Megérdemeljük…




….hogy olyan a hazánk, amilyen.


Tudjátok, hogy hányan voltunk a szombat délután 3 órára meghirdetett tüntetésen a Szabadság téren? Jó, ha ezren. Átlagéletkor becslésem szerint 70 és 80 év között. Beleszámítva még a néhány odatévedt tisztalelkű vagy talán csak kíváncsi fiatalt is. Inkább csak a túlélők és szomorú leszármazottaik. Hideg volt, igen. Én is fáztam. De arra kellett gondolnom, és bocsánat, ha ez nagyon populistán hangzik, de mit tegyek, erre gondoltam: akiket 1944–45 hírhedten hideg telén a jegesen zajló Dunába lőttek, azok azért sokkal jobban fáztak, mielőtt meghaltak, és Gábriel arkangyal az ölében vitte őket a magatehetetlenül maga elé bámuló Mindenható elé.


A tüntetésről szóló felhívásban, amelyet én ímélen kaptam meg, de fenn volt a Facebookon is, tehát elég sokan láthatták, ez állt: „…követeljük, hogy a kormányzat és szervei ne engedélyezzék, tiltsák be – nemcsak a megemlékezést, hanem minden szélsőjobboldali szervezetet, és szélsőséges megnyilvánulásoknak ne adjon teret, ne támogassa azokat. Tiltakozunk a hírhedt, immár engedélyezett ’emlékmű’ felállítása ellen is, követeljük az engedélyek visszavonását. Négy pártból hívunk felszólalókat: MSZP, DK, Együtt-PM és Liberálisok. Szeretnénk ezen a megmozdulásunkon is a pártok együttes fellépését biztosítani, és példát adni…” stb, stb.


Hát megint példát adtunk. Abból, hogy ezeren tudtunk összejönni azért, hogy a mi hazánk, a mi közös hazánk élhető és becsületes legyen, hogy ne hazudja le a múltja szégyenfoltjait, hogy szembenézzen önmagával, mert addig nincs jövő, amíg a múltat meghamisítjuk. Az egyetlen ismerős, akivel ott találkoztam – pedig egy korábbi, boldogabb (?) időszakban milyen örömmel üdvözöltük egymást sokan – azt mondta, nem volt rendesen meghirdetve, például a Klubrádióban egyszer sem hallott arról, hogy lesz ez a tüntetés. Kétségtelen: én sem hallottam. De ez nem ment fel senkit.


Miért tudnak a Fidesz seggébe bújó cöfösök, akik még a kampány kezdete előtt telehányják a főváros falait és tömegközlekedési felületeit hazug plakátokkal, akkora tömegeket megmozdítani?! Mi miért nem megyünk ki az utcára, ha már egyszer amúgy sincs semmilyen más eszközünk arra, hogy megmutassuk: VAGYUNK?!


A szervezők javára legyen mondva: mind a négy felszólaló röviden beszélt, ámbár majd mindegyiknél kiabálnunk kellett, hogy hangosabban, mikrofonba! Beszélt Hiller az MSZP-től, Vadai a DK-tól, Karácsony az Együtt PM-től és Popper Gábor a liberálisoktól. Többször volt spontán taps: ne mondd, hogy nem érdekel, mert nem vagy zsidó; tisztelt magyar polgár, ez a tér a te tered is, ez a te szabadságod; a legnagyobb baj, hogy nincs választóvonal jobb és szélsőjobb között; keressük a múltunkban azokat, akikre büszkék lehetünk; vigyázó szemünket Londonra vessük, ahol az angol demokraták kiálltak Vona Gábor ellen… Minden fontos mondatnál tapsoltunk, és szerintem rettentően szomorúak voltunk. Én legalábbis igen.


Vasárnap, ugyancsak délután 3 órakor, ismét tüntetünk, ezúttal az Alkotmány utcában, és a Paks 2 ellen, ami természetesen egyúttal, mit mondjak, a dolog természetéből következően, az ellen az egész NER (Nemzeti Együttműködési Rendszer, egy ideje ritkábban emlegetett fogalom) ellen lép majd föl, megérzésem szerint a mainál feltehetően némileg nagyobb számú résztvevővel, amely elvette a szabad lélegzetvétel, a nyugodt élet és megélhetés lehetőségét nyugdíjasok, pedagógusok, földművelők, trafikosok, kutatók, szabadgondolkodók, európaiak elől és mindenki mástól is, aki nem hisz abban, hogy a hazaszeretet mások kirekesztésén alapul.


Tudom, hogy a történelem nem mindenkinek a magánügye. Hogy akinek éhes és fázik a gyereke, azt nem érdekli, hogy mások, vagy akár csak a saját nagy- vagy dédszüleit németek vagy magyarok küldték-e hetven évvel ezelőtt a vágóhídra. Ma akar életben maradni. Mégis, biztos vagyok benne: ahhoz, hogy élhető hazánk legyen, hogy minden tekintetben, még a gazdaságiakat is beleértve, tisztességesen élhető életünk legyen, nem hazudhatunk. Befejezésül hadd idézzek fel egy emléket, amelyre éppen tegnap emlékeztetett egy barátnőm. Ide illik, mert a történelmi múlttal, a bűneinkkel való szembenézésről szól. Tíz évvel ezelőtt történt, Párizsban.


Az akkor hároméves Eszter unokámmal együtt álltunk a tömegben a rue de la Roquette óvodája előtt. Nagyon sokan voltunk, a rendőrök leállították az autóforgalmat. Az óvoda falán leleplezték a márványtáblát, azoknak a zsidó gyerekeknek az emlékére, akiket „a náci barbarizmus, a Vichy kormány aktív közreműködésével, deportált és kivégezett a haláltáborokban. Soha ne felejtsük el őket!” Felvonult a kerület polgármestere, ahogy sorozatban, más iskolák előtt is, és meghajtotta a francia zászlót a megölt zsidó gyerekek emléke előtt. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Mikor hajlik meg így a magyar zászló a magyarok aktív közreműködésével megölt zsidók emléke előtt? Aztán lassan sorolták ez elhurcolt gyerekek nevét, és minden névnél egy luftballon emelkedett az égbe, madzagján a gyerek nevével, fölszállt az égbe, ahogy a füst a krematóriumból, mellettem egy másik nagymama is sírt, a hároméves Eszter nézett ránk, talán értett valamit, mert nem kérdezett. Sok fiatal is volt a tömegben, kisgyerekekkel jöttek, mert komolyan gondolták, hogy tovább kell adni a hírt a gyerekeiknek: emlékezni kell.


Persze hogy fájdalmas a múltat bevallani. De addig nincs bocsánat. Megbűnhődte már e nép? Még nem.