A tét



Az I. világháború kezdetének századik évfordulóján újra sorsdöntő évhez érkeztünk. Száz éve lelkesen, felvirágozva, a papok áldásától kísérve menetelt milliónyi katona és a régi Magyarország a keserves pusztulásba. Senki sem nyert és senki sem volt hős, viszont évtizedekre gazemberek kezére jutott az ország. 1914-ben egyáltalán nem volt világos, mennyire hazugok a kormány által a magyarok elé állított perspektívák, ha valaki kimondta volna, azt bizonnyal hazaárulónak tekintik. Akárcsak ma azt, aki Orbán pitiáner harcocskáiról elmondja az igazat. Nem nehéz téteket felsorolni. Például: véget érnek-e az ostoba hadakozások, azaz béke lesz-e végre Magyarországon. Vagy az, hogy ki veszít, mert az bizonyos, hogy valaki mindent el fog veszíteni, vagy az Orbán–Simicska-klán és szolganépe veszíti el a két évtized alatt összeharácsolt vagyonát és hatalmát, vagy Magyarország népe veszíti el hosszú időre a szabadságát. Az is lehetne a tét, hogy a Fidesz és a KDNP szellemi sötétjében bujkáló fülkeforradalmárok végre ne okozhassanak több kárt nekünk, magyaroknak. De ezek csak következmények.


A tétet valójában mi magunk határozzuk meg, és attól függ, hogy mit jelent számunkra a demokrácia, a piacgazdaság, a szabad vállalkozás, a gondolat és a sajtó szabadsága, a társadalmi szolidaritás, az emberi méltóság és a mindezeket biztosító jogrend. Mindezt negatíve definiálva, a tét attól függ, elfogadható-e, illetve milyen mértékben fogadható el a kiszolgáltatottság, a hatalomtól való függés, mások megalázása, megélhetésüktől és életlehetőségeiktől való megfosztása és mindezek törvényekbe foglalása. 2014 tétje tehát nem csak attól függ, hogy kik az ellenfeleink, hanem attól is, kik vagyunk mi.


Nekem úgy tűnik, hogy a demokratikus ellenzék politikusai sem azt nem voltak képesek világosan megmondani, hogy kikkel és mivel állunk szemben, de azt sem, hogy kicsodák ők, mit és hogyan akarnak elérni. Másként megfogalmazva, milyen jövőt kínálnak rövid és milyet hosszú távon azoknak, akiknek valamilyen okból elegük van egy szervezett bűnözői csoport totális és sunyi hatalmából. A hagyományos, a szokásos demokratikus választások idején használt választási programok alkalmatlanok erre a feladatra, már csak azért is, mert a demokratikus ellenzék önmeghatározása egyúttal a rá szavazni szándékozók identitása is kell legyen. Másként fogalmazva, a választóknak fel kell ismerniük önmagukat a demokratikus pártokban, és a rövid távú tetteknek (programoknak) következniük kell ebből, vagyis a választóknak el kell hinniük, hogy meg akarják és meg is tudják tenni, amit elhatároztak.


Most legalább kétféle identitást mutat a demokratikus ellenzék.


Az egyik az Orbán-féle önkényuralomhoz való viszonyban látható: olykor éles szavakkal elmondott kritika, amely azonban csak a felszínt karcolgatja, mert a legfontosabb kérdésekben bizonytalan (természetesen vannak különbségek az egyes szervezetek között, de ma már hibának számítana szembeállítani őket). A kormány ellenzékének mutatja magát, s ezt, semmi kétség, őszintén teszi, mégis ambivalens, mert ebből a magatartásából nem következik a Nemzeti Együttműködés Rendszerének felszámolása. Ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy javaslatai nem keltik a választókban a cselekvőképesség érzetét. A kormány ellenzéke nem képes a rendszer megváltoztatására, mert arra csak a rendszer ellenzéke alkalmas. Mondják is néha magukról, hogy ők azok. Vannak például képviselőik, akik éppoly alpáriak, mint Orbán hívei, de ez nem sokat segít.


A demokratikus ellenzék másik identitását éppen ezért a probléma-felismerésre képtelen, a megoldások megtalálására és alkalmazására alkalmatlan, politikailag impotens magatartásból olvassák ki a választók. Ezt a képet csak megerősítik azok az unalmas, és mi tagadás dilettáns kampányötletek, amelyeket nemrég megismerhettünk. Úgy tűnik, a silányság forradalma nemcsak a Fideszt és a hivatalos intézményeket érte el, de az ellenzéket is.*


Nem csoda, hogy a demokratikus ellenzék egyik látható identitását sem tudja a magáénak elfogadni az Orbán–Simicska-klánt eltakarítani kívánó választók sokasága. Senki sem akarja önmagát bizonytalan, impotens alaknak látni (elnézést a maszkulin megközelítésért). Senki sem akar dilettáns lenni. Ideje hát – mi több, ez már a legeslegutolsó pillanat –, hogy a demokratikus ellenzék koncepciózus, problémamegoldásra képes, magával ragadó társasággá váljon, ehhez pedig nem elég összefogni. Nem lehet a választók tömegeit mozgósítani azzal, hogy „Gyertek, szavazzatok ránk, mi vagyunk az ország legunalmasabb politikusai!”


Hogyan fogalmazzák meg a 2014-es választás tétjét, ha ilyenek maradnak? Gyaníthatóan sehogy, de ha nincs tét, nincs mozgósítás, nincs hit, nincs lelkesedés, akkor az emberek otthon maradnak. Bizonyos, hogy 2014 egyik tétje az, hogy a demokratikus ellenzék politikusai képesek-e a választásokig legalább az ígéret szintjén azzá válni, akik felmutatják a demokrácia és a szabadság lehetőségét, akikben a választók felismerhetik a bennük rejlő lehetőségeiket és azt a képességüket, hogy megszabaduljanak a mégoly ravaszul és sunyi módon (tévedés ne essék, nem tehetségesen!) kiépített elnyomó rendszertől.


Ha valamikor, akkor most van itt a radikális célkitűzések ideje, mert Magyarországon már nem létezik az alkotmányos rend, legfeljebb az alaptörvény rendjéről, vagyis a „Nemzeti Együttműködés Rendszeréről” lehet beszélni. Amennyiben ez fennmarad, az alkotmányos rend lehetetlenné válik, ezért ennek „megdöntése” nem más, mint az alkotmányos rend helyreállítása. Ez azonban csak elméletileg tétje a választásoknak, gyakorlatilag csak akkor válik azzá, ha a demokratikus ellenzék képes lesz úgy viselkedni, mint aki alkalmas az alaptörvény rendjének (az orbáni önkényuralomnak) a felszámolására. Többször hallhattuk, olvashattuk, hogy nem kell mindent felszámolni, amit az önkényuralom létrehozott, de sose hallottuk, hogy pontosan hol húzódik a határ a megsemmisítendő és a megőrizhető között, hogy mi teszi az egyik törvényt vagy intézményt jóvá, a másikat meg elfogadhatatlanná. Még egyszerűbben: 2014 tétje az is, hogy láthatóvá válik-e végre az orbánisták és a demokratikus ellenzék közötti különbség. Nem gazdaság- vagy szociálpolitikailag, hanem tisztán politikailag.


A Fidesz többek között azzal szerzett jelentős támogatást, hogy tisztességesnek és erkölcsösnek hazudta magát, a szocialistákat és a liberálisokat pedig korrupt gazembereknek állította be. Fel is használta ehhez a politikai korrupció segítségével az igazságszolgáltatás két fontos intézményét, csak a bíróságokon tört meg az akarata. A demokratikus ellenzék politikusainak minden tiszteletet megérdemlő, komoly pénzbüntetéssel járó, ámde hatástalan parlamenti akcióin kívül a demokratikus ellenzék nemigen tud mit kezdeni azzal a sok bűnnel, amit a kormányzó pártok az elmúlt négy évben (és előtte) elkövettek. Vagyis nem képes a tisztességet megkülönböztetni a tisztességtelenségtől. 2014 tétje az is, hogy Magyarország a hazugságok földje marad-e, olyan ország, ahol a gazembereket tisztelet övezi, a tisztességes embereknek pedig üldöztetés a sorsa – lásd például Horváth András esetét. Vajon miért csak egy parlamenti vizsgálóbizottságig jutott el a demokratikus ellenzék? Miért nem üvölti világgá, hogy a kormányzó pártok nem egyszerűen korruptak, de az ország kifosztására alakultak és igen sikeresek is ebben? Az, hogy 2010 előtti évekből is vannak áfacsalásra vonatkozó adatok, önmagában nem bizonyítja az akkori kormányok vétkességét, két okból sem. Egyrészt azért, mert a nem-fideszes kormányok másként működtek, másrészt pedig azért, mert a Fidesz (ahogyan ez kikövetkeztethető) már rég behatolt az összes állami szervezetbe, és képes volt a működésüket befolyásolni és/vagy akadályozni.


Vajon miért nem hangsúlyozzák minden megszólalásukban Orbán Viktor törvényeinek és intézkedéseinek tisztességtelenségét – hiszen mi bizonyíthatja jobban egy politikus becstelenségét, mint a tettei?


Ma már egyre többen beszélnek arról, hogy az emberek félnek, s valóban így van. De nemcsak attól félnek, hogy a helyi és az országos hatalom birtokosai megfoszthatják őket az állásuktól vagy a megélhetési forrásaiktól, hanem attól is, hogy választaniuk kell a jellemtelenség és az áldozattá válás között. Mindenféle diktatúra arra törekszik, hogy választásra kényszerítse az embereket, mert ez a leghatásosabb módja annak, hogy bebizonyítsa nekik, hogy csak alattvalónak alkalmasak.



Forrás: Facebook

Aki tehát meg akar szabadulni Orbán Viktor diktatúrájától, annak világosan meg kell különböztetnie a tisztességet a gazemberségtől, s ennek meg kell jelennie a programjában. Ki kell mondania például, hogy senki sem őrizheti meg a diktatúra alatt bűnnel szerzett vagyonát – érvényes ez a trafikokra, a kiosztott állami földekre, az egyetlen irányba terelt európai milliárdokra, mindenre, amire külön törvényeket hoztak. Ki kell mondani, hogy fel kell számolni a strómanok hálózatát és minden eszközt igénybe kell venni a segítségükkel összeharácsolt vagyon elkobzására.


Mi lesz a tét, ha egyik sem sikerül a demokratikus ellenzéknek? Például az, hogy száz év után ismét bele (béke)menetelünk-e egy lassú, sokáig tartó gazdasági, kulturális és erkölcsi pusztulásba. Aztán az is lehet a tét, hogy újabb száz évig siránkozunk-e rajta, ahogyan Trianonon, mert ezzel elnyerhetjük majd a világ legbénább és legélhetetlenebb nemzete címet, mert volt ugyan nem is egy lehetőségünk mássá válni, de mi sohasem éltünk a lehetőségeinkkel. Lehet a tét az is, hogy szolgalelkűvé válik-e a munkaképes korú generáció, vagy inkább elhagyja ezt az országot. Vagy az, hogy milyen gyorsan alakul ki a szolgapártok rendszere, ahogyan ez a kommunista Lengyelországban vagy az NDK-ban volt. Van tehát bőven alternatíva, 2018-ra azonban ne számítson senki, akkorra már nem lesznek politikai alternatívák…





* Csak a példa kedvéért lásd az Együtt-PM kampányvideó-terveit vagy a Schmuck-féle „szociáldemokraták” populista, az öregeket gátlástalanul felhasználó, kvázi politikai ötleteit (a „szépkorú” szerintem egy hazug eufémizmus, ezért nem használom).




Krémer Ferenc