Hogy ne legyen nyúlkálás



A közelmúltban Mohácson megtartott rezsicsökkentési fórumon a kormánypárt alelnöke, az egyik budai kerület polgármestere ismét az elszámoltatás fontosságát hangsúlyozta. „Fontos, hogy elcsípjük a Gyurcsányékat, a Hagyót, a mit tudom én kicsodát. De még fontosabb az üzenete a most hivatalban lévőknek, hogy nincs nyúlkálás… mert nem lesztek kihúzva a szarból párt alapon.” Bátor, megszívlelendő szavak ezek, a jórészt nyugdíjasokból álló hallgatóság is egyetértően bólogatott. Mi mégis azt hisszük, a köztiszteletben álló politikus valamit alaposan félreértett.


Nyúlkálni ugyanis csak a mások tulajdona után lehet. Saját tulajdonát az ember magától értetődően használja, gondozza, sőt, ha úri kedve úgy tartja, ad is belőle. Most, hogy végre visszatértünk ahhoz az ezeréves, érdemben soha nem cáfolt jogelvhez, hogy az ország az uralkodóé, aki azt nem másvalakitől, mint magától Máriától kapta megőrzésre és gyarapításra, a közelmúlt eseményei egy szempillantás alatt más megvilágításba kerülnek.


Mert vajon ki merné vitatni az uralkodónak azt a jogát, hogy ha veszélyben látja az egyszerű nép idős korára félretett filléreit, a pénzt prosperáló nemzeti vállalataink részvényeibe fektesse? Zajongjon akárhogyan is a kalmárnépség, nem a lelkiismeret, a kötelességtudat első számú parancsa ez? Létezik-e nagyobb arcátlanság, mint pert indítani az ellen az uralkodó ellen, aki, látva a kisszövetkezetek gondjait, a nehéz időkben kérés nélkül is a segítségükre sietett? Tévedünk, ha a felségárulás semmi mással össze nem téveszthető illatát érezzük a levegőben?


A nemzeti együttműködés rendszerében, polgármester úr, senkinek sem kell nyúlkálnia. Vagy nyúlkálásnak tekinthető, ha valaki, akinek az ősei már a honfoglaláskor is gázszerelők voltak, most a megkérdőjelezhetetlen tisztaságú pályázati rendszerben a Szapolyaiak örökébe lép? Kétségbe vonhatja-e valaki, hogy megkaphatta volna azt a néhány községet egy hűségeskü fejében is? Fájhat-e a magyar szívnek, ha a Rothschildok helyett most végre azok kapnak esélyt, akik Európában talán még nem, de Körmenden már hírnevet szereztek maguknak előrelátó, gondos gazdálkodásukkal? Vagy szégyellnie kellene tán magát annak a két szorgalmas embernek, aki hétvégi túlórapénzeit nem magára költi, hanem egyszerűen vesz egy kereskedelmi televíziót, hogy a magyarnak végre ne a imperialista hírgyárosok hamisításaiból kelljen tájékozódni?



A honfoglaláskori gázszerelők leszármazottja és a bölcs uralkodó – MTI/Koszticsák Szilárd

Az uralkodó bölcs; tudja, hogy segítők nélkül nem óvhatja meg az ellenségektől körülvett országot. S a bőkezűen mért uradalmakért, a nemzeti parkokért, a késhegyre menő konkurenciaharcban elnyert vasútépítési megbízásokért egyetlenegy dolgot kér cserébe: hűséget. Komplikáltabb időkben ezt a párt és a nép iránti hűségnek nevezték; talán ezért is látunk teljes valamikori pártalapszervezeteket felsorakozni a nemzetmentés barikádjain. De a hangsúly a lojalitáson van. A jelek szerint az uralkodó és a párt iránti hűség kölcsönösen felcserélhető – ha emlékezetünk nem csal, a KGB alkalmazottai is jóval kevesebbet jártak templomba a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, mint mostanában.


Nem kisszerű piszkálódásnak, hanem büszkeségtől kipirult arcoknak kellene fogadniuk azt, ha a nádor együtt vadászik a talán még a miénkénél is ősibb európai uralkodócsaládok sarjaival. És ha az országfő nehéz, éjszakába nyúló tárgyalások után megegyezik az egyik legrégibb európai demokrácia cárjával, sőt az magára vállalja a költségek nagyobbik részét, hogy az egyszerű emberek hajlékaiban jövőre is kigyulladjon esténként a fény, azt legalábbis a tisztelet és a hála hangjainak kellene üdvözölniük. Ahogy az egyik legkarakánabb kormánytisztviselő intette nemrég az ellenzéki képviselőt a parlamentben: szájára ne vegye uralkodónk nevét.


Igen, történtek tévedések is. Őszintén be kell vallanunk, amikor a kincstár legutóbb szerény hajlékokat épített a nemzetközi fináncoligarchia áldozatainak, nem kellően számolt azzal, hogy még ma is akadnak olyanok, akik vonattal járnak be a munkahelyükre vagy az iskolába. Pedig a notabilitások el-elbeszélgetnek a sofőrjeikkel reggelente, de azt egyik sofőr sem mondta, hogy Ócsáról nem ők viszik be a városba az embereket. Előfordult az is, hogy nemzetstratégiailag fontos birtokegyesítések során egy-egy jobbágylegelő messzebb került az állatok óljaitól. Majd korrigáljuk a tévedést. Addig is a szolgálati autó átviszi őket, ha éhesek. Az meg egyenesen nevetséges, hogy egyesek erdőirtással vádolják az első gyermek férjurát. Az erdők ugyanis ab ovo a koronához tartoznak; ha az első gyermek fogpiszkálót csinálna belőlük, ahhoz se lenne köze senkinek.


Az országépítésnek persze lesznek ellenségei. Nem kell hozzá jóstehetség: mindig vannak. Lesznek majd magyarnak látszó egyedek, akik szerint ezt a szánalmasan komikus, késő feudális álarcosbált emlékművestől, vitézi rendestül egyetlen erősebb nyugati széláramlat kisöpri a forgószínpadról. De ne törődjünk ezzel. A fontos az, hogy nyúlkálás, polgármester úr, nos nyúlkálás, az nem lesz.





Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető