Az istenadta

„Demokráciában még népszavazással sem lehet elvenni a szabad választás jogát, arra kényszeríteni az embereket, hogy a nyugdíjukat a nyugdíjtőzsdén kockáztassák” – kommentálta Szijjártó Péter miniszterelnöki szóvivő az MSZP azon kezdeményezését, mely a kormány magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatos terveit népszavazásra akarja bocsátani. A nyilatkozat igazi bravúr, lencseként gyűjti egybe a Fidesz-kormány értékrendjének, politizálási stílusának és nyelvújító hajlamának minden elemét.

A szóvivő idézte még Selmeczi Gabriella „nyugdíjvédelmi megbízott” indítványát, mely szerint a kormány „visszaadja az embereknek a nyugdíjpénztár-választás szabadságát, […] a saját pénzük felett való rendelkezésnek a szabadságát”, továbbá elmondta, hogy 1997-ben a Horn-kabinet elvette az emberek szabadságát azáltal, hogy kötelezte a pályakezdőket a magánnyugdíjpénztári tagságra. Mondott még egy sort arról, hogy a szocialisták a spekuláns üzletemberek oldalára állnak az „emberekkel” szemben, talán csak azért, hogy minél inkább teljessé tegye az Orbán Viktor által meghirdetett politikai doktrína minden, a kormány által sulykolandónak vélt elemét.

Kezdjük talán a „szabadság”-fogalom sajátos, újfideszes értelmezésével. Már csak azért is érdemes felhívni a figyelmet erre, mert az utóbbi időben feltűnően háttérbe szorult, illetve hiányzik a Fidesz politikai programnyilatkozataiban a polgári társadalom egyik legfontosabb eleme, a szabadság. (Rovására viszont feltűnően előtérbe került a „rend” hangsúlyozása, nem is beszélve az állam központosítással egybekötött népboldogító szerepének kiemeléséről.) A Fidesz számára ma már az jelenti a szabadság fogalmával való élést, hogy kormányzati presszió hatására a pénztártagok visszatérnek az állami nyugdíjrendszerbe. Csak jelezném: e szóhasználat pont az ellentéte annak, amit eredetileg jelent(ett). Mégis, miféle szabadsággal élhetnek az emberek, ha a kormány tervei megvalósulnak? Szabadon maradhatnak azokban a magánnyugdíjpénztárakban (akár be is léphetnek oda), amelyek befizetéseit az állam 14 hónapra magáévá teszi, és már nem is nagyon csinál titkot abból, hogy a működésüket el akarja lehetetleníteni, így vagy úgy költségvetéskezelő állami forrássá lényegíteni át a korábbi befizetéseinkből keletkezett vagyont. Ez a szabadság arra régi viccre emlékeztet, amely azt mondja, Rotschild bárónak és a hajléktalan koldusnak egyformán jogában áll a híd alatt tölteni az éjszakát – az egyik él ezzel a szabadságjogával, a másik nem. A kormány nem szabadságot ajándékoz a lépésével, hanem a nyugdíjpénztárakra gyakorolt nyomással éppen hogy elvonja a szabadságot. „Szabad ország szabad polgára azt tesz, amit szabad” – idézhetnénk tovább a Kádár-korszak egyik kedvelt szóviccét, ami akkor sem volt tréfa, hiszen az a rendszer is meg volt róla győződve, hogy széles körű szabadságjogokkal ajándékozza meg a népet, és nem is értette, hogy ez egyes hőzöngőknek ez miért nem elég.


MoMA: Design and the Elastic Mind /Babel Blocks – Constantin Boym–Laurene Leon Boym – flickr/wallyg


A Szijjártó-nyilatkozat másik szabadságfogalommal kapcsolatos eleme a korábbi szocialista kormányzatok reflexszerű szapulása. 1997-ben elvették a szabadságot, mi visszaadjuk – mondta, és ez már a demagógia iskolapéldája. Drága szóvivő úr, mit vettek el? Azt megelőzően egyfajta állami nyugdíjrendszer létezett (abba is „szabad” volt befizetni…), bár Szijjártó maga sem gondolta, mennyire igaza van: ugyanazt a „szabadságot” akarják „visszaadni”, ami korábban létezett. Persze, lehet arról vitatkozni, hogy jó-e a magánnyugdíjpénztári rendszer, kell-e rajta javítani, akár változtatni is, de a polgári szabadságfogalmat ne sorakoztassuk már fel a fideszes gazdasági akciótervek érvei között. Akárhogy is, Hornék anno a finanszírozhatatlan állami nyugdíjkassza reformját kezdték el, és az a cél vezette őket, hogy biztosítsák a későbbi generációk nyugdíját is. Márpedig az állam tiszteletben tartotta polgárai szabadságát akkor is, amikor a nyugdíjrendszer ilyen irányú reformjára szánta el magát. A kettőnek ugyanis kevés köze van egymáshoz, a gazdasági jogszabályok megalkotásakor a kormány az állam finanszírozhatóságát tartotta szem előtt – vagyis a kötelességének tett eleget. Hasonló a helyzet például az adózással: az állam nem a szabadságot korlátozza akkor, amikor ilyesmire kötelez bennünket. Ha valami ellentétes a polgári szabadsággal, akkor az a magántulajdon elvonása, márpedig a magánnyugdíjpénztári einstand ilyen jellegű, még ha áttételesen is. (A szokásos „tőzsdéző” kirohanások demagóg elemét nem is részletezem, bár ezúttal a Fidesznek a potrohos, sunyi tekintetű, népnyúzó harácsolásából dúsgazdag bankárkép szellemének megidézésével sem sikerül a legszélesebb közvéleményt a nyugdíjpénztárak ellen hangolni, a „multik”, a bankok ellen használt propagandaelem ezúttal kevésbé sikeres.)

Idézzük fel még egyszer az írásunk első mondatában szereplő Szijjártó-mondatot: „demokráciában még népszavazással sem lehet elvenni a szabad választás jogát…” Nem kell nagyon lefordítani, az udvari szóvivő nem kevesebbet mondott, mint hogy „népszavazással sem lehet a nép döntését megváltoztatni”. Hát ez remek! Vagyis a Fideszt kétharmados döntéshez juttató parlamenti választás a nép igazi szava, ha népszavazáson esetleg elveti a magánnyugdíjpénztárak kvázi-államosítását, az nem a nép szava. Ennél világosabban aligha lehet fogalmazni, a Fidesz számára a nép akkor nép (akkor az „igazi”), amikor az orbáni akaratot hajtja végre, és megszűnik az lenni, ha nem. Eddig is tudtuk, hogy így gondolják, de ez azért már majdnem bájos. Mégsem az, hiszen nagyon komoly kérdésről van szó. A szóvivői nyilatkozat elárulja ugyanis, hogy a nép nagyjából ugyanaz, mint minden tekintélyuralmi rendszerben: hivatkozási alap a hatalom korlátlan machinációihoz, féket és ellensúlyt vesztett törekvéseinek megvalósításához. Orbán Viktor még nem mondta ki, hogy „a nép én vagyok”, de már ennek megfelelően cselekszik. Még azt sem érdemes szóba hozni, hogy más alkalmakkal – például a 2008. évi népszavazás idején – hogyan hivatkoztak a Fideszben az istenadta „nép” döntésére.

Mindez azért is érdekes, mert kezdeményezésével az MSZP egyébként nagyon is kockázatos akcióba kezdett. Kérdéses ugyanis, hogy ha egyáltalán eljut a magánnyugdíjpénztárak ügye a szavazólapig, akkor bír-e olyan mozgósító erővel (különösen a lakosság politikától mélységesen megcsömörlött részében), amely az ellenzéki szocialisták számára sikert, ráadásul kétségtelen izmosodást jelentene. Vagyis járulna-e olyan százezres tömeg az urnák elé, amely meggyőző fölénnyel mond nemet a kormány akciójára, és ezzel együtt a nagyon is népszerű kormánypárt nem tudna-e hatékony ellenkampányba kezdeni. Orbánék mindenesetre ezt a kockázatot sem akarják vállalni, és nagyon rossz jel, amikor egy korlátlan hatalmú párt a nép esetleges szavától is megriad. Az pedig már egyenesen nevetséges, hogy a népszavazási ötlet lesöprését a demokráciával azonosítják.

Mindenesetre az ügy jelzésértékű: a Fideszben egyre nyíltabban Istentől eredeztetett („Isten adta”) hatalom, illetve az „istenadta” nép útjai máris elválhatnak, ami a kormánypártban félelmet kelt. Ez utóbbi tény pedig bennünk.



www.fazekascsaba.hu

Írásai a Galamusban:
A hatodik alternatíva
Egy az Isten – egy a tábor
Csodatétel után – csodavárás előtt
Déjà vu (Hozzászólás a Jobboldali-e Magyarország-vitához)
A fehér falú közhivatalok ellenforradalmának letöréséről
Előhang a „nemzeti együttműködés alkotmányához”
Nemzeti egységtankönyv
G-7
„Ha máshol nem”
Áldástól a szánakozásig


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!