Összefogás az összefogásért
- Részletek
- 2014. január 06. hétfő, 04:55
- Bitó László
Jó néhány fontos írás adott nemrég megdöbbentő, de meggyőző látleletet arról, hogy hová jutottunk. Magyar Bálint és társai a posztkommunista maffiaállamot írták le meggyőző és nagyon fontos tanulmánykötetükben, míg Bruck András Orwell 1984 ellenutópiájával mutatott ki meggyőző párhuzamot. Ezeknek az intellektuális bravúroknak azonban számomra csak akkor lenne valóban értelme, ha megmutatná a kiutat elkeserítő helyzetünkből. Enélkül csupán egymást győzködhetjük a helyzet reménytelenségéről – de mi akkor is elmegyünk szavazni, ha csak befogott orral tehetjük meg. Sokkal nagyobb baj, ha elkeseredésünk leszivárog azokhoz, akiket csak a meggyőző remény húzhat ki politikai apátiájukból. Pedig – mint már sokszor utaltam rá – a 2014-es választások megnyeréséhez nem a Fideszt, hanem ezt az apátiát kell legyőznünk; ehhez erőt kell mutatunk, s erőt csak a mostaninál sokkal meggyőzőbb összefogással mutathatunk. Pedig tanulhatnánk a múltból, mert ha a megválasztásra teljesen esélytelen demokratikus pártok már 2009 őszén nem egymással vetélkedve, egyéni miniszterelnökjelöltekkel állnak elő, összefogásukkal megakadályozhatták volna a Fidesz–KDNP kétharmados gőzhengerének a létrejöttét.
Most is tisztán látható, hogy nagyon hosszú időre lemondhatunk a jogállam helyreállításáról, ha még négy évre hatalomra juttatjuk azt az Orbán Viktort, aki október 23-án hadat üzent az ország másik felének: a „magunkfajtáknak”, mindazoknak, akik nem a turulba születtünk, és azoknak, akiknek nincsen semmijük, és annyit is érnek.
Forrás: MTI/Kovács Tamás
„Nemcsak a demokratikus pártok, hanem a demokrácia és a köztársasági szellemiség minden híve összefogásának kell megvalósulnia (...) Önzetlen szolidaritásra van szükségünk olyan emberek vezetésével, akik nem a saját gesztenyéjüket akarják kikaparni a tűzből, hanem hajlandók tűzbe menni a demokrácia megmentéséért”, írtam 2011-ben Mindannyiunk olajfája című publicisztikámban: mert már két évvel ezelőtt is nyilvánvaló volt, hogy a Fidesz további egyeduralmát csak a demokratikus erők teljes összefogásával lehet majd megfékezni a következő választásokon. Mégsem történt akkor egyetlen érdemleges lépés sem ebbe az irányba az „egyedül is győzni tudunk” beképzeltsége nevében. Most meg azzal riogatnak, hogy már nincs idő egy minden demokratát befogadó összefogás létrehozásához. Tehát fel kell tennünk a kérdést:
Hogyan hozható létre ebben a kései órában a demokratikus értékrendünk megvédéséhez szükséges, a mainál sokkal szélesebb körű összefogás?
2011-ben természetesen egylistás összefogásról beszéltem ezen a fórumon és másutt is. Aztán a demokratikus táboron belül kialakult az „X. Y. jelenléte a listán több választót tartana távol az urnáktól, mint amennyit odavonzana” attitűd. Ezzel sosem értettem egyet, de amikor az MSZP–Együtt-PM kétlistás megegyezése megszületett, kiálltam mellette Miért jobb a kettő, mint az egy? című írásomban, de nem azért, mert állítólag a „két listának” vannak előnyei a szavazatmaximálás szempontjából. Fontosabbnak tartottam, hogy végzetesen negatív hatással lehet az összefogás híveire, ha a minél több választó elérése érdekében (vagy valami konfliktus miatt) az „egy lista” később kettéválna. Ezzel szemben volt jobb két listával kezdeni, mert aktivizálhatja a politikából visszavonultak egy fontos hányadát, ha a két lista a kampány folyamán egyesül – érveltem akkor.
Mára bebizonyosodott, hogy a „két lista” nem váltott be egyetlen hozzá fűzött reményt sem. Egyáltalán nem vezetett az egész tábor megerősödéséhez, sőt az október 23-i Műegyetem rakparti „ünnepség” fiaskója és ami azóta is történt – a Fidesz egyfordulós választási csapdájában egymásnak esett ellenzék –, bizonyítja, hogy a kétlistás elképzelés zsákutcába jutott, tehát ideje az újratervezésnek. Olyan egylistás összefogásra van szükség, amely ahelyett, hogy tovább élezné a létrejött szövetség és a kívül rekedtek közötti ellentéteket, feloldhatja őket.
Nyilvánvaló, hogy amíg két tábor van, vezetőik tarthatnak attól, hogy egy sokak szemében kontraverzális párt vagy pártvezér befogadása gyengítheti pozíciójukat a másik táborral szemben. Ezt az aggályt csak úgy oldhatjuk fel, ha az egyetlen (vagy az egyik) tábor mindenkit – nemcsak még egy pártot, hanem mindenkit – befogad, aki a demokrácia intézményeinek és a köztársaság szellemiségének helyreállításáért száll síkra a despotizmus ellen. Mindenkin nemcsak a mérhető pártokat kell értenünk, hanem minden, a jogállamiságot, a köztársasági szellemiséget és a demokrácia intézményeit helyreállítani akaró párt, mozgalom, egyesület, egylet számára meg kell nyitni az összefogást, hogy kialakulhasson egy olajfa-koalíció.
Ki is próbáltuk a fölülről vezényelt összefogást, de nem jött be, mert a pártok érdekei dominálták, és a vezetőik egymásnak feszültek. Tehát más megközelítésre van szükség.
Az alulról kezdeményezett szélesebb körű összefogás szükségessége és elárulásának megelőzése
A pártok vezetői eddig – „szakértőik” számításaira hallgatva – saját pártjuk érdekét előtérbe helyezve hozták meg a döntéseiket, ami mostanra zsákutcába vezetett. Ideje, hogy meghallják az egyre erősödő, alulról jövő hangokat, amelyek minden demokratikus elemet befogadó összefogást követelnek. Sosem hallottunk tömegeket skandálni: „Összefogást – a nektek tetszőkkel! A mindenben egyetértőkkel!” Nemcsak azokkal kell összefogni, akik a kötelező óvodától az egyetemi tandíjig mindenben egyetértenek. Az összefogás arról szól, hogy elnyerjük a Fidesz ámokfutását megállító többséget a parlamentben, ahol a mieink sokféle gondolkodásmódot képviselhetnek. Ezzel szemben úgy tűnik, a pártvezetők aszerint mérik sikerüket, hogy mennyire részletesen tudnak közös programban megegyezni egy másik párt vezetőivel. Nem most kell nekik mindenben megegyezniük, mert nem teszünk egy fél lépést sem a demokrácia kiteljesedése felé, ha a fideszes gombnyomó-automaták helyett a mi mindenben egyetértő gombnyomóinkat juttatjuk többséghez.
Az összefogás követelésének éppen az a lényege, hogy ne egyformán gondolkodó embereket juttassunk be a parlamentbe, hanem különböző értékrendeket képviselő pártok segítsék egymást bejutni egy közös cél érdekében. Ennek a lehetősége pedig nem a pártprogramok részleteiben rejlik, hanem messze fölöttük áll: ilyen a demokratikus jogállam, a jogbiztonság helyreállítása; a gyűlöletkeltés visszaszorítása; az egykulcsos elitizmus és a belső gyarmatosítás felszámolása, a fasisztoid ideák terjedésének megfékezése.
Ezeknek és a hozzájuk hasonló egyetemes céloknak az elfogadása lehet az egyetlen kritériuma annak, hogy kit fogadunk be az összefogásba, és kit nem. Ezen belül mindent meg kellene tennünk, hogy a demokratikus elveket valló egész politikai spektrum – a szocialistáktól a liberálisokon át a konzervatívokig – képviselve legyen a szövetségben, hogy mindenki otthonra leljen benne, aki szembe akar szállni az orbáni önkényuralommal. A pártok vezetői nem tudtak ennek az igénynek eleget tenni – és még most is csak a DK befogadását fontolgatják! –, így maradnának továbbra is kirekesztettek, akik az összefogást „gyengíthetik”. Viszont úgy látom, hogy minden demokratikus pártban vannak a jelenlegi korrupt maffiakormány leváltásának elkötelezett hívei, akik kikényszeríthetik az eddig elmaradt széles körű összefogást.
Az elkötelezettséget azért hangsúlyozom, mert egyre többektől halljuk, hogy vannak politikai vezetők, akik 2014-et nem tartják alkalmasnak a Fidesz leváltására, és inkább kidekkolnának még négy évet ellenzékben, amelyben nem kell vállalniuk a kormányzás felelősségét. Sőt vannak, akik feltételezik, hogy némelyek csak megjátsszák az összefogást a kormányváltásért, de valójában már lepaktáltak Orbánékkal. Egyéni érdekeket, ambíciókat véve figyelembe, érthető, ha valaki (titokban) arra hajt, hogy az ellenzékben biztosítson magának jól fizető állást, szereplési lehetőséget. Mégsem szabad felülnünk az ilyen híreszteléseknek, ha nincs bizonyítékunk, hogy az árulás már megtörtént a kulisszák mögött – vagy számításba jöhet.
Tulajdonképpen nem is az a kérdés, hogy van-e alapjuk ezeknek a feltevéseknek: az ilyen híreszteléseknek már önmagukban is nagyon negatív hatásuk lehet a pártközpontoktól messzebb esők részvételi hajlandóságára, hiszen ők nem nyerhetnek semmit vezetőik megegyezésétől, lefekvésétől – egy várhatóan az eddiginél is jobban beszűkített ellenzéki szerep folytatásától még négy éven át. Ellenkezőleg nekik azzal kell számolniuk, hogy a következő ciklusban a már teljesen bebetonozott helyi Fidesz-hierarchiának menthetetlenül a kiszolgáltatottjaivá válnak.
Mindenképpen résen kell lennünk az esetleges árulásokkal szemben, mert tudnunk kell, hogy Orbánék nemcsak a választásokat akarják korrumpálni – aminek főpróbáit nemrég láthattuk Baján és Fóton –, hanem a kampányt is. Beleértve a már meghozott és a még meghozható törvények nyújtotta lehetőségeket: például a mi oldalunk számára is elérhető fórumok – lásd kereskedelmi tévék – használatának korlátozásával.
A legfelső vezetők lehetséges árulását vagy a feltételezését azonban ki lehet védeni, ha felkérjük azokat, akik miniszterelnökjelöltként akarnak számításba jönni, hogy adják írásba: vesztesként legalább két évre visszavonulnak a politikai szerepléstől. Ennek nemcsak az árulástól tartó párttagokra és potenciális szavazókra lehet megnyugtató hatása, de a kontraszelekció esélyét is csökkentené, hogy pártjaink egyre inkább a vesztesek kezébe kerüljenek. És ha már itt tartunk, az összefogás akkor képes a legmeggyőzőbben minden demokratikus párt és szervezet felé nyitni, ha a miniszterelnökjelöltünk párton kívüli, illetve lemond minden párton belüli funkciójáról, hogy teljesen erre a mindannyiunk szempontjából legfontosabb szerepre összpontosíthasson.
A széles körű demokratikus összefogás létrehozása és szerepei
Azért adtam az Összefogás az összefogásért címet ennek az írásomnak, mert úgy látom, a mai helyzetben, amikor az egymásnak feszülő pártok csak holtpontról holtpontra jutnak, egy olyan alulról jövő civil összefogást kell létrehozni, amely ráveheti vagy kényszerítheti a pártok vezetőit, hogy tegyék lehetővé az eddiginél sokkal szélesebb körű összefogást. Alulról jövő kezdeményezést sürgetek már csak azért is, mert mindenhonnan azt halljuk, hogy helyi szinten sokkal jobb az együttműködés a demokratikus oldalon, és a már lefolytatott helyi választások is ezt bizonyítják. Egy alulról épülő kezdeményezésben kétségtelenül jobb az esélye annak is, hogy kiválasztódhatnak a legesélyesebb jelöltek, hiszen azon a szinten sokkal inkább ismerik egymást az emberek.
Tudom, a két szövetséges párt már leosztotta a lapokat, és ezt akár előnynek is tekinthetjük, mert az elfogadott jelöltek között bizonyára vannak kitűnő emberek, akik jó eséllyel indulnak a választásokon. Ugyanakkor a lapok újraosztása alkalmat adhat azok cseréjére, akik eddigi szereplése nem nyújt erre reményt.
Ha szélesre nyitjuk az összefogás kapuját, nyilvánvalóan nem juthat minden pártnak, mozgalomnak, egyletnek bejövő hely a listán vagy megnyerhető egyéni körzet, de vannak, akik már kimondták, hogy szívesen támogatják az összefogást anélkül, hogy bármilyen pozícióra számítanának. És akinek nem jut egyéni pozíció, találhat a biztos bejutók között valakit, aki képviselheti az ő nézeteit is, vagy lehet kreálni egy biztosan bejutó at large képviselőt, aki szimbolikusan és olykor tartalmilag is képviselheti a parlamentben a legkisebb pártokat, mozgalmakat is.
Egy kis jóakarattal mindenre lehet megoldást találni. Aligha várhatjuk el például a kisebb pártoktól, hogy négy évre jó szívvel adják fel önálló megmérettetésük esélyét, ezért is ajánlottam, több mint egy évvel ezelőtt, hogy tekintsük a tavaszi választást második fordulónak, amelyen mindig is csak az 5 százalékos küszöböt átlépő pártok indulhattak. Azután, ha nyerünk, a kis pártoknak is alkalmat kell adnunk, hogy mielőbb megmérettethessék magukat. Lehet, hogy legalább egy évre lesz szükség a demokrácia intézményeinek olyan fokú helyreállításához, hogy ki lehessen írni a szabad választásokat, amelyeken minden párt, a legkisebb is, egyenlő eséllyel indulhat egy 2 vagy 3 százalékos küszöbbel. Tehát azoknak a pártoknak, amelyek számára hátrányos, ha a biztos győzelem érdekében arra kérjük őket, ne induljanak külön a tavaszi választásokon, könnyebbé tehetjük ennek elfogadását, ha legfeljebb két évet kell csak várniuk az önálló megmérettetésre.
Az alacsony küszöbű választás természetesen megkönnyíti az újrakezdést a Fideszbe bedarált, általa tönkretett némely konzervatív és kereszténydemokrata pártnak is, amelyekre oly nagy szükség lesz a politikai palettán. De addig is, jóakarattal és nyitottsággal, létre lehet és kell hozni egy olyan széles körű összefogást, amely reményt nyújthat az apátiába menekülteknek, és megállíthatja a fideszes nyomulást, amely már eddig is nagyon sokakat megnyomorított.
Tudom, hogy legtöbb olvasóm elhíresült gyerekes naivitásomnak és örök optimizmusomnak fogja tulajdonítani ezt az írásomat, mint ahogy tették ezt a korábbiakkal is, amelyek mostani szemmel nézve teljesen pragmatikusnak bizonyulnak.
Vállalom ezeket a tulajdonságaimat, amelyeknek mindent köszönhetek, amit az életben elértem. A bölcs názáreti rabbi mondta: „Ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába.” Azok merültek reményvesztett letargiába, akikből kiveszett a naiv gyerek, de a jézusi humanista tanítás szerint megváltozhatunk, és lehetünk ismét olyanok, mint a jóhiszemű gyerekek. Ebben kell segítenünk egymást, ha be akarunk kerülni a politikai békesség mennyországába.
A közeljövőre tekintő optimizmusomnak van pragmatikus alapja is, ami éppen abból ered, amiből a legtöbb ember pesszimizmusa: a megosztottságunkból. Nyolc destruktív ellenzéki évükben Orbánék tudatosan szították a gyűlöletet, hogy megosszák az országot. Ez, és mindaz, amit hatalomra kerülve Orbán Viktor az országunkkal tett, ad nekem okot az optimizmusra, hiszen túléltük mindezt, és a megosztott országban hatalmas tartalékok rejtőznek, amelyeket fel lehet szabadítani, ha ismét olyanok leszünk, mint a naivitásukban gyűlölködésre képtelen gyerekek. Az összefogásnak ugyanis túl kell nyúlnia a választásokon, mert a társadalmunk újraegyesítésében és újjáépítésében lesz rá a legnagyobb szükség.
