A németek megszólaltakA németek megszólaltak
- Részletek
- Napi apró
- 2014. január 27. hétfő, 05:54
- Aczél Endre
Fiúk, bocsánatot kérek a személyes megszólításért, de ti igazán címeres ökrök vagytok.
Meséljétek el nekem, miért van/volt szükség arra, hogy – ha már címerről van szó – a német birodalom (nem a hitleri, az csak a „harmadik” volt) ragadozó címerállatát, a sast (Reichsadler) Magyarország eltiprójaként szemléltessétek egy amúgy elég giccses kompozícióban? Ráadásul egy olyanban, amelyről hiányzik a horogkereszt. Holott a hitleri Reichsadleren már ott van.
Azt hittétek, hogy a hülye németek nem fogják fel a sértést? Felfogták. AZ NSZK budapesti nagykövetsége, amely 25 teljes éven át egyetlen kritikai észrevételt sem tett a magyar politikával kapcsolatban (ellentétben amerikai, francia és brit társaival), amelynél mindent felülírt a német újraegyesítésben vitt magyar szerep iránt érzett hála, ezúttal, ahogyan mondani szoktuk, „besokallt”. Értsd: nyilvánosan. Mert arról, hogy „amúgy” Angela Merkel, a „szegény”, mi mindent mondott négyszemközt Orbánnak, nem nyilatkozhatok, nem lévén róla ismeretem. De hogy az NSZK-képviselet itt Budapesten még akkor se szólalt meg, amikor az egész német sajtó – a közszolgálati televíziótól a jobboldali orgánumokig – a szó szoros értelmében „ráuszult” Orbánékra, az dokumentálható.
De EZT már nem lehetett szó nélkül hagyni, végtére is a tervezett szobor „úgy tesz”, mintha egyfelől volna tettes (Németország), másfelől volna áldozat (Magyarország). Természetesen nemcsak Berlinben tudják, hogy a megszálló német hadakat idehaza Horthy parancsának megfelelően barátként kellett fogadni (nota bene: a magyar tisztikarnak ez nem esett nehezére), és sajnálatos módon a magyar közigazgatás (Eichmann a száját nyalogatta) nemhogy német óhajt teljesített volna, hanem, már ami a zsidók kiirtását illeti, lelkesen (a zsebét nézve) túl is teljesített.
Amikor tehát az NSZK budapesti nagykövetsége, nagyon diplomatikusan, kérdőre vonja Orbánékat azért, mert sietősen, társadalmi vita nélkül döntöttek a szoborállítás mellett, voltaképp NEMZETI SÉRELMET önt szóba. Ha POLITIKAI volna, meg se szólalna. Így azonban, hogy a Gábriel arkangyal által megjelenített magyarság (minő blaszfémia) minden, 1944.március 19-e utáni szenvedését a szoboralkotó jelképesen a németség nyakába zúdítja, meg kellett szólalnia. Ezzel az aktussal az egész vita egy egészen másfajta régióba emelkedett, hadd mondjam azt, hogy nemkívánatosba.
Most visszamegyek az elejére. Hitler szinte egész Európát megszállta. Sehol nincs kétség afelől, hogy ki a tettes és ki az áldozat. De én egyetlen olyan műalkotást se ismerek, Oslótól Athénig, Párizstól Belgrádig, ahol – függetlenül a kollaboráció mértékétől – a megszálltak angyali áldozatként ünnepelnék magukat az ördögi megszállókkal szemben. Erre csak a mai Magyarország képes. Az „örök áldozat”. Ez az érzés ugyanis jólesik a „zembereknek”, akik, normálisak lévén egyébiránt, nemigen akarnak vesztesek lenni. De azért a felmentést igénylik. A Rákosi-korszak egész – a maga korában roppant népszerű, filmek tömegében megörökített – történelem-mitológiája arra épült, hogy mi mint magyar nép mindig felkeltünk elnyomóink ellen, de sajnálatos módon mindig elárulták harcainkat az olyanok, mint Szapolyai János (Mohács), Károlyi Sándor (Rákóczi-szabadságharc), Görgei Artúr (1849), Károlyi Mihály (igen! – 1919). Lehetett volna a Kádár-korszakban mivel folytatni, de sajnos, kifogyott a muníció.
Nem akarnám itt Ungváry Krisztián fél életművét idézni, megelégszem annyival, amennyit ő a megszállt ország és a megszállt hadak főparancsnokának, báró Weichs vezértábornagynak a viszonyáról leírt. Weichs unta, hogy nincs dolga. Minden este etették-itatták, operát kellett néznie. A magyarokról, ha lehet, még rosszabb véleménye volt, mint Veesenmayer teljhatalmú birodalmi főmegbízottnak. Mint katona, várt volna pár puskalövést (Gábrieltől). De nem jött. A többi (deportálások és annak a vidéke) nem érdekelte, nem az ő dolga volt. Nem is. Gábrielé, aki erre az alkalomra álruhát öltött.
