Hoppá! A németeknek bővítjük Paksot?

• Nyomtatás

Részletek

Napi apró

2014. január 16. csütörtök, 05:18

Mihályi Péter

Egy nap telt el, de a magyar kormány még nem cáfolta azt a Népszabadságban tegnap megjelent – kormányzati forrásokból kiszivárogtatott – lapértesülést, hogy a paksi atomerőműben a két új blokk építése a német ipar kiszolgálását célozza. Ha ez igaz, az alapjaiban változtat meg minden vélekedést, ami az erőmű bővítésével kapcsolatban az elmúlt 10 évben, illetve az elmúlt három évben elhangzott.

Mint azt más helyütt már korábban kifejtettem, hosszú távon a paksi négy blokk pótlása és/vagy bővítése bizonyosan szükséges, és miután ezeket orosz technológiával építettük, nem lenne célszerű melléjük német, francia, angol stb. technológiát illeszteni. Kis ország vagyunk, nem érdemes két, egymással rivalizáló szakembergárdát kinevelni, eltérő szabályozási és biztonsági elveket kodifikálni. A tekintetben azonban én is, mások is bizonytalanok vagyunk, hogy olyan tendenciák mellett, amelyeket az európai gáz- és árampiacon tapasztalunk, szükséges-e bármilyen visszavonhatatlan vagy csak nehezen visszavonható szerződéses kötelezettséget vállalni. Mostanság nagyon úgy tűnik, hogy a sok-sok ezer milliárd forintért megépülő új blokkok áramára Magyarországnak egyszerűen nem lesz szüksége, mert az import ennél olcsóbb lesz, s ugyanezen okok miatt külföldön sem fogunk vevőt találni a paksi többletáramra.

A most kiszivárogtatott hír, ha igaz, teljesen új megvilágításba helyezi a kedden aláírt Putyin–Orbán-szerződést. Ha valóban született háttérmegállapodás a német ipar óriásaival arról, hogy a fukusimai baleset miatt leállítandó német atomerőművek áramát évtizedeken át Paks I. és Paks II. fogja pótolni, és – az Orbán szájába adott mondat szerint – Magyarország tényleg vállalta, hogy a német iparnak fog „olcsó áramot” szállítani, akkor egészen más a helyzet.

Ám ha ez így van, akkor a magyar kormánynak kutya kötelessége ezeket a már megkötött államközi szerződéseket a nyilvánosság elé tárni. Feltéve, hogy vannak ilyenek. Arra gondolni is rossz lenne, hogy egyelőre nincsenek is ilyen megállapodások, s a magyar fél úgy vállalt kötelezettséget Oroszországgal szemben, hogy a projekt „másik lába” nem létezik, a német vételi szándékról nincs semmiféle komoly papír. Tíz-tizenkét milliárd euróval 30 évre eladósodunk, megépül az erőmű, és azután nyakunkon marad az áram. Ha viszont igaz a hír, akkor nemcsak versenyjogi probléma van, ami a magyar közvéleményt kiborította, hogy tudniillik a Roszatom pályázat nélkül nyerte el a megbízást, hanem az is, hogy a magyar és a német állam egymással olyan titkos üzleti megállapodást kötött, amely Németország európai versenytársait, Angliát és Franciaországot hozza hátrányos helyzetbe.

A szerződés aláírása kapcsán a rendszeresen feleslegesen kérkedő-fecsegő Lázár János azt is állította, hogy az egész projekt „Brüsszel teljes jóváhagyását élvezi”. Lehet, hogy ez igaz, de akkor meg ebben az a botrányos, hogy az éppen most lejáró mandátumának utolsó hónapjait töltő brüsszeli apparátus miképpen bólinthatott rá egy ilyen megállapodás-sorozatra. Az minden esetre sokatmondó, hogy a brüsszeli bizottság szóvivői tegnap már cáfolták, hogy Brüsszel rábólintott volna az oroszok pályázat nélküli kiválasztására. Sőt, a sajtóértekezletről készült eredeti videobeszámoló azt sugallja, hogy a Bizottság fő- és energiaügyekben illetékes alszóvivői kínos zavarban voltak, amikor az újságírók a Budapestről érkező hírekről faggatták őket. Az energiaügyi szóvivő szavaiból pedig az tűnt ki, hogy a magyar kormány ismét megpróbálta átverni Brüsszelt. Csak arról adott tájékoztatást, hogy az orosz-magyar államközi szerződés békés célokat szolgál, tehát Magyarország nem akar atombombát építeni. Ezt persze Brüsszelben alighanem maguktól is sejtették.