Tetszenénk?
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2014. január 24. péntek, 06:13
- Fazekas Csaba
Jó múltkorában lapozgattam a Bécsi Magyar Újságot, az 1918-as „októbrista” emigránsok lapját. Az akkori demokraták egy része az 1920-as évek elején meg volt arról győződve, hogy a Horthy-rendszer már nem tart sokáig, a rendszer önkényuralmi jellege, az általa okozott és fokozott társadalmi feszültségek rövid távon kikényszerítenek egy demokratikus fordulatot, Horthy világának gyors bukását. Az optimizmusuk finoman szólva nem igazolódott, a korszak negyedszázadig tartott. Az 1956-os forradalom vérbefojtása után elterjedt jelszó volt a MÚK („márciusban újra kezdjük”), aztán a fékevesztett terror elmúltával sem kezdtük újra egyik márciusban sem, összesen 33 évig. De a 19. századból is hozható példa, 1849 után sokan énekelték Kossuthról, hogy „ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni”. Kossuth bő négy évtizeden át elég sokszor üzent, nem csak egyszer – még sem mentünk el mindnyájan egyszer sem, sőt, egyre kevesebben mutattak erre hajlandóságot. Vagyis voltak bőven olyan politikai rendszerek a modern magyar történelemben, amelyek kezdetben nem tűntek hosszú életűnek, aztán nagyon is azok lettek.
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy gyakran úgy teszünk: mindaz, amit Orbán világa hozott – alaptörvényestül, médiatörvényestül, önkényestül, békemenetestül, trafikostul-földestül – nem tart már sokáig, jönnek a választások, és ha megnyerjük, a magyar demokrácia végre könnyen kifarolhat abból a zsákutcából, amelybe 2010-ben önmagát kormányozta. Félek, ez nem lesz ilyen egyszerű. Lassan négy éve elemezgetjük Orbán Viktor leválthatóságának esélyeit. Ezeken a hasábokon talán nem kell bizonygatni, hogy a demokratikus jogállam helyreállítását csak Orbán Viktor hatalomból való távozásával tartjuk elképzelhetőnek, vagyis ezt a célt felettébb kívánatosnak tekintjük. Kellemetlen, mert a stratégiát gyengítő hatású, de szerintem nagyon is számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy Orbán a rendszerével együtt – marad. Akkor is reális volna ez a feltételezés, ha egyébként nem volna rá esélye. Ráadásul szándékai szerint nem is rövid időre rendezkedik be. Mondom, nagyon nem szeretném, ha ez bekövetkezne, de a reménykedés és a demokratikus politikai erők kormányváltásért tett erőfeszítései sem teszik indokolatlan luxussá a mindezt kimondató tényezők számbavételét.
Mára elfogadottá vált a 2010-ben még csak viszolyogva kerülgetett „Orbán-rendszer” kifejezés. Világos mindenki számára, hogy ez bizony az: sajátos, az önkényes hatalomgyakorlás és egy személy által meghatározott rendszer. (Más kérdés, hogy sokak szerint ez nem baj… Szerintem ez az igazán nagy baj.) Márpedig ha ez egy önálló politikai struktúra, akkor a leváltása jóval nehezebb lesz egy bármilyen választási győzelemnél. Nem akarok most a demokratikus ellenzék útkeresésének elemzésével, az „összefogás” létrejöttével és aktuális nehézségeivel foglalkozni, sokan megteszik ezt. Csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy ebben a választási rendszerben a 2014-es parlamenti voksolás megnyerése a demokraták számára akkor is különösen nehéz feladat lesz, ha Orbánnal szemben kezdettől fogva egy minden tekintetben egységes – egyetlen vitathatatlan tekintélyű miniszterelnök-jelölt mögé, egységbe foglalt, mindenki által feltétel nélkül támogatott program mentén felsorakozott – ellenzéki párt állt volna. Merthogy a következő parlamenti választások lebonyolítása is ugyanúgy a rendszer logikájából fakad, mint minden más, s ennek a rendszernek a fő prioritását épp Orbán hatalomban tartása jelenti. (Ellentétben a demokratikus rezsimekkel, ahol a lényeg nem egy vezető, párt stb. bebetonozásának elősegítése, hanem a váltógazdaság feltételeinek biztosítása. Demokráciában a szabályok mindenkire egyformán kedvezőek vagy kedvezőtlenek, 2011 után Magyarországon a jelenlegi kormánypártnak kedvezőbbek – ennyi.) A biztos győzelem reményéhez orbáni stílust kellene Orbán-ellenes tartalommal összehangolni, ami majdhogynem a fából vaskarika esete. Az orbáni Fideszt a saját pályáján, a saját szabályai szerint kellene legyőzni. 2014-ben még persze van erre esély, de nem annyi, amennyit sokan szeretnének, később pedig annyi sem lesz, amennyi most van.
Itt kell megjegyzést fűzni ahhoz a többször felbukkant közkeletű vélekedéshez, miszerint a demokratikus ellenzéki oldalon inkább 2018-ra kellene „gyúrni”, mondván, addig letisztázódnak az Orbánnal szemben állók belső vitái, a nagy hatalmú kormányfőnek pedig megfogyatkozik a lendülete, s a kifulladó rendszerrel szemben könnyebb lesz választást nyerni, mint most. Vitatkoznék ezzel az állásponttal, szerintem ugyanis az Orbán-rendszer – választási győzelme esetén – 2014-ben inkább a fénykorát, kényelmes berendezkedési periódusát kezdi majd meg, teljes kiépülését követően választási sikerre vele szemben még kevesebb lesz az esély, mint most. (És nemcsak azért, mert Mesterházy-Bajnai-Gyurcsány mostani összefogásával „dupla vagy semmit” játszik, ha ugyanis most elbuknak Orbánnal szemben, nekik már aligha lesz újabb esélyük, s a teljes sorcseréhez szükséges idő meghaladhatja a négy esztendőt.)
Nem öncélú pesszimizmus ilyesmiről beszélni, inkább a realitások megfogalmazása. Kétségtelen ugyanis, hogy Orbán nagyon sok társadalmi csoportot sértett meg az intézkedéseivel, amelyekkel szemben nagy a bizalmatlanság és az elégedetlenség. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy az elégedetlenség a rendszerrel szemben a rendszer leváltására irányuló kollektív szándékká sűrűsödik össze. Gyakran emlegetjük a „szavazófülkék magányát”, amely valóban képes a közvélemény-kutatásokkal ellentétes eredményeket produkálni. (Gondoljunk csak 2002-re.) Nagyon is valóságos helyzet, hogy egy kérdezőbiztosnak nem mondjuk meg, kire voksolnánk „most vasárnap”, pedig nagyon is van róla elképzelésünk. De ebben az új rendszerben a „szavazófülke magánya” más irányú töprengést is elindíthat, és arról is meggyőzheti a polgárt, hogy „persze, sok baj van vele, nem is igazán demokratikus, meg az se tetszett, hogy…” – de azért összességében jobb lesz ez nekünk, mint a változás, maradjanak. Félek, sok szavazópolgár-társunk fog így gondolkodni az utolsó napokban, nemcsak kormányváltásra válhat hajlamossá az elmúlt évek politikájától megcsömörlötten, hanem a kormány megtartására is. És akkor még nem beszéltünk arról a várhatóan féktelen, eszközökben alig válogató kormányzati kampányról, amelynek az eddigi rezsicsökkentő mozgalom, Orbán-levelezés, megannyi közmédia-műsor stb. csak laza felvezetése volt. Lehet kontraproduktív is a hatalomvesztés rémétől fűtött páni félelem, de attól tartok, Orbánék az idén minden korábbinál jobban vigyáznak, hogy ne legyen köteles beszéd, szerverügy, Magyar Vizsla-fax, „osztjónapot”, ami a korábbi voksolások idején felvillantotta a Fidesz valódi arcát.
Forrás: Facebook
Első hallásra talán nehezen hihető, de félek attól, hogy a nyomasztó kormányzati kampány árnyékában sok választópolgár hajlamossá válhat megbocsátani a gazdaság mélyrepülését, a felsorolhatatlan adófajtákat, a kormányfő – legalább annyira átlátszó, mint félelmetes – harci riadóit és populizmusát, az államosításokat, a korábbiakkal ellentétes megnyilatkozásokat, a saját zsebbe osztogatásokat, a kegyencek és újmódi párttitkárok fojtogató hálózatát, a stadionmilliárdokat és a sor hosszan folytatható. (Még csak nem is az egypárti alaptörvényt, az oktatás és a kultúra elleni lépéseket, a történelmi múlt jogszabályokba merevített pártos újraírására irányuló szándékot, a „másként gondolkodók” egzisztenciális félelmeit stb. említem. Csak azokat a tényezőket, amelyek választópolgárok szélesebb tömegeire gyakorolhatnak hatást.) Amíg pislákol a demokratikus jogállam emléke, addig kellene az ellenzéknek választást nyerni, vagyis most, mert a későbbi voksolásokat Orbán alighanem jó eséllyel hozza majd, hiszen nemcsak a 2010–2014 közötti időszak bevált eszközeire, hanem a lakosság – őszinte lelkesedésből, beletörődésből és félelemből egyaránt táplálkozó – biztatására is építhet. (Akkor pedig várhatunk a rendszer belső repedéseire, amely előbb-utóbb bekövetkezik persze, csak győzzük kivárni…) Önkényuralmi rendszereknek ritkán szokott egy „sima” választás véget vetni. Nem nyílt diktatúrákról beszélek, de voksolásokat rendszeresen tartottak és tartanak olyan többpártrendszerű országokban is, mint Venezuela vagy Fehéroroszország. (Ld. erről pl. itt.) Volt arra komoly esély korábban, hogy egy parlamenti választáson legyőzzék Chávezt, Lukasenkot vagy kormányunk újabban legjobb barátját, Putyint? (Nem állítom, hogy Orbán rendszere pont olyan lenne, mint az említettek bármelyike, de azt igen, hogy több vonásában egyre jobban hasonlít némelyikükre.) De emlékezhetünk arra, hogy a Kádár-rendszer is sikeresnek bizonyult a lakosság bizalmának megnyerése szempontjából: magánkörben mindenki „szidta a rendszert”, vicceket gyártott róla, de az ország valahogy elfogadta a realitásait és nem forrongott az elnyomás-érzet okozta tehetetlen dühtől – amivel a hatalom el is érte a célját. (A „nép” csak akkor akart rendszert váltani, amikor a hatalom már megroggyant, külső és belső válságok gyötörték.) Félek attól, hogy az Orbán-rendszer nem a baloldali ellenzék esetleges gyengesége, a demokraták programvitái miatt bizonyul ebben a választási szisztémában leválthatatlannak, hanem mert – de facto – tényleg az.
Az országban ma meglévő kormányváltó hangulat majdani kormányváltó szavazatokká és parlamenti mandátumokká konvertálása nem lehetetlen, de a látszólagosnál is nagyobb feladat. Antall József elhíresült – akkoriban cinikus csengése ellenére világos üzenetet hordozó – mondása volt a rendszerváltás után: „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Nem túl magyaros megfogalmazásban, de félek, ha a Fidesz választást nyer, felvethető lesz a mostani ellenzékkel szemben: tetszettek volna választást nyerni, tetszettek volna kétharmadot szerezni stb.
Tetszenénk?
