Történelemóra – II.
- Részletek
- 2014. január 17. péntek, 05:54
- Aczél Endre
Rákay Kálmán, alias Philip kizárólag „pázmányos szakértőkkel” indított történelemórája (Szabadság tér ’89, MTV) kedd este a második etapba lépett, és egyetlen fejezetében több hülyeséget halmozott fel, mint az elsőben mindösszesen.
A szerkesztő-műsorvezető egy Ferkó Dániel névre hallgató fiatalemberrel a romániai magyarság hányattatásait szedte elő, amit tárgyismeret hiányában nem lett volna szabad megtennie.
Mert mit gondoljon az ember az olyan mondatokról, hogy Kádár János 1958-ban Marosvásárhelyen bocsánatot kért 1956-ért? A tény ezzel szemben az, hogy Kádár akkor Romániában nemhogy bocsánatot kért volna bármiért is, ellenkezőleg, háláját fejezte ki azért, hogy a román vezetés (Gheorghiu-Dej) még az előző évben lefogta, majd hazaszállítatta az eleve perre ítélt, de pár hónapig Románia kitüntető vendégszeretetét élvező Nagy Imrét. Ennek szép irodalma van, csak olvasni kéne.
Aztán mit gondoljon az ember arról, hogy a székelyföldi Magyar Autonóm Terület felszámolása (immár Ceausescu által, 1968-ban, 16 évnyi létezés után) bosszú volt 1956-ért? Bosszú 12 év múltán? A kettőnek semmi köze egymáshoz. A MAT kizárólag az újromán nacionalizmusnak lett az áldozata.
És mit gondoljunk arról, hogy az ifjú Ferkó úr szerint ekkor „megkezdődik a romániai magyarság szisztematikus felszámolása”? A romániai magyarságot soha senki nem „számolta fel”, se szisztematikusan, se másképp – az viszont igaz, hogy a népességi arányokat olyan városokban, mint Kolozsvár vagy Marosvásárhely, lassan, de brutálisan megváltoztatták. De nem a magyarból lett kevesebb, hanem a románból sokkal több.
Továbbá, 1989-hez közeledve. Ferkó szerint Ceausescu 1986-ban hirdette meg a falurombolási terveit. Valójában: 1988 márciusában. Ez lett volna a szakértő szerint „a magyarság felszámolására irányuló terveinek csúcspontja”. A valóság ezzel szemben az, hogy a diktátor nem 7–8 ezer falu likvidálását tűzte ki célul, mint a szakértő állította, hanem csak kétezerét, és nem a magyarságot, hanem az általa megvetett falusi életformát vette célba. „Agráripari komplexumokat” vizionált, panelt a parasztházak helyén, és őrült tervét történetesen a Bukarest közelében levő, kizárólag románok lakta falvakban kezdte megvalósítani. A történet vége az, hogy haláláig mindösszesen 18 falut sikerült lerombolnia, ám ezzel nem annyira a magyarokba, mint inkább „az ezeréves román falukultúrát” mitizáló román nacionalizmusba sikerült beletaposnia. Summa summarum: egy szó sem igaz abból, hogy a falurombolásnak az erdélyi magyarság lett volna a célpontja, már csak azért sem, mert Erdélyben a városi kultúra volt jellegzetesen magyar és a falusi jellegzetesen román. Az azonban valódi veszély volt, hogy a székelyföldi építészeti kultúra jellegzetes darabjai áldozatul esnek a falurombolásnak.
Ehhez kapcsolódik az akkor már legális MDF által szervezett 1988. június 27-i budapesti tömegtüntetés (Hősök tere) története. Az immár „kádártalanított” MSZMP-nek semmi kifogása nem volt az ellen, hogy tömegek tüntessenek a falurombolás ürügyén a Ceausescu-rendszer ellen, mivelhogy napi átlagban százával érkeztek hozzánk magyar és nem magyar romániai menekültek, és a diktátor épp azzal volt elfoglalva, hogy megtiltsa az erdélyi magyar helységnevek használatát. A Köpeczi Béla szerkesztette háromkötetes Erdély-történet különben is évek óta olyan parázs volt a kétoldalú viszonyban, amit Ceausescu a legdurvább eszközökkel próbált elfojtani. (Tilos lett például történelmi művekben magyar forrásokat idézni.) A diktátort külön bőszítette, hogy Kádár János az 1977-es Nagyvárad–Debrecen-csúcstalálkozó – illetve az ott elfogadott határozatok végre nem hajtása – miatt látni se akarta őt, minden meghívás elől kitért. (Már csak ezért is különös volt látni, hogy az 1958-as marosvásárhelyi Kádár-vizit hírét a Rákay-műsor szerkesztői Kádár és Ceausescu húsz évvel későbbi felvételeivel „képezték fel”…)
1988 augusztusa, Arad – MTI
Erről az 1977-ről a műsorban egy árva szó sem esett. Vajon miért? Végtére is el lehetett volna időzni azon, hogy Kádár mennyire utálta Nicolae Ceausescut. Ez nem volt eléggé érdekes? Aki könyvet olvas, száz anekdotát tudhatott erről. Viszont azt hallottuk, hogy Grósz Károly (1988 augusztusában Aradon) ott folytatta, ahol Kádár 1958-ban abbahagyta! A „szakértő” azzal érvelt, hogy Kádár akkor észre se akarta venni, hogy van magyarkérdés, Grósz meg szó nélkül belement Ceausescunak abba az óhajába, hogy kettejük találkozóján a magyarkérdés szóba se kerüljön. Ez közönséges hazugság. Illetve, annyi igaz belőle, hogy bosszúból a júniusi budapesti tömegtüntetésért, amelyet a román propaganda az MSZMP nyakába varrt, Ceausescu, aki bezáratta a bukaresti magyar kulturális központot és a kolozsvári konzulátust, „tudomásul vetette” Grósszal, hogy ez nem bosszú volt, hanem „elvi álláspont” (mivelhogy hasonló intézményei Romániának nincsenek) – és Grósz ezt megjegyzés nélkül hagyta. De magyarkérdés azért mégis volt, amennyiben a diktátor belement, hogy alacsony szintű magyar delegációk körülnézzenek falurombolás-ügyben Romániában, feltéve, hogy hasonló szintű román delegációkat Magyarország is fogad az ott élő román ajkú kisebbség körében. Grószt „átverték”, szó se róla. Amiért elment Aradra (a konzulátus újranyitása például), abból semmi se valósult meg. Csupa olyan témáról csépeltette vele „Csau” a szót, ami az adott időben tökéletesen érdektelen, irreleváns volt.
Körülbelül ennyi a valós történelem. Várom a folytatást, amúgy „pázmányosan”.
