségi börtönében tartják fogva, majd átviszik a sachsenhauseni koncentrációs táborba. Ott azonban nem a táborlakók gyötrelmes életét éli, hanem néhány más politikai fogolyhoz hasonlóan magánzárkában tartják. Az őrzés körülményeiről sokat elárul, hogy fogolyként rendszeresen találkozhat a feleségével. A németek 1944 szeptemberéig tartják fogságban, ám akkor szabadon engedik. Bandera ezt követően egy ideig Berlinben marad, vagyis nem csatlakozik a Nyugat-Ukrajnában harcoló ukrán felszabadító hadsereghez, miközben ennek harcosai őt tekintik vezetőjüknek.
Mai hívei azt mondják minderre, hogy micsoda derék és példamutató életút. Csakhogy azok az ukrán fegyveres csoportok, amelyek szellemi és politikai vezérükként tekintettek Banderára, tömeggyilkosságok sorát követték el a háború idején. Akcióik célpontja a szovjet hadseregen túl a szovjetek iránt lojális polgárok, a Nyugat-Ukrajnában élő lengyelek és zsidók voltak. A leghírhedtebb akciójuk az ún. volinyi vérfürdő volt 1943-ban. Ekkor néhány hónap leforgása alatt több tízezer lengyelt – más források szerint közel százezer civilt – gyilkoltak le. Ezért a gaztettért azok az ukrán nacionalisták voltak a felelősek, akiknek a többsége szellemi és politikai vezérének tartotta a távollévő Banderát. Az 1943-as ukrán nacionalista téboly oly borzalmas volt, hogy nemcsak lengyelek és rejtőzködő zsidók lettek áldozatai, de jelentős számban ukránok is. Mégpedig azok az ukránok, akik emberek maradtak az embertelenségben, és nem voltak hajlandóak ebben a gyilkos őrületben részt venni. Ezért aztán őket is legyilkolták.
Mindezek ismeretében aligha okozhatott meglepetést, hogy még Lech Kaczynski lengyel elnök is „kiakadt”, amikor 2010 januárjában Viktor Juscsenko – az elnökválasztási versenyből akkor már kiesett, de még regnáló ukrán elnök – egyik utolsó elnöki döntésével a legmagasabb ukrán kitüntetést, az „Ukrajna hőse” címet adományozta Banderának. Ezt a lépést még a „narancsos tábor” lengyel támogatói sem tudták szó nélkül hagyni. Mint ahogyan ma sem hagyható szó nélkül Bandera gonosz örökségének hamis kultusza.
Sz. Bíró Zoltán történész, Oroszország szakértő
