Egy politikai elemzés (?) margójára
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2009. december 29. kedd, 05:49
(avagy mit tanácsol Kéri László a baloldalnak?)
„Idén Karácsony előtt a Népszava arra kért számos baloldali gondolkodót, átgondolva az elmúlt éveket, írjanak arról, szerintük mit kell tenni ahhoz, hogy a magyar baloldal a közeljövőben ne szenvedjen történelminek mondható vereséget. Kéri László ’Pánik helyett’ címmel küldte el munkáját.”
Ezzel a bevezetővel indul a Népszava cikksorozatának Kéri Lászlót megszólaltató írása, majd az egykori ténykedése kapcsán jogosan baloldali politikai elemzőként számon tartott politológus válasza következik, amelyet – a szerző korábbi pályafutásához mérve – helyenként bosszantóan felszínesnek és cinikusnak érzek, ezért vettem górcső alá.
Kezdjük azzal, hogy szerintem a Népszava kérdése helyénvaló. Igen, most erre a kérdésre kell választ keresni, mert a többit, hogy mi lesz a baloldallal a jövőben, hogy milyen lehetőségei és körülményei lesznek az újraépítkezésnek, az újraszerveződésnek, alapvetően az is meg fogja határozni, hogy mi történik a választásokon. A tét ugyanis nem a szokásos: lesz-e kormányváltás vagy sem? A tét az, hogy biztosított lesz-e a parlamentáris demokrácia működésének alapvető és elengedhetetlen feltétele, a kormányzó párt(ok) ellenőrzéséhez elég erős parlamenti ellenzék.
Kéri László a „mit kell tenni” alapkérdésére nem válaszol. Nem tud? Nem akar? – inkább az utóbbi a valószínű, de a lényeget tekintve mellékes is. Ő úgy döntött, a központi probléma az, hogy a baloldal pánikban van. Ennek kapcsán tár elénk – szerintem - vitatható következtetések levonására alkalmat adó képet.
(Közbevetőleg: Már itt, ezen a ponton tegyünk fel egy kérdést! Érdemes-e az egyik politikai oldalt úgy analizálni, hogy a vizsgálatból kizárjuk azt a politikai erőteret, amelyben működik? Az analizálás során lehet-e úgy választ keresni alapkérdésekre, történetesen a választások előtti politikai magatartás meghatározásánál, hogy közben nem vagyunk tekintettel arra, a választókra milyen hatással vannak, lehetnek mások? Nevezzük nevén a dolgot! Arra vagyok kíváncsi, lehet-e, szabad-e mellékesnek tekinteni azt a tényt, hogy a jobboldal és a Fidesz politikai stratégiája, politizálási stílusa és eszköztára az elsődlegesen felelős azért, hogy a közös politikai erőtérben a konfliktusok végletesen kiéleződtek, a lét/nem lét szintjére lettek emelve/süllyesztve, amivel egy egész ország került végletes politikai apátiába. Lehet-e figyelmen kívül hagyni azt, hogy ebben a helyzetben kell adekvát választ találni a baloldal számára, főleg mert – mint Kéri László is jelzi – a jelentős választási vereség „várhatóan az elmúlt húsz év legerőteljesebb társadalom-átalakítási kísérletének” lehetőségét teremtené meg?
Kéri csak a baloldal egyik szegmensének jellemzése kapcsán, közvetve említi az ellenzéket: „Ők azok, akik vevők arra az érvrendszerre, miszerint az elmúlt években alapjában véve csupa jó és progresszív dolog történt, s még több történhetett volna, ha az ellenzék ádáz és kíméletlen gyűlölete nem állított volna megoldhatatlan akadályokat mindennek az útjába.” Azzal, hogy az ellenzéki magatartást csak egy karikírozott reflexió tükrében láttatja, degradálja a jelentőségét. Az ellenpontozó technika is az ellenzéki politizálással szemben megfogalmazott kritikák eljelentéktelenítését szolgálja. Az „ádáz”, „kíméletlen”, „gyűlölet” szavak alkalmazása az ellenzékre a velük szemben jogosan használt „antidemokratikus” és „antiparlamentáris” kifejezések helyett tudatos túlzás. Célja, hogy a jogos kritikát megfogalmazókat lehessen elfogultsággal vádolni, akik természetesen azt hiszik: „csupa jó és progresszív dolog történt” az elmúlt két választási ciklusban, és csak azért nem történt még több, mert az ellenzék útját állta. Holott a bírálók csupán annyit állítanak, hogy az „antidemokratikus” és „antiparlamentáris” ellenzéki politika egy alkotmányos jogállamban még az egyáltalán nem tökéletes kormányzati politikával szemben is elfogadhatatlan. Kéri is tudja, az elmúlt hét év nem egyszerűen a pártpolitikákról szólt, hanem arról is, hogy képes-e a magyar társadalom megőrizni azt a jogállami intézményrendszert, amelyet a rendszerváltáskor konszenzussal létrehozott. Még pontosabban, ezek az intézmények képesek-e azon elveknek és értékeknek következetesen megfelelve betölteni a szerepüket, amelyek nevében létrehozták őket? Egyelőre úgy tűnik, nem. Ez az a háttér, amely nélkül a feltett kérdésre nem adható válasz.
Én gyakran látogatok politikai fórumokat, vitatkozni is szoktam, jól ismerem tehát a gondolatkliséket, a prekoncepciókhoz igazított érvelési technikát, a felszínt kapirgáló ál-, mert féligazságokat. Így aztán érzékenyen érint, ha azon kapok egy politikai elemzőt, hogy megelégszik ezzel a megközelítési szinttel. Márpedig az „írástudó” dolga nem a „panelek” erősítése, hanem a továbbgondolkodásra késztetés.
De vegyük sorra, miről is beszélünk!
Itt van mindjárt az első mondat:„Egyre erősebb félelem, növekvő aggodalom s időnként pánikhangulat kezd elharapódzni a közélet baloldali térfelén.” Időzzünk el a választott szavaknál, mert jellemzőek. Vajon az aggódni, félni, pánikba esni szinonimaként kezelhető jelentéstartalmak-e?
Aggódni annyit tesz, hogy racionálisan felmérünk egy helyzetet, beleértve a kockázatokat is, és a helyzethez igazodó stratégiát dolgozunk ki.
Félni azt jelenti, hogy valamitől tartunk, de itt az attitűd inkább passzív.
Pánikba esni azt jelenti, hogy a várt vagy vélt negatívumok miatt elveszítjük a fejünket, irracionálisan cselekszünk.
Kéri – valahonnan felülről, kintről, egy nézőtérről (?) ezt a három fogalmat összecsúsztatja. Azzal, hogy mihez rendeli hozzá a félelem, a pánik és az aggodalom fémjelezte attitűdöt, lényegben megerősít bizonyos sulykolt – inkább a jobb térfélre jellemző –valóságértelmezéseket. (Az egyik szép példa erre: szerinte a baloldaliak „hergelhetők” a permanens jobboldali/nyilas veszéllyel, amelyet „rémkép”-ként aposztrofál (1) – a szóhasználat állásfoglalás, teszem én hozzá! Rögtön itt említsük meg azt az „apró” ellentmondást is, hogy másutt azt írja, a baloldalt sokkolta a Jobbik váratlanul sikeres szereplése, az a tény, hogy az MSZP-hez hasonló támogatottságú erővé nőtte ki magát. Szóval hogy is van ez? „Rémkép” vagy valóság? Az ilyen inkoherencia gyakran jellemzi Kéri írását.)
Kéri összességében azonban a „pánik”-értelmezést favorizálja, felteszem azért, mert a legyőzöttek „pánikreakciója” élénk és látványos ecsetvonás a ma divatos „elsöprő és megsemmisítő vereség” apokaliptikus képén, amiről jegyezzük meg, hogy csak részben a baloldal ma már jogos aggodalmának tárgya, sokkal inkább és sokkal régebb óta a jobboldal vágyálma, mindenkori stratégiai célja és sulykolt fenyegetése. (Külön tanulmányok tárgya lehetne, hogy rendben lévő cél-e ez egy demokráciában. Egy másik tanulmányé pedig az, hogy ennek a panelnek az átvétele és terjesztése a baloldalon mennyiben működhet önbeteljesítő jóslatként.)
Nézzük, mivel indokolja Kéri László, hogy szerinte a pánik érthető! Előrebocsátom, hogy én állításainak többségét is vitatom, de főként azt, hogy amit tapasztalunk, arra a pánik lenne a megfelelő kifejezés. Szerintem ma a passzivitást kiváltó apátia a baloldal legnagyobb tehertétele, amelyet az ilyen helyzetértékelések sajnos csak fokoznak, a maradék életösztönöket is elfojtva.
Kéri szerint a „Fidesz nagy júniusi győzelme sokakat meglepett…”, s ezzel pánikreakciót váltott ki. Ez olyan szubjektív értékítélet, amely nehezen lenne bizonyítható és ellenőrizhető. Teljesen világos volt a politika iránt érdeklődők számára, hogy az európai parlamenti választásokon a jobboldal tarolni fog. Még friss volt a kormányfőváltás élménye, csak találgatások folytak, azok is pesszimista felhanggal, arról, hogy képes lesz-e a Bajnai-kormány tartani magát a célkitűzéseihez. Ez a pesszimizmus jellemezte a politikai közhangulatot, beleértve a baloldali és a liberális sajtót, valamint a politikai elemzőket is, és ez a választási hajlandóságban is kifejeződött.
Tegyük itt hozzá, hogy most, amikor a Bajnai-kormány eredményei már láthatók és nyilvánvalóak, a fél világ elismerését kivívták, a pesszimizmus maradt: ugyanúgy uralja a politikai közhangulatot, mint fél éve, és ez jellemzi Kéri László helyzetértékelését is. Ő például a baloldal állapotának leírásakor a kormány teljesítményét nem találta említésre méltónak. Szemben az elmúlt hat hónap ún. „kamarilla-politikájával”: „… az egykori baloldali választótábor egyre ingerültebben szemléli azt a terméketlen kamarilla-politikát, amit az MSZP az elmúlt hat hónapban produkált.” Ezzel a mondattal leértékeli azt a tevékenységet is, amellyel a párt a kormány működésének hátteret teremtett.
A Jobbik előretörése kapcsán visszaköszön egy jellegzetes, inkább a jobboldalról ismerős értelmezés: „A Jobbik váratlanul sikeres szereplése valósággal sokkolta a baloldali/liberális közvéleményt, amely… mind a mai napig nem képes feldolgozni, hogy nagyjából magukhoz hasonló erejű, támogatottságú politikai erőként kell a Jobbikkal számot vetni.” Ezzel szemben, szerintem, a Jobbik előretörésének mértéke az egész társadalmat sokkolta, és a politikai erők közül nem is elsősorban a baloldalt. A kormányerőknél is inkább a liberálisokat, azoknak is a doktriner képviselőit - s itt csak utalnék a gyűlöletbeszéd és a gyülekezési jog kapcsán folytatott elméleti viták sokaságára. Paradox módon azonban leginkább a Fideszt sokkolta az eredmény. Viszonylag hosszú ideig képtelenek is voltak értékelni. Csak akkor szólaltak meg, amikor rátaláltak a „megfelelő” megoldásra: a Jobbik nem is a Fidesz számára ellenfél, hanem az MSZP számára az. Ezt a retorikát formális okokra, a két párt által a választás során produkált százalékos arányra hivatkozva vezették elő. (Természetesen elfedve vele a valóságot, hogy ugyanis a Jobbik a Fidesz jobbszárnyától vehet el szavazókat, tehát a Fideszre nézve jelent potenciális veszélyt. Így egyelőre elhalaszthatták a tartalmi elhatárolódást, nem kellett érveket keresni hozzá, ami nyilván növelte volna az átvándorlást. Illusztrációként megint utaljunk egy konkrét eseményre, Molnár Oszkár megnyilvánulásaira és a Fidesz viszonyára Molnár Oszkárhoz.)
Ugyanakkor a baloldal az elmúlt években gyakran szembesült azzal a váddal, hogy úgymond „riogat” a szélsőjobb veszéllyel, amelyet „politikai haszonszerzésre” használ fel. Tény, hogy a Jobbik előretörése mindenkit meglepett, de tény az is, hogy összefogást a szélsőjobb ellen csak a baloldal hirdetett meg, minden demokratikus párt csatlakozására apellálva. Így nehezen tartható állítás, hogy sokkhatást éppen azokra gyakorolt volna a Jobbik térnyerése, akik ennek veszélyére jó előre felhívták a figyelmet. Az is tény, hogy az összefogás járhatott volna eredménnyel. Ezt igazolja egy szintén idén nyári tapasztalat, a tervezett neonáci demonstráció, a Rudolf Hess Emlékmenet meghiúsítása, amelynek megtartásához a rendőrség nem járult hozzá, s a döntés mögött kialakult, kivételesen széles körű politikai egyetértés kizárta, hogy az ügyből politikai konfliktus kerekedjen. (Ellentétben más hasonló esetekkel, amikor ez az egyetértés nem jött létre, a menetrendszerűen megjelenő konfliktus pedig politikai játszmákra adott lehetőséget, a rendőrség brutalitása vagy éppen tehetetlensége ürügyén, illetve a baloldal riogató szerepére való hivatkozásként.)
Külön tényezőként, „keserves adalék”-ként említi Kéri azt „… a hihetetlen vesszőfutás(t), ahogyan az SZDSZ két évtizednyi politikai lét után látványosan csuklik össze.” Azzal egyetértek, hogy a baloldal vereségében a liberális párt eltűnésének kulcsszerepe lesz, de a „miért” kifejtését hiányolom.
volt kormányzó pártok akkor ásták meg a sírjukat, amikor a koalíció szétszakadt. Az erodálódás azóta folyamatos az SZDSZ-ben, amely semmilyen pozitív eredményt nem tudott felmutatni, amelyet a szakítással ért volna el. Az MSZP és az SZDSZ is szembesülhetett azzal a ténnyel, hogy belső problémáik mélyek, hogy nagyrészt ezek a belső ellentmondások fejeződtek ki koalíciós ellentétként, tehát a konfliktusok zöme látszólagosan volt csak pártközi. Magukkal rendben lévő, magabiztos pártok ugyanis képesek viták után konszenzusra és kompromisszumokra jutni a közös kormányzás során anélkül, hogy folyamatosan identitásválságokba kerülnének. A különbség a két párt között főleg az, hogy az MSZP-nek volt miből elvesztenie annyit, hogy még mindig bekerüljön a parlamentbe, az SZDSZ-nek meg nem. Az MSZP legnagyobb tévedése az volt, hogy azt hitte, könnyebbség lesz, ha megszabadul a koalíciós partnerétől. A kényelmetlen kihívások azonban ettől nem szűntek meg, ahogy belső ellenzéke sem tűnt el. A sértett SZDSZ semmivel sem volt könnyebben kezelhető partner a kisebbségi kormány számára, mint koalíció tagjaként. Sőt, a kormányfőnek végül távoznia kellett. Ilyen előzmények után alakult meg a Bajnai-kormány, amely mögé az életösztön képes volt felsorakoztatni a két frakciót, egyszersmind visszamenőlegesen igazolva, hogy korábban is lett volna esély más kormányzásra, más mentalitással.
Az SZDSZ szétesése a jelenlegi helyzetben szavazóinak identitásválságaként jelent fontos tényezőt. A koalíciós szakítás okozta trauma még mindig kitapintható a volt liberális választók körében, látványosan kifejeződik az MSZP indulati alapon való elutasításában, amely erősebb motívumnak mutatkozik, mint a Fidesz által képviselt politika elvi és értékalapon való elutasítása. Ez olyan körülmény, amely nem hagyható figyelmen kívül, ha a „mi a teendő a választások előtt” kérdésre keressük a választ.
Kéri szerint:„…Az említett tényezőkből együttesen következik a felismerés: a közelgő Fidesz-győzelem nemcsak azzal jár, hogy egyedül és kétharmados többség biztos tudatában kormányozhatnak majd, hanem az is, hogy a jövőben várhatóan az elmúlt húsz év legerőteljesebb társadalomátalakítási kísérletének lehetünk tanúi. Olyannak, amelyben a baloldal hagyományos szempontjai kevéssé juthatnak érvényre.” Úgy véli, „Nem kétséges… egy átlagos baloldali embernek kevés optimizmusra lehet oka.”
Szögezzük le: ez a helyzetleírás pontos és súlyos. Ám vajon pánikkeltés-e? Nem, mert logikus helyzetértékelésről van szó. A következő kérdés az, hogy azok, akik súlyosnak tekintik ezt a helyzetet, pánikban vannak-e? A szerintem helyes válasz az, hogy nem, csupán indokoltan aggódnak. Egy ilyen helyzetben vajon adekvát reakció-e azt vizsgálni, hogy: „… a baloldali társadalmi szegmens mely szeletei vannak igazán pánikban”, ahelyett, hogy arról gondolkoznánk, mit lehet tenni a választási vereség minimalizálása érdekében? Kéri mindenesetre az előbbit választja, azért, hogy eljuthasson a végkövetkeztetéshez: felesleges a pánik, mert „… a baloldali tábor, szavazók, szimpatizánsok túlnyomó többségének a jövőben sem lesz komoly oka a kétségbeesésre. Választott pártjuk ugyan páratlan vereséget fog szenvedni, de ettől még a baloldali magatartás, tartás, csoportkultúra, mindennapi minta megújítása továbbra is megmarad százezrek napi feladatának”
Ezt vegyük át még egyszer!
Az egyik oldalon az az állítás, hogy „várhatóan az elmúlt húsz év legerőteljesebb társadalomátalakítási kísérletének lehetünk tanúi”, mert tudatában vagyunk annak, hogy ha a jelenlegi közvélemény-kutatási eredmények bejönnek, akkor egy teljhatalommal rendelkező politikai párt kerül szinte parlamenti ellenőrzés nélkül hatalomra, és nagy valószínűséggel bármikor támaszkodhat egy szélsőjobboldali pártra is, amelynek értékrendje jóval közelebb áll az övéhez, mint bármely másik, a parlamentbe bejutó pártéhoz. A másik oldalon meg az az állítás, hogy mindez nem akkora probléma, hogy ne elégedhetnénk meg a figyelmeztetéssel, pánikra semmi ok, hiszen „ettől még a baloldali magatartás, tartás, csoportkultúra, mindennapi minta megújítása továbbra is megmarad százezrek napi feladatának.”
Ha a politikai apátiát akarjuk növelni, akkor ennél nincs jobb üzenet: „Jöjjön, aminek jönnie kell!”
Kéri végigveszi a baloldal különböző rétegeit, koncentrikus körökként elképzelve őket, a szocialista párt professzionális vezető rétegének 60-100 fős alakzatától az egzisztenciálisan érintett néhány ezres klientúrán, valamint a párttal szerves kapcsolatban álló százezres csoporton át a szimpatizánsok mintegy egymilliós köréig és a baloldali választók nagyjából kétmilliós táboráig.
Terjedelmi okokból nem térek ki arra, hogy a rétegek minősítése mennyire pontos, de nem állom meg, hogy ne hivatkozzak egy idézetre, mert jellemzőnek tartom. A tudatos baloldali szavazókról azt olvashatjuk Kérinél, hogy az ő magatartásukkal jelenleg komoly gondok vannak, mert az elmúlt hónapok adatai szerint valamivel több mint a felük gondolja csak úgy, hogy a 2010-es megmérettetésen is feltétlenül részt fog venni. „De azt sem lehet vitatni, hogy ez a közeg mára már csak az igazán értelmes és érthető politikai beszédre vevő, mert megtanulta nemcsak a sorok, de a hazugságok közötti olvasás művészetét és keservét is. (Bármit is gondol Gyurcsány Ferenc magáról, ez az a tömeg, akinek igazán komoly problémákat okozott az őszödi beszéd – mert nekik magukkal kellett pró és kontra megbékélni.)”
Vagyis akárhogy nézzük, már Kéri László is valamiféle hazugságbeszédként értelmezi az őszödi beszédet. Kéri Lászlónak, aki sokak szemében még mindig az autentikus baloldali politológus, Őszöd jut eszébe, amikor arról kérdezik, mit kell tennie a baloldalnak ahhoz, hogy ne szenvedjen történelminek mondható vereséget a választásokon, míg a Bajnai-kormány véletlenül sem. Őszödről viszont nem jut eszébe az, hogy megint választások előtt állunk, és van egy párt, momentán a győzelemre ítélve, amely folyamatosan állítja az ország költségvetéséről, hogy valótlanságokkal van tele, az államháztartás tervezett hiányáról, hogy csaknem megduplázódik majd – mindezt azonban elfelejti tényekkel, érvekkel alátámasztani. Kéri László vajon kinek beszél, ha szerinte a baloldal tudatos szavazói rétege „… mára már csak az igazán értelmes és érthető politikai beszédre vevő”? Miről beszél, amikor az a kérdés, hogy mit lehet tenni a hátralévő néhány hónapban? Miért azt vizsgálja, hogy ki van és mekkora pánikban?
Válaszoljuk meg az alapkérdést mi! Tisztelt baloldali választópolgárok éljenek szavazati jogukkal, és gondoskodjanak arról, hogy a parlamentáris demokrácia működőképes maradjon! Mert csak önök biztosítják a lehető legszélesebb körű parlamenti ellenőrzést.
(1)„Ők valóban komolyan aggódnak a várhatóan hosszú Fidesz-korszaktól, és – korlátok között, de – hergelhetők is a permanens jobboldali/nyilas veszély rémképeivel.”
