rss      tw      fb
Keres

Gerő András a Szakály-ügyről: A kurzusértelmiségi nettó korlátoltsága




Hétfő reggel a Klubrádió Reggeli gyors című műsorának utolsó órájában Gerő András történész volt Szénási Sándor vendége. Beszéltek a német megszállás-emlékműről, a Marx-szoborról, illetve a kormány által alapított Veritas intézet főigazgatója, Szakály Sándor botrányt okozó kijelentéséről. (Lásd ehhez: Megalakult a Veritas Történetkutató Intézet, benne az MTI-nek adott Szakály-interjú, illetve A MAZSIHISZ bekeményített: Szakály mondjon le – Szakály nem mond le, csak „megkövet”.)
Azt alábbiakban a Szakály Sándor-problémáról szóló, mintegy húszperces rész némileg szerkesztett, rövidített változatát olvashatják.


Gerő András Szakály Sándorról, az „idegenrendészeti eljárásról”, az Orbán-kurzus identitásválasztásáról és a kurzusértelmiségről


„Három részre bontanám a kérdést: a személyi, politikai és intellektuális szempontra. A három összefügg egymással. Kezdjük a személyivel, mert az az egyszerűbb. Szakály Sándor történész egy olyan világképben gondolkozik, amely sokkal közelebb áll a Horthy-rendszer különféle igazolásaihoz, mint sok más történészé. Személyileg ezt ő időnként azzal hitelesíti, hogy még a kilencvenes évek első felében előadóként fellépett a MIÉP – a Magyar Igazság és Élet Pártja – Bocskai Akadémiáján, később belépett a Vitézi Rendbe, tehát vitéz Szakály Sándornak is nevezhetném őt, és lássuk be, hogy a Vitézi Rend nem a kritikus felületet jelenti a Horthy-világgal szemben. Legutóbb az MTA utcanév-bizottság tagjaként úgy látta helyesnek, hogy a hungarizmust kitaláló és vér-antiszemita Prohászkával nincs probléma, az 1880-as években elhunyt Marx Károly viszont ’aggályos’. Ő tehát húz valamilyen irányba. Ebből viszont logikusan következik, hogy egy ilyen kérdést – és itt jön be a nyelvezet problémája és az intellektuális szempont – úgy kezel, hogy csak a lényegét nem fogalmazza meg. Ugye ő azzal érvel, hogy ezt a folyamatot [a zsidók deportálását Ukrajnába] a korszakban így nevezték meg [idegenrendészeti eljárás], és ő szereti átvenni a korszak szóhasználatát. De ilyen alapon Ferenc Józsefről csak felségként beszélhetne, Szálasit nemzetvezetőnek kellene neveznie, az 1968-as csehszlovákiai bevonulást szerződéses kötelezettség teljesítésének kellene hívnia, mert a Varsói Szerződés csak egy szerződéses kötelezettséget teljesített, amikor eltiporta Csehszlovákiát. Vagyis ez bornírt gondolat, hogy a kor szóhasználatát kell átvenni, mert a kor szóhasználatában ez valóban idegenrendészeti kérdésként merült fel, csak éppen ezzel elmossuk a dolog lényegét. Megjegyezném – és itt nem képességről van szó –, hogy a legbutább történész is okosabb, mint a legokosabb kortárs, mert a történész már tudja, hogy mi történt. Tehát amikor 16–18 ezer embert megölnek egy ilyen akcióban, akkor ő nem mondhatja, hogy ez idegenrendészeti eljárás volt. Az akkori hatóságok mondhatták, de ő már nem.”


„A magyar értelmiségben, nem függetlenül a politikától, elindult a Horthy-éra differenciálatlan rehabilitációja. Egyre jobban differenciálunk, és épp ezzel teszünk differenciálatlanná valamit. Ezt úgy értem, hogy mentegetünk valamit, ami lényegét tekintve menthetetlen. A Kádár-rendszert is lehet mindenféle jelzőkkel differenciálni, de sose szabad elfelejteni, hogy az egy diktatúra volt. Lehet puha diktatúrának hívni, lehet jobbnak tartani, mint a környező országokban lévőt, de akkor is diktatúra volt. Ez mag-állítás, amiből nem engedhetünk, mert akkor meghamisítunk mindent. A Horthy-éra rehabilitációja nagyon sok ponton megjelenik, és fokozatosan megy végbe. Romsics Ignác azt mondja, hogy ő négyes alát vagy hármas fölét ad a korszaknak, ez arról szól, hogy alapvetően ez egy elfogadható korszak volt. Nagyjából-egészéből rendben volt. Amikor azt mondja, hogy a holokauszt túlélői ’sérelmeket szenvedtek’, ez relativizálása a holokauszt által okozott elképesztő emberi tragédiáknak. Ehhez képest Szakály durvábban, de ugyanezt teszi, amikor idegenrendészeti akciónak nevezi ezt, már annak a tudásnak a birtokában, hogy mi történt akkor. Ez is relativizálás, a lényeg elmosása. Ez olyan, mintha a kilencvenes évek jugoszláviai háborújában, amikor szerb katonák tömegesen követtek el nemi erőszakot mohamedán nők ellen, mi azt mondtuk volna, hogy megszaporodtak a szexuális aktusok. Holott tudjuk, hogy a szerb katonák azért erőszakolták meg ezeket a nőket, mert így akarták a mohamedán társadalom szövetét szétzúzni.”



Tarlós István és Németh Szilárd XXI. kerületi polgármester

„És itt jön be a politika. A politika itt megrendelést jelent. Van, ahol a megrendelés durva, van, ahol finomabb. Például: tavaly a főváros Urmánczy Nándor-emlékpadot avatott. Senki nem tudja ma már, ki volt Urmánczy Nándor. Ő volt az ereklyés országzászló kezdeményezője, egy meggyőződését tekintve mélyen irredenta emberről beszélünk. Kit érdekel ma már Urmánczy? De ha emlékpadot állítunk neki, akkor mégiscsak beemeljük a nemzeti kánonba. Teleki Pálról közterületet nevezünk el. Bethlen Istvánnak, aki a korszakon belül még mindig a legelfogadhatóbb figura volt, szobrot emel a kormányzat. Ez a Kádár-rendszer példájára vetítve olyan, mintha magáról a rendszerről azt mondanánk, hogy az ugyan problematikus volt, de Fock Jenő, aki bevezette az új gazdasági mechanizmust, komilfó figura. Tehát itt politikailag is a Horthy-korszak fokozatos rehabilitációja megy végbe, és ennek komoly ára van, ha akarják, ha nem. A Horthy-érának három eszmei alapvetése volt: ebből kettő fontos nekünk, a revízió és az antiszemitizmus. És ha a Horthy-érát rehabilitálni akarjuk, nem tudjuk elkerülni, hogy ne rehabilitáljuk ezt is. Ebből következik a holokauszt relativizálása, az antiszemitizmus jelenségének lebecsülése, a nemzeti önkritika hiánya.”


„Visszatérve Szakály Sándorra. Mondjuk Romsics esetében ezt csak azzal honorálja a hatalom, mármint amiről én tudok, hogy Kerényi Imre, az Orbán-kormány kulturális arculatát formáló miniszterelnöki biztos a Nemzeti Könyvtárban, a Magyar Hősök-sorozatban kiadja Romsicsnak az egyébként már számtalanszor kiadott Bethlen-könyvét. Szakály esetében más a helyzet, mert itt egy kormányzat által alapított intézményről van szó, ahol a főigazgatót személyesen a miniszterelnökséget vezető államtitkár nevezte ki. Tehát itt közvetlen kormányzati akarat-megnyilvánulásról van szó. Ami pedig a politikai megrendelést illeti: ez, őszintén megmondom, rejtély számomra. Rejtély, hogy az Orbán-rezsim miért megy bele ebbe az utcába, amikor nem tudja úgy rehabilitálni a korszakot, hogy ne rehabilitálja egyben a nacionalizmust és az antiszemitizmust is. Nem tudja! Miközben megtehetné azt is – amivel indult, nemcsak 1998 és 2002 között, amikor hatalmon voltak, de 2002-ben is –, hogy visszanyúl a 19. századi konzervatív liberálisokhoz. 2002-ben volt Széll Kálmán Terv, létrehoztak Wekerle Sándor Alapkezelőt. 2002 előtt Tisza István-kultuszban utaztak. Csupa olyan ember, akit történetileg lehet így-úgy értékelni, de nem tapad hozzájuk mindaz a vállalhatatlan vonás, ami a két háború közti magyar rendszerhez. Valamilyen okból ettől elkanyarodtak, fogalmam sincs, miért. Hogy mire jó az az identitáspolitika, amit ma csinálnak? Miért nem mérik fel, hogy nagyobb az ára, mint a haszna?”


„És még valami. Mindig az volt a benyomásom – és ez független attól, hogy valamit antiszemitának, kommunistának, nácinak tartok-e –, hogy minden ilyen ideológia beszűkíti az ember értelmét. Tehát ha valaki beáll egy ilyen kurzusba – mert Szakályt egyértelműen kurzusértelmiséginek tartom –, ostobább lesz, mint amilyen lehetne. Ez beszűkíti azt az intellektuális látóteret, amellyel egyébként rendelkezhetne. Tehát ha ő hittel ragaszkodik egy korabeli szóhasználathoz – ’idegenrendészeti eljárás’ –, akkor azt deklarálja, eltekint attól, hogy tudja, mi történt. Ez a nettó korlátoltság. Hogy miért lesz valaki korlátolt? Mert úgy gondolja, hogy pusztán a szóhasználattal – ’idegenrendészeti eljárás’ – eltávolítja mindazt a negatív, deportálásra, tömeggyilkosságra utaló tartalmat, amitől vállalhatatlan.” „Ő ebben a játékban bábbá válik. Ez is az ára ennek, hogy az ember bábja, játékszere lesz egy politikai összjátéknak, politikai akaratnak. Ezért tartom elképesztően hamisnak, amikor ilyen helyzetben azt mondják: ez szakkérdés. Nem szakkérdés, mert ezeket a kérdéseket a politika magához zárkóztatta. Nem azért van ez átpolitizálva, mert gonosz emberek ülnek otthon, és át akarják politizálni a dolgot, hanem azért, mert maga a hatalmi politika igényli ezt az átpolitizálást.”






Lásd még Fazekas Csaba írását: Az igazság szelleme