Az országból távozók hiánya



A magyar társadalom szerencséje – és egyben szerencsétlensége –, hogy Orbán Viktornak nincs lehetősége bevezetni a nyílt önkényuralmat. Csak maffia-uralomra futja. Ennek több oka van. Nincs hozzá külföldi (katonai) támogatottsága; kedvezőtlen számára az európai-nemzetközi politikai környezet és szövetségi rendszer, amelynek működik (azok a vélekedések, hogy kivezeti az országot az Unióból, csak birkahülyítésre szolgálnak, semmi másra); nincs megfelelő erőszakszervezete (például hatékony politikai rendőrsége); és legfőképpen az, hogy nem tudja lezárni a határokat, illetve hogy képtelen teljes ellenőrzés alá vonni a híráramlást. Az a magyar állampolgár ugyanis, aki (a „nemzeti-kereszténységre” felesküdött egyházaktól vezérelve és irányítva) nem csupán hinni akar vakon az istenített Vezérnek és a Vezérben, hanem még gondolkodik is (esetleg olvas nyelveken), kevés erőfeszítéssel és némi időráfordítással tájékozódhat, és saját véleményt formálhat.


A jövőt illetően ez a nyitottság hordozza a legnagyobb veszélyt a magyar társadalom és az egész Kárpát-medencei magyarság számára. A mobilitás Európa-szerte valóság és hatalmas lehetőség: tapasztalatszerzésre, szemléletbővítésre, az emberről és a világról alkotott nézetek horizontjainak a kitágítására. Az identitászavaros és nacionalista középszerűség, a más(ik)tól való félelem, a megmérettetéstől való zsigeri iszonyat tehetetlen mindezzel szemben. Egyetlen javaslata a mentális el- és bezárkózás, a mesterségesen megkonstruált és idealizált, paradicsomi állapotokat idéző múltba való visszatérés (pl. lovaglás, nyilazás, sátorban lakás), a nemzeti gettóba való önkéntes be- és visszavonulás. A világot és Európát azonban ez különösebben nem érdekli. Nem ismerik, és most már nem is kíváncsiak Magyarországra (például Áder látogatásának a francia közmédia semmiféle jelentőséget nem tulajdonított; két mondat, 10-15 másodperc, volt az esti híradóban). Számukra az, ami itt zajlik, érthetetlen és értelmetlen. Lassan-lassan megvalósulni látszik az orbáni meghatározás: a „félázsiaiakat” teljesen visszasorolják Ázsiába. Amíg komoly biztonságpolitikai és stabilitási kockázatok nem merülnek fel, addig szép csendben akár halomra is ölhetjük egymást.


Orbán Viktor „nemzeti-keresztény” rezsimje nem csupán leírta az ország lakosságának kétharmadát, hanem tervbe vette teljes kifosztását, egzisztenciális ellehetetlenítését, erkölcsi és mentális megtörését, hogy létrehozzon egy stabil egzisztenciával rendelkező, a hatalommal szemben lojális, azt mindig és mindenben fenntartások és erkölcsi gátlások nélkül kiszolgáló „keresztény” középosztályt (mint a Horthy-korszakban) – hogy a Balog Zoltán-i kategorizálást használjam. Ebben a törekvésében mindent megtesz azért, hogy akik esetleg veszélyt jelenthetnek a tervre, ne csupán elmenjenek az országból, de el is forduljanak tőle. Ez nem csupán az élhetetlenség érzetének a felkeltését jelenti, hanem azt a céltudatos kormányzati törekvést is, hogy a magyarországi lakcímmel rendelkező, de külföldön élő/dolgozó magyar állampolgárok lehetőleg ne éljenek szavazati jogukkal a 2014-es országgyűlési választáson. Távlatosan pedig az a cél látszik körvonalazódni, hogy az országból távozó magyarok helyét határontúli „új állampolgárokkal” töltsék fel. Akarva-akaratlanul az Orbán-rezsim a szomszédos nemzetállamok etnikai homogenizációjának a malmára hajtja a vizet. Feltételezem, hogy sem Bukarestben, sem Pozsonyban, sem Belgrádban, még legmerészebb álmaikban sem gondoltak arra, hogy egykor majd a budapesti magyar kormány segít nekik a 19. században megálmodott egységes nemzetállam megvalósításában. Amivel azonban az Orbán-rezsim nem számol, hogy az a határon túli magyar, aki nem akar a rendszer (új urainak) jobbágya lenni, már nem jön Magyarországra, még ha meg is szerzi az útlevelet. Aki ugyanis jár-kel a világban (nem turista és nem hivatalos látogató), az látja, hallja, érzékeli, tapasztalja: ma magyarként nincs nagyon mire büszkének lenni.


Hosszú távon ez az egyértelműen nemzet- és társadalomromboló orbáni politika nagyon kegyetlenül megbosszulja majd magát. Mert pontosan az a dinamikus, innovatív, a világban való mozgásba könnyen beletanuló, magát idegen környezetben is könnyebben feltaláló, világszemléletében nyitottabb (20 és 50 közötti) társadalmi réteg megy el, amely nélkül minden társadalom törvényszerűen visszafejlődik, lecsúszik, marginalizálódik. Dőreség azt hinni, hogy mindez nem hat majd ki a gazdaságra. Az amúgy is kedvezőtlen demográfiai egyensúly óhatatlanul felborul. Egy olyan kivándorlási folyamat indul be, amely önmagát generálja (az elmentek vonzzák a még itthon levőket); és lassan-lassan minden leépül. Az oktatás erőszakos leépítése hatalmi módszerekkel, „nemzeti-keresztény” agymosodává való átalakítása ezt a folyamatot óhatatlanul felgyorsítja. Azért kell olyan sokat beszélni hitről és erkölcsről, mert csak a vak nem látja, hogy ez az, ami a legjobban hiányzik, éppen a „nemzeti-keresztény” uralkodó rétegben.


A legszomorúbb a történetben, hogy az ellenzéknek a hatalom akarásán kívül („Orbán takarodj”) semmi értelmes elképzelése nincs arról, hogy milyen Magyarországot akarna. Például mi az MSZP–Együtt-PM egyházpolitikai elképzelése (szemben a DK-val, amelynek van, és amit meg lehetne vitatni)? Semmi. Feltételezem, hogy szintén az egyházak valamilyen formájú és mértékű meg- és kivásárlásában gondolkodnak, mert nekik is ehhez van affinitásuk és „szakpolitikusuk”. Pedig ezen a téren nagyon nehéz – és főképpen költséges – lesz az Orbán-rezsimet túllicitálni. Hol az a szellemi tőke, szakértelem, amelyet fel tudnának mutatni? Sehol. A jobb- és baloldal politikai erői 20 év alatt olyan sikeresen kontraszelektálták magukat, az ún. „értelmiségi” réteg olyan mértékben elklikkesedett, (kevés kivétellel) szellemileg ellanyhult, elszakadt a tényleges nemzetközi trendektől, nem része a szakmai hálózatoknak, hogy nem is képesek felmérni sem a magyar társadalom tényleges állapotát, sem Magyarország valós helyét a világban. A Századvég elhatárolódása a saját munkatársától annak a ténynek a legeklatánsabb megnyilvánulása, hogy a szakmaiságnak nem csupán értéke nincs ma Magyarországon, hanem kifejezetten kontraproduktív. Nagyon sok, Biharkeresztes és Hegyeshalom között világhírnévnek örvendő magyar kiválóság ugyanis vélelmezhetően soha nem tartott olyan 15-20, számára többnyire ismeretlen, nyitott szellemű és előítéletektől mentes szakember előtt egyórás előadást, akiket nem a név, nem a cím, nem a státusz, hanem csak és kizárólag az előadás címe vonzott oda. Mert a világnak van egy olyan, Magyarországon alig ismert része, ahol mindenekelőtt a mondanivaló szolgál a megítélés alapjául. Ez alapozza meg az emberi és szakmai kapcsolatokat.



Orbán a Századvég konferenciáján – MTI/Soós Lajos

Az önmagával és egymással mind jobban elfoglalt ellenzéknek tehát nem csupán azt kell kijelentenie, hogy egy élhető Magyarországot akar, hanem azt is meg kell(ene) határoznia, hogy – legalább nagyvonalakban – ez mit is jelent a számára, valamint hogyan, milyen ütemben, milyen lépéssorozattal akarja megvalósítani. Világos és közérthető módon kell(ene) ezt megfogalmaznia. Utána pedig következetesen ragaszkodni hozzá. A magyar politika és társadalom legnagyobb rákfenéje, hogy nincs benne elvszerűség, túlteng benne a sunyiság és a maszatolás. Az egyenes beszéd zavarja, megbotránkoztatja a magyar embert; különösképpen a magas erkölcsi „léccel” rendelkező keresztényt. Az egyenes beszéd, mondhatni, szinte elviselhetetlen számára. És minél keresztényibb, annál inkább! Belegondoltunk valaha is abba, hogy mi minden sűrűsödik bele, mi mindent fejez ki az a népi bölcsesség, hogy „mondj igazat, és betörik a fejed”. A hazugság lenne a magyarság lételeme?


Amennyiben az ellenzék nem (lesz) képes kilépni az orbáni forgatókönyvből, az országból távozó százezrek számára az ideiglenesség lassan-lassan elkezd majd állandósulni. Annál is inkább, mert a kint-lét nem jelent elszakadást. Bármikor hazajöhetnek. Ez csupán elfoglaltság, szabadidő és pénz kérdése. Nélkülük azonban nehéz, szinte lehetetlen lesz felemelni a magyar társadalmat és Magyarországot. Nélkülük ugyanis a magyar társadalom regenerálódási képessége kérdőjeleződik meg. Ugyanakkor egy szegény és alacsony intellektuális és kulturális színvonalon tengődő, maffia típusú önkényuralmi politikai rendszerben élő magyar társadalom biztosan, és mintegy törvényszerűen, a határon túli magyar közösségek sorsát pecsételi meg. Mégis mi az, ami vonzó lehet (majd) egy skanzen-Magyarországban, egy sokrétű nyelvi és kulturális hatásnak kitett, és egyéni életstratégiában gondolkodó határon túli magyar fiatal számára, aki – esetleg – nap, mint nap szembesül a többségi fiatalok számára adott és nyitott lehetőségekkel?




Jakab Attila, teológus