Családi mészárlás Phenjanban
- Részletek
- 2013. december 14. szombat, 06:04
- Aczél Endre
A világ valóban utolsó sztálinista diktatúrájában, Észak-Koreában egy péntek hajnali híradás szerint kivégezték a 30 éves Vezér 67 éves nagybátyját, aki politikusként és katonai vezetőként nemcsak az ország „második emberének” számított, hanem a párt, az állam és a hadsereg élén álló ifjú Kim Dzsong Un patrónusának, mentorának is.
A történet rejtélyes, ne várják, hogy a megoldásához kulcsot adjak a T. Olvasó kezébe. Erre nota bene – olvasmányaim szerint – se a hírszerző, se az elemző szervezetek nem képesek, bár hipotézisek gazdag tárával szolgálnak.
Az bizonyos, hogy se rokonok, se hajdani politikai kliensek lemészárlása nem volt eddig divatban a Kim-féle családi diktatúra immár 65 éves történetében. A dinasztia-alapító Kim Ir Szen negyedszázad alatt félreállította ugyan azokat az elvtársakat, akik túl szorosan kötődtek a szovjet vagy/és kínai barátokhoz, de végezni egyikükkel se végzett. Fia, Kim Dzsong Il kész garnitúrát vett át, cserélgetetett ugyan politikai és katonai vezetőket, de az országot uraló katonai-bürokratikus klikk szinte semmit sem változott. Már csak azért sem, mert Dzsong Ilt hosszasan felkészítették az utódlásra.
Ellentétben legkisebb fiával Dzsong Unnal, aki a krisztusi koron innen, a dinasztikus hagyományok jegyében megörökölte ugyan a „kommunistának” nevezett trónt, de darab ideig egyáltalán nem volt biztos, hogy ha örökös is, megkapja. Ebben (2011 decemberében vagyunk) kulcsszerepet játszott apja nővérének a férje, Dzsang Szon Tek, akit most kivégeztetett.
Dzsang vezető pártfunkcionárius volt a mai Vezér apja idején, de nem volt olyan tisztsége, amelyik erősen kiemelte volna a legnagyobbak közül. Csak Dzsong Un idejében lett a Politikai Bizottság elnökségének tagja, kapott tábornoki uniformist. Igaz, már a halálosan beteg Dzsong Il utolsó napjaiban „választották meg” – és ez a legfontosabb – az Országos Védelmi Bizottság (OVB) elnökhelyettesévé. Tudni kell, hogy a militarista Észak-Koreában az OVB olyan, mint Sztálin idejében volt az Állami Honvédelmi Bizottság vagy Kínában (mind a mai napig) a párt Katonai Bizottsága – a hatalom tényleges ura. Új pozíciójában a nagybácsi levezényelhette az „öcskös” hatalomátvételét. A hála nem maradt el. Teljes bizonyossággal állítható, hogy a kivégzett embert nem csak odahaza tekintették az „első számú elvtársnak” (amint az az észak-koreai hírügynökség vádiratnak is tekinthető közleményéből kiolvasható), hanem Kínában, a hatalmas szomszédnál is, amely mind a mai napig kvázi-kegyelemkenyéren tartja az állandó éhínséggel küszködő, de azért időközben atomhatalommá előlépett Észak-Koreát.
Kim Dzsong Un és nagybátyja 2013 nyarán: öltöny és egyenruha – MTI
És itt belépek egy személyes toldalékkal, ha nem is élménnyel. A nagybácsi nem is olyan régen, 2012 augusztusában hatalmas párt- és állami küldöttség élén látogatást tett Pekingben. Úgy fogadták, mint egy királyt. (A magam idejében, ennek már vagy negyven éve, megtapasztaltam, mekkora jelentősége van annak, hogy arrafelé melyik állam- vagy kormányfőt milyen „tisztességben” részesítik. Nem mindenki volt Nixon, hogy finoman fogalmazzak…) Párt- és államelnök, miniszterelnök, kulcsminiszterek tömege fogadta és „beszélgetett” vele. Ez volt Dzsang Szon Tek karrierjének csúcspontja; meglehet, ekkor írta alá önnön halálos ítéletét. Tudvalevő volt róla ugyanis, hogy híve a kínai típusú „kapitalista reformok” bevezetésének, s tudvalevő volt az is, hogy a kínaiak, mint Észak-Korea támogatói, gyöngéden gyömöszkölik barátaikat a sztálinista típusú tervutasításos rendszer fellazítása, ráadásul a hihetetlen méretű katonai kiadások csökkentése felé. Nota bene: a kínaiaknak a koreai atom- és rakétafegyverkezés se tetszett: minek?, így vélték.
A Dzsang végzetét kutató hipotézisek egyik fele arról szól, hogy ez az ember túlságosan is hajlott a reformok felé, s mivel tényleges katonai karrierje nem volt, pénzt és előjogokat akart elvenni az elképesztő méretűre dagasztott tábornoki kartól. Plusz – figyelem! – a kardcsörtetés legfőbb eszközétől, a fegyverkezéstől. Valamit biztos akart. És a vég előbb elérte, mint a kivégzés, hiszen három bizalmi embere közül kettőt még novemberben kivégzőosztag elé állítottak, egy pedig – a pénzügyek felelőse – Kínába szökött, és dél-koreai ügynökök védelme alatt most is ott él.
Dzsang Szon Tek letartóztatása – MTI
„Kim Dzsong Un megmutatta, hogy ő az úr” – így a hipotézisek másik fele, amely azzal érvel, hogy a fiatal Vezér fokozatosan megszabadította az országot az örökölt katonai-politikai gerontokráciától. Hogy ő az úr – ezt történetesen nem hiszem. Egy 30 éves, gyakorlatilag minden politikai előélet és tapasztalat nélkül levő fiatalember mögött kell lennie valakinek, egy személynek, egy (tábornoki) csoportnak, akinek a támogatásával a tisztogatásait végigvihette. „Ifjútörökök” volnának? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy azok, akik apja koporsóját két évvel ezelőtt a végső nyughelyre vitték (balzsamozásra), többségükben sehol sincsenek. A vezérkari főnök se. Észak-Koreában kell létezniük olyan embereknek, akik az ifjú Dzsong Unt a pajzsukra emelték, csak azért, hogy vetélytársaiktól megszabaduljanak.
Van történelmi előkép. Sztálin „kinyírta” az egész leninista nemzedéket, pontosan olyan vádakkal – frakciózás, hazaárulás, puccsista összeesküvés –, amilyeneket most Dzsangnak szegeztek. Visinszkij a „vérügyész” ugyanúgy veszett kutyáknak („rosszabbak mint a kutyák”) nevezte a nagy perek vádlottjait, amiképp ma az észak-koreai hírügynökség Dzsangot és – eddig még ismeretlen – bűntársait. Gondolom, generális tisztogatás folyik. Aztán, időben némiképp előre lépve, felötlenek bennem a Lavrentyij Berija elleni vádak (szexuális kilengések, pornográfia, közpénzek magáncélú kisajátítása), immár Sztálin halála után, amelyek nem föltétlenül voltak hazugak, csak épp a „második ember” likvidálásához szolgáltattak ürügyet. A koreaiak ezeket is szorgalmasan ismétlik, megvan a tankönyvük. Idézhetném azt is, hogy Berija „reformernek” álcázta magát a külvilág előtt, és „ideológia szövetséget akart kötni az ellenséggel”. Az ott és akkor a német kérdés volt, most és itt alighanem a tőkés Nyugat „mint olyan”. És Kína is?
Akkor szögezzük le. Kínát, ha nem is mondja, nem is mondhatja, mélységesen nyugtalanítja a manifeszt hatalmi harc, amely Észak-Koreában folyik. Más se hiányzik neki, mint hogy ennek a 25 milliós országnak a népe vagy annak egy jelentős hányada menekülőre fogja, és a gazdag szomszédságban keressen menedéket. Minden másra szüksége van, csak áttelepülőkre nem, akiket ráadásul nem tud visszatoloncolni. A kínai vezetés abban érdekelt, hogy Korea északi felén stabilitás legyen, olcsón vásárolhasson onnan nyersanyagot és jó áron adjon el készárut. Neki tökmindegy, hogy ez kinek lesz az érdeme. Egyelőre azt érzékeli, hogy félreértette az ottani politikai viszonyokat: Dzsang Szon Teket, a nagybácsit többre tartotta, mint amennyit valójában ért. Vagy az ellenfeleit kevesebbre. Akárhogy is, szerény megítélésem szerint Kínának – amely történetesen Dél-Koreával is kitűnő viszonyban van – megvannak az eszközei ahhoz, hogy az észak-koreai belharcot lecsendesítse. De azért ezt az „elvtársi belügyet” (mert ilyennek minősíti) nem nyeli le egykönnyen. Meglehet, az észak-koreai atomfegyverkezés dolgában – együtt az Egyesült Államokkal, Japánnal, Dél-Koreával, Oroszországgal – keményebb lesz, mint valaha is volt.
