rss      tw      fb
Keres

Egyre távolabb Brüsszeltől, egyre közelebb Moszkvához




Hofi Géza egyszer azzal tréfálkozott gonoszul, hogy Kövér László szájából ömlött a Tiszába a cián, mert abból a szájból csak cián tud ömleni. (Istenem, mennyire igaza volt…) Ekkor 2000-et írtunk, és Orbán volt hatalmon. A mérgező vegyületek egyébként a nagybányai (romániai) Aurul bányavállalattól szivárogtak ki a Láposba, onnan a Szamosba, majd tovább a Tiszába.


Nos, ha valaki a „szájból ömlő ciánra” párhuzamos vagy rímelő példákra akar akadni, nyugodtan előveheti Orbán Viktor mindazon verbális nyilait, amelyeket az ellenzékiség szomorú időszakában (2002–2010) a szocialista kormányok, kivált Gyurcsány energiapolitikájára, továbbá Putyin orosz elnökre kilőtt. A mai miniszterelnök senkitől nem féltette annyira Magyarország ábrándos „energiafüggetlenségét”, mint az oroszoktól. 2007-ben arra szólította fel Gyurcsányt, hogy hagyjon fel „különutas energiapolitikájával”. Ami úgy volt értendő, hogy kötelezze el magát teljes mellszélességgel a Nabucco névre hallgató uniós gázprojekt mellett (2013: béke poraira), és váljon le az orosz-olasz Déli Áramlatról. Orbán olyan poénjaira, hogy „nem akarunk a Gazprom legvidámabb barakkja lenni”, mindenki emlékszik. De arra is, hogy „Európában bizony elszaporodtak Putyin pincsijei, és ezt most már mindenki kezdi veszedelmesnek látni".


Mindez 2007-ben hangzott el. Ekkor „tette helyre” – való igaz, a diplomáciában szokatlan módon – Orbánt egy konferencián Igor Szavolszkij, budapesti orosz nagykövet, mondván: „Az energiastratégia politikai ügy, de a piac az piac.” Értsd: ha kellünk, vagyunk, ha nem, vegyék mástól a kőolajat meg (főként) a gázt.


Két év múlva érkezünk el ahhoz a ponthoz, amelyet a mondás úgy nevez meg, hogy „hic Rhodus, hic salta!”. Amikor már szinte biztosnak látszott Orbánék 2010-es választási győzelme (ekkor Bajnai volt a miniszterelnök), a pragmatikus orosz vezetés Szavolszkijt hazahívta. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy tudták: ha Magyarországon üzletet akarnak csinálni, akkor azt majd a Fidesszel kell megcsinálniuk. Tulajdonképp – bizarr módon – Szavolszkij is ezt jövendölte, amikor azt mondta, hogy „a piac, az piac”.


Bizony, bizony. Orbán és Putyin „paksi pacsija” után ez ma már a napnál világosabb. Az orosz vezetés egyszerűen „elfelejtette” azt a dossziényi sok rondaságot, amit Orbán rájuk szórt. Igazi üzletemberként viselkedtek, mert végtére is számít az, mit mondott a mai miniszterelnök öt, hét vagy tíz éve, amikor ŐK (így, csupa nagybetűvel) bővíthetnek – mérhetetlenül drágán, de nagyvonalú pénzügyi feltételekkel – atomerőművet az Európai Unió egyik tagországában? Ráadásul abban, amelyik „a lábát lejárta” Brüsszelben (a saját pénzén), amíg kijárta, hogy az oroszoknak nyújthassa át ezt az ajándékot.


Nem mondom, hogy Orbán rossz üzletet kötött. Talán, lévén hogy Paksot eddig is az oroszok látták el, nem is volt más választása, pénzügyileg biztos nem. Viszont elgondolkodtató, hogy ugyanaz az ember, aki a fél életét rátette (szavakban legalábbis) az „oroszoktól” való leszakadásra, a tőlük való – egyébként kilátástalan – függetlenedésre, most milyen szép esti ajándékot kapott az orosz köztévétől. Az ugyanis (Kulcsár István szíves közlése) nemcsak hogy az unió „legfüggetlenebb országának” nevezte Magyarországot, hanem azt találta vezető hírben mondani (naná, Putyinról volt szó!), hogy a ma aláírt megállapodás „újabb lépés Magyarország függetlensége – gazdasági függetlensége – felé”. Ami orosz értelmezésben annyit jelent, hogy egyre távolabb Brüsszeltől és egyre közelebb Moszkvához… És jelent egy sunyi biztatást is: íme a követendő példa. Aki uniós hűséget akar tanulni, beiratkozhat Orbán iskolájába.