Tüntetés nyugdíjért
- Részletek
- Vendégek
- 2010. október 25. hétfő, 04:23
- Lángh Júlia
Hol van az a közel hárommillió ember, akinek a zsebéből a gondoskodó állam-apukaként megtestesült min.elnök kivesz 14 havi tagdíjbefizetést, amit a tőzsdéző (pfuj!) magánnyugdíjpénztárak úgyis elherdálnának? Az áldozat nem ordibál, nem tiltakozik, nem lenget transzparenst; otthon ül, számolgat, mérlegel, alkalmasint káromkodik is, de mert a magyar embernek a biztonság édesebb a szabadságnál, végül majd szépen hagyja magát visszaterelni a megbízhatónak hirdetett állami szisztémába.
Ugyanezekben a napokban a franciák országszerte milliószám mennek az utcára, mert ők nem, nem, nem akarnak hatvan éves korukon túl dolgozni. És nemcsak az életkoruk szerint közelről érintettek tüntetnek, de a szinte még gyermek gimnazisták is, szolidaritásból; nemhiába franciák, vérükben van a polgári öntudat, a civil kurázsi és az ellenállás szelleme. (Itt most nem térünk ki arra, hogy az általános felbolydulást kihasználva egyes fiatal csoportok kirakatbetöréssel, gyújtogatással borzolják a kedélyeket. A rendőrség minden kíméletet mellőző, magyarán mondva durva fellépése kapcsán nem láttam a nyilvánosság előtt olyan reakciókat, amelyek szabadságharcosként méltatva védték volna a gyújtogató söpredéket az államhatalom agresszivitásától.)
Vigyázó szemünket már rég nem vetjük Párizsra, inkább a saját lyukas köldökünket tanulmányozzuk. Pedig lenne mit bámulnunk: miközben a németek már a 67 évet tűzték ki majdani határidőnek, az angolok a 66-ot, mi a 65-öt (és még így sem biztos a nyugdíjas jövő), az életszerető franciák az ellen tiltakoznak, hogy az állam 60-ról 62-re emelje (vissza) a nyugdíjkorhatárt. Ugyanis már 1983 óta élvezik ezt a vívmányt, amellyel Mitterrand elnök teljesítette egyik választási ígéretét, és a vívmányok („les acquis”, a szerzett jogok) a franciáknál szentek és sérthetetlenek.
Tudom, hogy ez az elementáris tiltakozó hullám ellenkezik a józan ésszel, miszerint „tovább élünk, tovább kell dolgozni”, stb. (valójában az lenne az emberhez méltó, ha mindenki addig dolgozhatna, ameddig neki jó, ki 48 évig, ki 78-ig vagy tovább, egyéni ízlés, akarat és képesség szerint), de nem tudom elfojtani magamban az elismerés enyhe irigységgel vegyes vigyorát: a franciák már megint tüntetnek. Fáradhatatlanok. És a felmérések szerint a népesség 60-70 százaléka egyetért velük.
A két történet nehezen összehasonlítható (ahogy a két ország is), csak az a közös bennük, hogy mindkettőben az állampolgár jövendő nyugdíjáról van szó. Az egyikben az államhatalom két évet elvesz az emberek életéből azáltal, hogy tovább kell dolgozniuk, mielőtt a nyugdíjas lét szabadságát élvezhetnék. Ennél nagyobb sérelem is érheti az embert, suttogjuk balsors-tépte kelet-európai öntudattal, és körülnézünk a hazában: vajon hol vannak, mit csinálnak azok a milliók, akiknek nem csupán 14 hónap befizetésük tűnik el nyomtalanul az államkincstár bugyraiban, de azt sem tudják, hová tartozzanak ezentúl, hogy öregkorukban ne kopjon föl az álluk. Mert itt nem egy törvénymódosításról van szó, mint a franciáknál, hanem alkotmányba ütköző lenyúlásról, magánpénzek államosításáról. Ehhez képest hallott valaki arról, hogy a hárommilliónak akár csak egy töredéke is, jogos felháborodásában, alapvető emberi és állampolgári jogait, továbbá a demokratikus jogállam sérthetetlenségét védve, már szervezi az utcai megmozdulást vagy a tiltakozásnak bármely más formáját? Vagy a paprikáskrumpli nem robban?
Silent crowd – flickr/tochis
Az MSZP teszi a dolgát: nem is egy, de három kérdést terjesztett az OVB elé ebben a témakörben. Meglátjuk, mi sül ki belőle. Lehet, hogy okosabb lett volna csak egy, de nagyon világosan és egyértelműen megfogalmazott kérdést föltenni.
Lángh Júlia író, újságíró
(fotó: hirnok-enciklopedia.blogspot.com)
Írásai a Galamusban:
Húsvét vidéken
Lehet egy álom?
Vallás és bevallás
Koldusaink