Új Katyń-könyv, szépséghibákkal
- Részletek
- 2013. december 07. szombat, 08:24
- Domány András
Ami itt következik, az kifejezetten arcátlanság. Ugyanis akit bírálok, ismert és tekintélyes történész, egyetemi tanár, akadémiai doktor, számos kitűnő könyv szerzője. Én ellenben nem vagyok történész és nincs tudományos fokozatom, eltekintve egy 40 évvel ezelőtti „kisdoktoritól”. Ám amit leírok, abban biztos vagyok, mert a XX. századi lengyel történelmet elég jól ismerem, és utánanéztem minden adatnak. Németh István professzor viszont, akiről szó van, főleg a német és az osztrák történelem kutatójaként szerzett magának jogos hírnevet. Az egri Eszterházy Károly Főiskola honlapján olvasható, 42 évet felölelő és 163 tételből álló publikációs jegyzékében mindössze két írást találtam, amely a lengyel történelemhez kötődik.
Most azonban Katyń, 1940 címmel publikált egy dokumentumkötetet, amelyet terjedelmes tanulmány vezet be. Igazából az alcím fejezi ki a könyv tartalmát: Lengyelország a Szovjetunió és Németország „életterében” (1914–1945). Ez nagy erénye, hiszen a történelmi háttér nélkül nehezebb megérteni a fogoly lengyel katonatisztek 1940-es meggyilkolását, és mindazt, ami ennek kapcsán azóta történt. A szerző ismerteti a nagyhatalmak Lengyelországgal kapcsolatos elképzeléseit az I. világháború idején. Egyrészt azt, ahogy az egymással szembe került német és orosz birodalom megpróbálta megnyerni magának a másik által több mint száz éve megszállt területek lengyeljeit, és az Osztrák-Magyar Monarchia is megpróbált terjeszkedni. Másrészt Nagy-Britanniának, sőt az Egyesült Államoknak is egyre nagyobb volt a beleszólása. Végül a lengyel állam a három megszálló hatalom összeomlása jóvoltából nyerhette vissza 1795-ben elvesztett függetlenségét. A könyv jól érzékelteti ennek hallatlan nehézségeit: minden határ cseppfolyós volt, minden határszakaszért meg kellett küzdeni hol fegyverrel, hol a diplomácia színterén, mégpedig az immár weimari Németországon kívül szintén újonnan alakult és identitásukat éppen kialakítani próbáló államokkal: Csehszlovákiával, Litvániával és Ukrajnával, amelynek aztán nem sikerült önálló államként fennmaradnia. Háromféle pénz, háromféle jogrendszer, a közös lengyel nemzettudat megőrzése ellenére háromféle mentalitás jellemezte az új Lengyel Köztársaságot, és ennek részletei valószínűleg nem ismertek a magyar olvasók számára. Ezért értékes a bevezető tanulmány.
Hasonlóan érdekes az 1918 és 1939 közti lengyel bel- és külpolitika ismertetése, mégpedig a két nagy szomszéd, Németország és a Szovjetunió egymás közti viszonyának alakulásával párhuzamba állítva. Hiszen a lengyelek nagy dilemmája mindig az volt, hogy be vannak zárva a két „ősi ellenség”, a németek és az oroszok közé. (Nem keveseknek mindmáig az, ugyanis ezen lélektanilag keveset változtatott, hogy Oroszország 1991 vége óta tulajdonképpen már nem szomszéd, eltekintve a kalinyingrádi területtől.) Mindkettővel ki kellett alakítani a modus vivendit, arra is figyelve, hogy ők egymással hogyan állnak. Ennek a menetéről és a végzetes 1939-es év eseményeiről jó képet kapunk.
Németh István ismerteti mind a náci, mind a szovjet megszállók gyilkosságait, megtorló akcióit. Képbe helyezi a fogoly lengyel tisztek elpusztítását, amelyet Katyń neve jelképez ugyan, de több más helyszínen is zajlott. Ismerteti a Szovjetunió német megtámadása utáni helyzetet, a lengyel emigráns kormány és Moszkva viszonyának alakulását, mielőtt és miután a németek felfedezték a tömegsírokat, majd a bűncselekmény utóéletét. Benne azt, hogy a győztesek közé tartozó Szovjetunió – bár nem sikerült Nürnbergben a németekre fognia a tömeggyilkosságot – hogyan úszta meg a felelősségre vonást a nyugati hatalmak cinkosságával. A mostani oroszországi helyzetet azonban én egy kicsit árnyaltabbnak látom, hiszen az állami hatóságok packázásától és az egésznek a nyílt tagadásától kezdve, ami Putyin idején még hivatalos kiadványokban és honlapokon is előfordul, az Állami Duma bűnbánó, bár felemás nyilatkozatán keresztül komoly és őszinte múltfeltáró próbálkozásokig minden jelen van.
A katyńi vérengzés áldozatainak emlékére emelt keresztek – Wikipédia
A kötet kétharmadát kitevő dokumentumok is átfogják az egész kort 1914-től kezdve, sőt például Andrzej Wajdának a Katyń-filmjéről adott interjújával a máig is eljutnak. Ezek mind már publikált iratok, de magyarul és így összeszedve talán még nem jelentek meg.
Mindennek alapján jó szívvel ajánlhatnám ezt a könyvet minden érdeklődőnek. Hogy ezt mégis fenntartásokkal teszem, annak az okai most következnek. Meglepő például, hogy a felhasznált irodalom jegyzéke kizárólag magyar, lengyel, német és angol nyelvű könyvekből áll, orosz egy sincs köztük. Így például Berija szovjet belügyi népbiztos 1940-es indítványát a lengyel foglyok tömeges kivégzésére egy amerikai közreműködéssel készült lengyel kiadványból veszi át a kötet. Csak nem lengyelből fordították magyarra az orosz szöveget? Persze lehetséges, hogy az általam nem ismert lengyel kötet tartalmazza az orosz nyelvű eredetit – van olyan varsói könyvem, amelyben így van –, de Németh István a jóváhagyók közül valamiért kihagyja Molotovot, noha az eredeti fénymásolatán jól olvasható az aláírása. Továbbá nem közli az SzK(b)P Politikai Bizottságának Berija javaslatát jóváhagyó 1940. március 5-i határozatát, amely nem kevésbé dermesztő olvasmány.
Bőven lett volna pedig felhasználható orosz forrás Katyńt illetően. Például a Rudolf Pihoja és Aleksander Gieysztor társfőszerkesztésében készült és Alekszandr Jakovlev alapítványa által kiadott dokumentumgyűjtemény: ?????? – ???????? ????????????? ?????, ????????????? ???? «??????????», ?????? 1999. [Katiny – Plennyiki nyeobjavlennoj vojni, Mezsdunarodnij Fond „Gyemokratyija”, Moszkva 1999.] Vagy Andrzej Przewoźnik és Natalija Lebegyeva cikke Katyńról az orosz-lengyel úgynevezett „fehér folt bizottság” (hivatalos nevén „Nehéz Ügyek Bizottsága”) Anatolij Torkunov és Adam Daniel Rotfeld társfőszerkesztésével megjelent vaskos kötetében. Ennek orosz változata: ????? ????? – ?????? ?????. ??????? ??????? ? ?????????-???????? ??????????, ?????? ?????, ?????? 2010. [Bjelije pjatna – csornije pjatna. Szlozsnije voproszi v rosszijszko-polszkih otnosenyijah, Aszpekt Pressz, Moszkva 2010.], lengyel változata: Białe plamy – czarne plamy. Sprawy trudne w relacjach polsko-rosyjskich (1918-2008), Polski Instytut Spraw Międzynarodowych, Warszawa 2010. Végül a sok lehetséges példa közül megemlítem Inyessza Jazsborovszkaja, Anatolij Jablokov és Valentyina Parszadanova izgalmas kötetét, amely egyebek mellett leírja néhány orosz történész és ügyész elkeseredett harcát saját hatóságaik ellen, részben már a rendszerváltozás előtt, de főleg utána az igazság kiderítése érdekében: ?????? ??????????? – ???????? ??????? – ????????? ???????????: ????????? ??????? ? ????????-???????? ? ?????????-???????? ??????????, ???????, ?????? 2009. [Katinszkij szindrom v szovjetszko-polszkih otnosenyijah, Rosszpen, Moszkva 2009.] Nehéz megérteni, hogy ezeket nem használta fel a szakmai önéletrajza szerint oroszul is tudó szerző. Sok érdekes részlettel lett ezáltal szegényebb a mű. Ráadásul az 50. oldalon azt olvasom a Hitler előtti szovjet-német katonai együttműködésről, hogy ez „mindmáig tabu a szovjet történetírásban” (két szót én emeltem ki), ami 2013-ban elég meghökkentő. Mellesleg az én tapasztalatom szerint, bár csak laikusként szemelgetek az orosz történelmi kiadványok között, a mai orosz kutatók számára nem létezik tabutéma, legalábbis ami a véleménynyilvánítást illeti. Legfeljebb olyan téma létezik, amelyre vonatkozó levéltári anyaghoz néhány évi lazulás után megint nehéz hozzájutni.
A másik általános bírálatom a földrajzi és személynevek körüli káoszra vonatkozik. Nem pusztán arról van szó, hogy hibásan szerepel egyebek mellett a lengyelországi Piotrków (20.o.) vagy az oroszországi Orjol [??ë?] (83.o.) neve, vagy hogy a könyv az ukrán határ közelében fekvő Chełmet (ukránul Holm) többször (31., 35., 36.o.) összekeveri a jóval nyugatabbra fekvő kujáviai Chełmnoval (németul Kulm). Zavaróan következetlen, hogy mikor használja a német és mikor a lengyel helységneveket. Az 1920 után Németországnál maradt sziléziai Beuthen és Hindenburg esetében indokolható a német név, bár nem ártana odaírni, hogy ez a mai Bytom és Zabrze, mert ezt honnan tudná az olvasó. De hogy a független Lengyelországhoz került Poznań és Gdynia miért maradt következetesen Posen és Gdingen a két világháború közti időszakról szóló részekben is, az rejtély. A 75. oldalon egy mondatban szerepel két litván város így: Kaunas és Schaulen. Vajon Šiauliai miért német nevű, ha az egykori átmeneti főváros (németül Kauen) nem? Bár itt a náci megszállás idejéről van szó, ettől még nem hiszem, hogy német városnevet kellene használni. Következetlen a lengyel mellékjelek használata is – hol vannak, hol nincsenek. Jędrzej Moraczewskinek, a Piłsudski által 1918 novemberében kinevezett első miniszterelnöknek a keresztnevét pedig kizárólag német forrás írhatta Andreasnak (19.o.), mert egyébként soha nem használták így. Cadogan brit államtitkár neve nem Cardogan (285.o.), Owen O’Malley pedig nem „a lengyel kormány brit nagykövete” (283.o.) volt, mert ez értelmetlen, hanem a lengyel emigráns kormányhoz akkreditált brit nagykövet.
A katyńi mészárlás – Wikipedia
A könyv, mint említettem, részletesen ismerteti, hogyan alakultak ki a 123 évi megszállás és háromfelé osztottság után feléledő lengyel állam határai. Egy érthetetlen kivétellel: nincs szó arról a kalandos történetről, hogy Piłsudski egyik tábornoka 1920-ban parancsra „fellázadt”, kikiáltott egy Közép-Litvánia nevű bábállamot, amely másfél év múlva kérte, hogy egyesülhessen a Lengyel Köztársasággal. A varsói parlament pedig ebbe – nem meglepő módon – beleegyezett. Így alakult ki a két világháború között végig feszült lengyel-litván határ, így került Lengyelországhoz a főleg lengyelek és zsidók lakta, de a litvánok által történelmi fővárosuknak tekintett Vilna (lengyelül Wilno, litvánul Vilnius), és ezért volt Litvánia fővárosa 1939-ig Kaunas. Egyszer később, a 83. oldalon szóba kerül Żeligowski tábornok felkelése, az 55. oldalon pedig „Wilno 1920-as megszállása”, de ezeket az átlagos olvasó bizonyára nem érti, hiszen a maga helyén nem ismertették meg vele a történetet. Megjegyzem, még a jelenlegi, távolról sem felhőtlen lengyel-litván viszonyt is jórészt még mindig az 1920-as évek eseményei befolyásolják. Ezért is fontos az, amit hiányolok.
Sok a kavarodás a XX. századi lengyel történelem egyik legfontosabb személyisége, Józef Piłsudski marsall körül. A 13. oldalon például képviselőnek nevezi őt a szerző, pedig nem volt, nem is lehetett az. Hogyan került volna a bécsi birodalmi vagy akár a galíciai tartománygyűlésbe egy orosz alattvaló, aki a politikai üldöztetés elől menekült a lengyelek iránt liberálisabb osztrák birodalomba? Nyúlfarknyi életrajzából (334. o.) még az sem derül ki, hogy 1918 és 1922 között ő volt az újjászületett Lengyelország államfője. Máshol egyszer szóba kerül ez, de nem túl érthetően. Éppen ezért némileg félrevezető, hogy ő volt a Moraczewski-kormány hadügyminisztere. Ez az állapot ugyanis pontosan négy napig állt fenn, mert – bár már azt a kormányt is ő nevezte ki 1918. november 18-án – formálisan november 22-én vette fel az államfői címet, és attól kezdve nem lehetett a saját magának alárendelt kormány tagja. A Vörös Hadsereg ellen 1920-ban már nem az ő Első Brigádja harcolt (39. o.), hanem a megszerveződött Lengyel Hadsereg, az 1914 és 1917 között létezett brigádnak csak a hagyományai éltek élénken. A szovjetek Varsó alatti legyőzéséről kétszer is szóba kerül (41., 43. o.), hogy ezt „visztulai csoda” néven emlegették. Csak az nem derül ki, hogy kik emlegették így: Piłsudski jobboldali ellenfelei és a papok, akik így akarták kisebbíteni a szocialista múltú és vallástalan, ezért gyűlölt hadvezér és az őt támogató francia Foche marsall érdemeit.
Két helyen is az „állítólag” szóval relativizál a szerző egyértelműen bizonyított dolgokat. Az egyik arra vonatkozik, hogy 1930-ban megkínozták-e azokat az ellenzéki politikusokat, akiket bírósági eljárás nélkül a breszti internálótáborba hurcolták (46. o.). Igen, megkínozták – de legalábbis súlyosan bántalmazták – őket, ezt már a korabeli sajtó is bizonyította, és több visszaemlékezés tanúskodik róla. A parancsnokot emiatt elítélték a háború után – ez történetesen nem koncepciós per volt. A másik (96. o.): Sikorski tábornokkal „állítólag” együtt utazott és halt meg a lánya a rejtélyes gibraltári balesetben, 1943-ban. Az utasok névsora az első pillanattól kezdve ismert volt, ott volt a miniszterelnök lánya, és tényleg csak a cseh pilóta maradt életben.
Józef Piłsudski – Wikipedia
Néhány további téves vagy pontatlan állítás: Rydz-Śmigły marsall csak katonai tisztségében lett az 1935-ben meghalt Piłsudski utóda mint a fegyveres erők főfelügyelője. A kormánynak nem volt tagja, még kevésbé „államvezető” (46. o.). A félreértést az okozhatja, hogy a háború előtti utolsó miniszterelnök, Felicjan Sławoj-Składkowski tábornok 1936-ban parancsot adott ki, amely szerint a marsallt – a normális állami protokollt és a tényleges hatásköröknek megfelelő rangsort felrúgva – a köztársasági elnök (Ignacy Mościcki) után az állam második személyének kell tekinteni. Ennél a hibás információnál van egy hivatkozás egy 1991-es német kiadványra, amelyet nem ismerek. De ha az van benne, amit a szerző idéz, akkor az a kiadvány téved.
A 67. oldalon a szerző úgy említi „a gleiwitzi német rádióállomás lengyel megtámadását” (1939. augusztus 31.), hogy nem teszi hozzá: ezt a nácik rendezték meg lengyel egyenruhába öltöztetett rabokkal. Nem biztos, hogy ezt minden magyar olvasó tudja. Sikorski emigráns kormánya 1939. szeptember 29-én nem tiltakozhatott a német-szovjet határszerződés ellen (216.o.), még akkor se, ha a forrásként használt német kiadványban ez a dátum szerepel, mert a tábornokot Párizsban csak másnap, szeptember 30-án nevezték ki a kormány élére, amely aznap tartotta alakuló ülését. Ugyanakkor semmilyen „alapos bizonyíték” nem létezhet arra, hogy 1940-ben a szovjetek által megszállt Nyugat-Ukrajnában és Nyugat-Belorussziában „Lengyelország Kommunista Pártja vezető tisztségviselői is szerepet kaptak” volna a kivégzendők listájának összeállításában (113. o.), ugyanis ez a párt akkor már két éve nem létezett, a Komintern hamis vádak alapján feloszlatta, és csaknem minden vezetőjét meggyilkolták. Az illegális párttagoknak megüzenték, hogy a pártot újjáalakítani tilos, aki mozgolódik, az provokátor. Ez csak 1942-ben változott, amikor a Szovjetunió már háborúban állt Németországgal. Természetesen voltak lengyel kommunisták és kommunista-szimpatizánsok, akik együttműködtek az 1939. szeptember 17-e utáni szovjet hatóságokkal, köztük a belügyi szervekkel, a titkosrendőrséggel is, de ők nem lehettek az egykori kommunista párt vezetői.
És ha már szovjet megszállás: nem igaz, hogy „betiltották a lengyel nyelvű sajtót és könyvkiadást” (69. o.). A nem kommunista sajtót tiltották be, ahogy minden más nyelven is, de léteztek lengyel lapok, amelyek a propaganda mellett némi – bár egyoldalú – tájékoztatást és kultúrát is kínáltak. Továbbá létezett könyvkiadás. 1940–1941-ben, a német támadásig vacak brosúrák tömegén kívül a lengyel irodalom klasszikusait is nagy példányszámban adták ki például az akkor még jelentős részben lengyelek lakta Lembergben (Lwów, L’viv), mert megpróbálták megnyerni a lakosságot, főleg az értelmiséget. Végül a 39. oldalon sok neves lengyel hazafi nyughelyéről, a poznańi hősi temetőről ezt írja Németh István: „A sors iróniája, hogy 1945-ben ide temették a szovjet megszállókat is, akik a háború során a városban estek el.” Én úgy gondolom, hogy aki 1945-ben, a nácik kiűzése során esett el, az nem megszálló volt. Még akkor se, ha életben maradt bajtársaira később jogosan lehetett használni ezt a szót.
Ez utóbbi megjegyzésen kívül minden kifogásom ténybeli hibákra vonatkozott. Őszintén szólva nem értem, miért kellett egy érdekes könyvet ennyi bakival kiadni. Németh István professzor komoly tudós, a L’Harmattan pedig az egyik legszínvonalasabb tudományos kiadó. Mégsem jutott eszébe egyiküknek sem, hogy felkérjenek egy kifejezetten lengyel szakos lektort. Az impresszumban még kiadói szerkesztőt se látok megnevezve. Kár, hogy így történt.
Németh István: Katyń, 1940. Lengyelország a Szovjetunió és Németország „életterében” (1914–1945). L’Harmattan, Budapest, 2013.
Domány András újságíró (emasa.hu)
1949-ben született, nemzetközi szakot végzett közgazdász, Pulitzer-emlékdíjas és Táncsics-díjas újságíró. 1972 és 2011 között a Magyar Rádióban dolgozott, ebből 1990 és 2009 között parlamenti tudósítóként. Szakterülete továbbá Lengyelország.