Holokauszttagadás – gulágtagadás
- Részletek
- 2010. március 13. szombat, 09:29
- Stein Á. Dániel
Stein Á. Dániel
Répássy doktor azt sütötte ki, úgy lehet a holokauszttagadásról szóló törvényt szalonképesen (t.i. úgy, hogy ne kelljen náci szimpatizánsnak minősülni) megvétózni, hogy hozzáköti a kommunizmus bűnei tagadásának vétkéhez. A dolog sántít, mert míg a holokauszttagadás a mai újnáci közbeszéd kedvelt toposza, a gulág (1) tagadása nem valóságos vétek, legalábbis én még nem találkoztam GULÁG-tagadóval. Tehát Répássy doktor a jövőre nézve hozná a törvényt, hogy ha a jövőben mégis akadna olyan, aki szerint Kolima mindig a béke völgye volt, s ott csak a természet szabadságára vágyók üdültek, az ugyanúgy lakoljon, mint aki azt állítja, hogy Auschwitz nem is létezett, és különben is sokkal kevesebben pusztultak el ott a táborokban, mint ahogy azt egyes szépírók hazudják. Ez komoly előrelátásra vall, még ha semmi jele nincs is annak, hogy bárki is cáfolni igyekezne Szolzsenyicin és Salamov rémes lágertörténeteit.
Nem vagyok jogász, de az ép eszem azt mondja, büntetni csak valóságos bűnt lehet. Hosszú is lenne a büntetőtörvénykönyv, ha minden elképzelhető rossz cselekedetet egyenként nevesítenék. Ha így van, a témát akár be is fejezhetnénk. Ugyanakkor fontosnak tűnik megbeszélni, mi volt a hasonló és mi különbözött a két pokolbugyorban.
Szolzsenyicin írta Salamovról: „Tisztelettel ismerem el, hogy nem nekem, hanem éppen neki jutott osztályrészül, hogy megérintsék az elállatiasodásnak azok a mélységei, amelyek felé a lágerélet lehúzott bennünket” (2), és éppen emiatt ő maga nem is írt a kolimai lágerekről. Salamovot a maga tapasztalatai az ismert adornói mondás („Auschwitz után nem lehet verset írni”) kibővítésére késztették Hiroshimával és a kolimai Szerpantyinnaja lágerrel, mely utóbbiban csak 1938-ban 26 ezer embert végeztek ki. Sajátos ez a helyzet, mert Salamov az egész háborút a Távol-Keleten töltötte, és csak 1953-ban térhetett vissza az európai Oroszországba, így meglehetősen keveset tudott a háborúról és a holokausztról. De a számára ezek a poklok, mint látjuk, egy kategóriába tartoztak.
Kolimai írásait olvasva sok olyan dologról szerzünk tudomást, amely megerősíti a holokauszt és a gulág közötti egyenlőségjel jogosságát. Az őrök és a parancsnokok itt is kegyetlenek voltak, és a politikai elítéltek sorsát csak tovább nehezítetett a köztörvényesek szadizmusa, őket ráadásul a rendszer még erkölcsileg is a politikaiak fölé helyezte. A gulágok foglyainak sorsát a mi klímánkon élők számára felfoghatatlanul kilátástalanná tette a természet: a hosszú, mínusz 40-50 fokos tél. Morbid anekdotának tűnik Salamovnak az a leírása, hogy amikor átszállították valahova, és sima volt az út, lefagytak a lábujjai – ki hitte volna, hogy a zötykölődés ezt megakadályozta. Az elzártság, a kitaszítottság is egyforma volt, hozzávéve, hogy a náci koncentrációs táborok foglyai szinte jól jártak, ha dolgozhattak: a távol-keleti arany- és szénbányákban dolgozni még megfelelő ellátás és pihenési lehetőség mellett is szörnyűség volt.
Vannak látványos különbségek is. Az első, ami feltűnik – ha már Kertész Sorstalanságát állítjuk Salamov Kolimája mellé, - hogy a gulágon nem voltak gyerekek. A másik az, hogy amíg a KZ őrei elérhetetlenül külön világban éltek, a kommunizmus előszeretettel falta fel saját gyermekeit. Ezt írja Csend című elbeszélésében: „Itt van Gorkij város hajdani NKVD-főnöke is, aki a fogolyelosztóban nekiesett egyik ’védencének’:
– Vertek? Na és? Aláírtad, tehát ellenség vagy, bomlasztottad a Szovjethatalmat, zavarod a munkánkat. Ilyen férgek miatt kaptam tizenöt évet.”
Hogy pontosan értsük, e párbeszéd mindkét résztvevője lepusztult, a halál szélén álló fogoly.
Ugyanakkor az is sajátossága volt a gulágnak, hogy ha valakit nem akartak agyonverni, azt igyekeztek életben tartani. Az előbb idézett párbeszéd résztvevőit azért osztotta a munkavezető éjszakai műszakba, hogy ne legyenek a lágerparancsnok szeme előtt, és hogy a „némi zsiradékkal” készült levessel meg a cefrével édesített „ciberével” valamennyire felerősítse őket.
Volt egy munkatársam, aki megjárta a gulágot. Emigráns kommunista vezető gyereke volt, az apját kivégezték (mutatta a halálos ítéletet), majd a háború után rehabilitálták (az erről szóló iratot is láttam), a 17 éves fiút pedig a „rakparti ház” aranyéletéből a Távol-Északra csapták. Bányában dolgozott, majdnem belehalt (az ilyet a lágerzsargonban dohogyjagának nevezték), majd valaki megszánta, és kiadták egy gázvezeték-átemelő állomás kezelőjéhez. Elmondása szerint ezek az állomások több tíz kilométerre voltak egymástól az örök hómezőben. Ott éltek kettesben, az állomáskezelő tőkehal tejével táplálta. Talpra állt, de azóta is kiütést kap a halnak még a szagától is.
Ez a magatartás, amely messziről szolidaritásnak tűnik, valamilyen módon talán rendszerszerű volt, és azon alapulhatott, a kommunisták nem tekintették más emberfajnak az áldozataikat. A zsidók, cigányok, lengyelek a koncentrációs táborokban más emberfajtának számítottak, az őrökénél alacsonyabb rendűnek, így kínzásuk, legyilkolásuk nem volt akkora, olyan bűn, - vagy egyáltalán bűn - mint a „fajtársak” elleni akárcsak apró vétségek. A holokauszt ettől holokauszt. Gyilkoltak a koncentrációs táborokban és gyilkoltak a gulágon, a számháború értelmetlen, hiszen egy ember meggyilkolása sem menthető. A különbség az a hit, amely a nácikban élt: hogy amit tesznek, az nem is bűn.
Répássy doktor téved, amikor úgy gondolja, a holokauszttagadás szankcionálása felmenti a holokausztigenlést. Bár a társadalmak időről időre képesek saját erkölcsükbe fogadni és igazolni a gyilkosságot, akár a tömeggyilkosságot (lásd francia forradalom, Haynau, NOSZF), az emberiség az időben létezve nem engedi az örök törvényeket megsérteni. Az emberiség a történelmi bűnöket nem úgy szankcionálja, mint a kortársakét: nem börtönnel, netán önellentmondó módon kivégzéssel. A történelem szankciója az emlékezés.
A gyilkosság, a tömeggyilkosság bűn, bármilyen politikai csoport követi el. Bűn a gyilkosságra való uszítás is – legyen ez akár holokauszt, akár a rabok halálra dolgoztatása a Távol-Keleten. A holokauszttagadás nem gyilkosság, még csak nem is uszítás. A holokauszttagadás egy részről a bűnök elismerésének, más részről a világ működésének tagadása, a kollektív bűnöket sújtó emlékezés megsértése. A törvénynek nemigen van más értelme, mint az, hogy az emberiség deklarálja: ezt nem lehet. A kollektív emlékezetet átírni, megsemmisíteni nem lehet.
(1) GULag – az orosz ’ Главное управление исправительно-трудовых лагерей, трудовых поселений и мест заключения’ kifejezés rövidétése. Magyarul közszónak tekinthetjük, az eredeti, illetve a csupa nagybetűs írásmódot nem érdemes erőltetni.
(2) Az életrajzi adatok, idézetek és a hivatkozások Varlam Salamov Kolima. Történetek a sztálini lágerekről (Szabad tér – Európa, 1989) című kiadványból valók, egyrészt Gereben Ágnesnek a kötethez írt előszavából, részint Salamov Csend című elbeszéléséből. Az előszóból vett idézetek forrását a kötet nem adja meg.
(3) Ellenőrzendő az emlékezetemet, kutattam az interneten, és ennek során tudomásomra jutott, hogy volt kollégámmal dokumentumfilm készült az emlékeiről. Mivel a dokumentumfilmet magát , illetve róla részleteket nem találtam, nem szeretnék a személyére utalni. A leírt esemény az emlékezetemben él, és remélem, hitelesen.