A Marx-szobor apropóján
- Részletek
- Napi apró
- 2014. január 22. szerda, 05:42
- Paár Ádám
Rétvári Bence kereszténydemokrata politikus nemrégen kezdeményezte, hogy a Corvinus Egyetem aulájából távolítsák el Karl Marx szobrát. Ez az eset is rávilágít arra, hogy Magyarországon nagy problémák vannak a történelmi emlékezettel.
Magyarországon van egy fogalmi és eszmetörténeti zűrzavar. Nem árt végre tudatosítani: a 19. századi viszonyok között megalkotott marxi gazdaságfilozófia nem azonos azzal a marxizmussal, amelyet a német szociáldemokrácia (!) tételes vallás rangjára emelt (!), ez a marxizmus nem azonos a marxizmus-leninizmussal, az pedig a sztálinizmussal (szerencsére ma már ez utóbbit egyre ritkábban hozzák összefüggésbe a 19. századi marxi örökséggel – Sztálin egy velejéig technokrata szellemű menedzserizmust valósított meg). Sőt, a Marx által alkotott „tudományos szocializmus” is csak egy volt a 19. század sokféle szocialista mozgalma közül – amelyek eleinte inkább a felvilágosodás optimista emberképében, a francia forradalom örökségében és a romantikában, semmint száraz közgazdasági fejtegetésekben gyökereztek. Nem Marx mindennek a kezdete a szocializmus történetében. Sőt, amit Marxnak tulajdonítanak (a forradalmi erőszak igenlése), azt a német filozófus éppenséggel finomítani igyekezett.
Marx meg sem jelent a színen, amikor már a szocializmus forradalmi irányzata létezett. Utalhatunk Louis Auguste Blanqui munkásságára, amely híján volt a nagy teóriáknak – minden későbbi „hivatásos forradalmár” az ő köpönyegéből bújt elő, nevéhez kötődik a „proletárdiktatúra” fogalmának kitalálása, és a „forradalmi élcsapat”-elmélet. Blanqui élete felét börtönben töltötte, és négyszer ítélték halálra, mert valamilyen formában minden franciaországi forradalmi mozgalomban részt vett 1830 és 1871 között.
Kétségtelen, hogy Marx egész tudományos és szervező munkássága nagy előrelépés volt a Blanqui-féle erőszakos eszközökhöz, a romantikus, ám terméketlen összeesküvő taktikához képest, amelyik csak kudarccal végződhetett. Marx legnagyobb érdeme, hogy tudományos alapra helyezte a kapitalizmus kritikáját, leleplezte az ellenfél (a tőke) természetét, mintegy lemeztelenítette, és ezzel hihetetlen önbizalmat adott a szétforgácsolt, ideológiai neurózisok által megvert szocialista tábornak, amelyik az 1830–40-es években a békés reformok (pl. választójog, nyolcórás munkaidő) követelése, a petíciózás (Louis Blanc, az angol chartisták) és az erőszak támogatása (Blanqui, Wilhelm Weitling) között ingadozott. Marx sem egyiket, sem másikat nem támogatta, egyformán lenézte a „tudománytalan” utópisztikus szocialistákat, a blanquistákat, a proudhonistákat, a chartistákat, a lassalleiánusokat és a mérsékelt reformereket, akikkel szemben ő „tudományos” szocializmust dolgozott ki (bár gúnyolódott azokon az álmodozó emberbarátokon, akiket „utópisztikus szocialistáknak” nevezett el, végül az általa vallott kommunista társadalom sem bizonyult másnak, mint utópiának).
Marx legnagyobb politikai eredménye az volt, hogy hitet, önbizalmat nyújtott a proletariátusnak, tudományos eredménye pedig, hogy mindeközben tevékenyen hozzájárult a társadalomtudományok fejlődéséhez. Rétvárinak igaza van abban, hogy Marx emberként számos hibával rendelkezett, pl. antiszemitizmusa kétségkívül tény. Ferdinand Lassalle-t, a legjelentősebb német szocialista politikust, az Általános Német Munkásegylet később párbajban meghalt alapítóját megvetően „Itzig báró”, „zsidó nigger”, „zsíros zsidó” szavakkal illette (Paul Johnson: Értelmiségiek. Bp., 2010., Európa Könyvkiadó. 106.). Amúgy ne akadjunk fenn azon, hogy egy mi fogalmaink szerint ún. „haladó” politikus, egy zsidó hátterű értelmiségi „maradi módon” párbajozik egy nő becsületéért. Ez csak saját erkölcsi értékrendünk történelmietlen visszavetítése. Ezek a szocialista vezérek (ti. általában ügyvédek, nyomdászok, cipészek) éppúgy törekedtek a kard-, mint a tollforgatásra, kispolgárian tisztelték a hagyományokat, a műveltséget, és hittek benne, hogy „ember és becsület egy” (ez a hit mintha a 19. század optimista meggyőződésével együtt kihunyt volna).
Továbbá tény Marx gyűlölete a szláv népek (és relatív szimpátiája a magyarok) iránt. Sajnálatos módon az antiszemitizmus, a sovinizmus és a bevándorlás-ellenesség általános volt még a 19. századi szocialisták táborában is, nem Marx volt az egyedüli. Könyvtárnyi irodalma van a baloldali antiszemitizmusnak (is). De ezt az egy elemet kiemelni egy hosszú életből (ahogyan nemrégen Rétvári Bence tette) mindenképpen dőreség. Világos, hogy az aulában lévő Marx-szobor nem az antiszemita, ellenfelein gúnyolódó politikai szereplőnek, hanem a tudósnak állít emléket. Azért van az egyetemen, és nem az Országházban! Mindannyian sok jóból és rosszból, fényből és árnyékból vagyunk összegyúrva, kereszténydemokrataként ezt Rétvári úr is tudhatná.
