Bojkott a láthatáron?



„Nem indokolt kezdeményezni, hogy az Alkotmánybíróság vizsgálja felül a választási eljárásról szóló törvény azon rendelkezését, amely szerint a magyarországi lakóhellyel rendelkező, de a választás napján külföldön tartózkodó választópolgárok nem szavazhatnak levélben”állapította meg Molnár Csaba DK-s országgyűlési képviselőnek küldött válaszlevelében az alapvető jogok biztosa. A papírforma beigazolódott, de legalább tudjuk: éppen ezt és ennyit várhatunk mi, egyszerű állampolgárok az alapjogi biztostól. Az ombudsman szerint tehát semmi diszkriminatív nincs abban, hogy Nagy Mihály csíkszeredai állandó lakos és Kiss János budapesti állandó lakos, de jelenleg munkavégzés céljából Invernessben élő magyar állampolgár közül a csíkszeredai Nagy úr levélben szavazhat majd a 2014-es országgyűlési és európai parlamenti választásokon, az invernessi Kiss úrnak azonban e joga gyakorlásához egy kicsit több erőfeszítést kell majd tennie. A szavazást megelőző szombaton este, oda-vissza csekélyke 300,60 angol fontért jegyet kell váltania a Flying Scottsmanre, és üdítő, 11 óra 21 perces vonatozás után, a friss, éppen csak ébredező Londonba érkezve, aztán még egy kicsit metrózva, már meg is érkezik a brit fővárosban működő magyar külképviseletre, ahol elvileg leadhatná a szavazatát. Ha szerencséje lesz, és valóban képes lesz szavazni, a dolog abszolválása után ugyanez a szép utazás vár rá, hogy lak- és munkahelyére, a Skót Felföldön fekvő, egyébként festői, bár sokszor ködös Invernessbe visszajusson (ahol a híd az Erzsébet hídra, a vár pedig a Moszkva téri volt Postapalotára emlékeztet). Mivel azonban az út nagyon hosszú, a hétfői napot még szabadságként is ki kell vennie, hiszen egy vonaton töltött éjszaka után nehezen állhatna azon nyomban munkába. Azaz közel százezer forintjába és minimum két teljes napjába kerülne invernessi Kiss Jánosnak, hogy jó állampolgárként viselkedhessen, és elmenjen Londonba szavazni. Csíkszeredai Nagy Mihályunk azonban mindezt a fáradtságot és költséget hírből se fogja megismerhetni: ő levélben fog szavazni, bár kiadása neki is lesz, 5 ropogós lej a bélyegre. Minderre a mi ombudsman urunknak nemhogy egy szava sincs, éppen ellenkezőleg: szerinte ez nagyon is rendben van így.




Forrás: Google Maps


Hát szerinte ugyan lehet, de hogy a demokratikus ellenzék és e sorok szerény jegyzője szerint nincs rendben, az hótziher. Sőt, továbbmegyek: vélhetően sok más, józan ésszel megáldott egyszerű állampolgár szerint sincs rendben. Egyáltalán nincs, Ombudsman Úr!


Ha most, amikor itt az idő, a demokratikus ellenzék nem áll ki, méghozzá karakteresen, amellett a mintegy 350 ezer fős magyar választói közösség mellett, amelynek tagjait a választójogi törvény a lakhelye miatt diszkriminál, akkor semmivel se vagyunk különbek azoknál, akiktől meg akarunk szabadulni. Alapvető emberi jog korlátozásáról van szó: a választásokon való részvétel a demokratikus társadalmak egyik fő tartópillére. Nincs demokrácia ott, ahol a kormány, a reményei szerint neki kedvezően szavazó állampolgároknak játszi könnyedségűvé, míg a félelmei szerint kedvezőtlenül szavazóknak aránytalanul terhessé teheti a szavazáson való részvételt.


A KSH nyári adatai ugyanakkor még nem is mutatják meg a teljes valóságot, hiszen a felmérés csak a 18–49 éves korosztályt érintette. De hát 50 fölött is élnek külföldön honfitársaink, nagyobb részük vélhetően nem azért, hogy legyen hol elköltenie a lottóötös milliárdjait, hanem hogy eltartsa a családját. Egyelőre pedig még ezeknek az embereknek is van szavazati joguk, tehát őket is figyelembe kell venni, így talán nem túl nagy felelőtlenség azt vélelmezni, hogy a munkavállalási célzattal az Unió tagállamaiban, illetve másutt külföldön tartózkodó, ugyanakkor hazai állandó lakcímmel rendelkező állampolgáraink száma közel lehet a 400 ezerhez. A KSH szerint ennek a nagyon jelentős állampolgári csoportnak kb. a negyede Németországban, a másik negyede Nagy-Britanniában, mintegy 9 százaléka pedig az Egyesült Államokban él és dolgozik. Ha tehát azzal számolunk, hogy annak a mintegy 100 ezer honfitársunknak, aki Angliában dolgozik, ugyanakkora hányada megy majd el szavazni, mint mi itthon, tegyük föl 60–70 százaléka, az azt jelenti, hogy 60–70 ezer embertől várja el a kormány, hogy utazzék Londonba, és álljon sorba a festői Eaton Place 35 előtt, hogy leadja a szavazatát. Ez nyilvánvalóan abszurd.


De ne cirkalmazzuk tovább a számokat, mert minél mélyebbre megyünk, minél jobban belegondolunk, annál dühösebbek leszünk, ami pedig – köztudomásúlag – hátrányosan hat az egészségre, és ha emiatt orvosra lenne szükségünk, lassan azért is Angliába kellene mennünk. Inkább segítsünk a hosszú nevű második legnagyobb ellenzéki pártnak, hogy ne neki kelljen tiltakoznia, hátha nehezebben menne; mondjuk ki mi, nyíltan és egyszerűen azt, amit erről gondolunk: a választójogi törvény – sok más antidemokratikus rendelkezése mellett – a külföldön dolgozó, de hazai állandó lakcímmel rendelkező honfitársainkat vérlázító módon diszkriminálja az elmúlt években százezerszámra gyártott új magyar állampolgárokhoz képest. Ez megengedhetetlen.


Molnár Csaba DK-s országgyűlési képviselő helyesen járt el akkor, amikor az ombudsmanhoz fordult segítségért, mert bízott abban, hogy a demokratikus alapjogaink védelmére tartott és a mi adófillérjeinkből fizetett köztisztviselő megérti és átérzi majd ezt az égbekiáltó galádságot. Ma már tudjuk: Molnár képviselő tévedett. Nem hagyhatjuk azonban abba a küzdelmet, és jó, ha tudjuk: nem is küzdünk egyedül, de nem ám! A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) ugyanezt a kérdést egy másik oldalról közelíti meg: ők egy konkrét, hús-vér honfitársunk képviseletében közvetlenül az alkotmánybírósághoz fordultak, azaz megtették azt, amire a mi ombudsman urunk valahogy nem érzett ingerenciát. Ez a valóságosan létező magyar állampolgár azt állítja, hogy a levélben szavazás jogától való megfosztása az ő személyes alapjogait sérti, és ez a sérelem egyáltalán nem csak valószínűleg, hanem tökéletesen biztosan be is fog következni, hiszen a szavazás napján is Angliában fog dolgozni, ráadásul olyan munkakörben, ahol vasárnap dolgoznia kell, szabadságot pedig nem vehet ki. Ha nem szavazhat levélben, akkor megfosztja őt a törvény a szavazati jogától. A TASZ ügyvédje által képviselt magyar állampolgár ún. alkotmányjogi panasza október óta az alkotmánybíróság asztalán fekszik. Nagy kérdés, hogy a beadványt az alkotmánybíróság mikor veszi napirendre és más irányú elfoglaltságai mellett sikerül-e még ebben az évtizedben határozatot hoznia. Ha egyáltalán érdemben foglalkozik vele. Ha nem sikerül valamilyen formai okra hivatkozással leráznia magáról a döntés felelősségét. Túl sok empátiára, az olvasó engedelmével, az egykor tiszteletre méltó testület részéről nem számítok.


Föltéve, de meg nem engedve, ha az alkotmánybíróság vagy nem foglalkozik érdemben az alkotmányjogi panasszal, vagy érdemben elutasítaná, és megállapítaná, hogy Nagy Mihály csíkszeredai és Kiss János invernessi tartózkodási helyű magyar állampolgár között igenis helye van a fent leírt diszkriminációnak, akkor egy kérdés marad: mit tehetünk még?


Akkor nem lesz más lehetőség, mint minden létező és elvileg hatáskörrel rendelkező nemzetközi fórumon lármázni kell. Méghozzá hangosan, nagyon hangosan. Ha az MSZP-nek és a hosszú nevű második legnagyobb ellenzéki pártnak nem nagyon fájna ez az ügy, akkor lármázzon a DK és a többi demokratikus párt, amelynek 400 ezer honfitársunk állampolgári jogai és a választások tisztasága fontos.


Milyen fórumokról beszélek konkrétan? Például az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetről (EBESZ), amelynek nagy gyakorlata van a választási eljárások megfigyelésében, de a választások megtartását megelőzően kialakult konfliktusok kezelésében is. Erre legutóbb Szerbiában volt példa. Az EBESZ-hez bárki fordulhat, a demokratikus ellenzék pártjait semmi sem akadályozza abban, hogy megkeressék a szervezetet, és időben kezdeményezzék a diszkriminatív rendelkezés megváltoztatásáról szóló tárgyalást a magyar kormánnyal. Az Unió sajnos csak nagyon áttételesen lehet – elvileg – érintett a tagországok választójogát illető kérdésekben, hiszen az nemzeti hatáskörbe tartozik. Mégis, az Unió alapszerződésének részét képező Európai Emberi Jogi Charta 1. sz. kiegészítő jegyzőkönyvének 3. cikkelye alapot adhat a bizakodásra. Így szól: „A Magas Szerződő Felek kötelezik magukat arra, hogy ésszerű időközönként, titkos szavazással szabad választásokat tartanak olyan körülmények között, melyek a törvényhozó testület megválasztását illetően biztosítják a nép véleményének kifejezését.” (Kiemelés – Sz. L.) Arról, hogy a Chartában foglaltakat – mint az Unió saját jogát – a tagállam valamilyen, adott esetben törvényes rendelkezése megsérti-e, a Bizottság jogosult kialakítani az álláspontját. S még ha tudjuk is, hogy az uniós szervezetek malmai lassan őrölnek, nem lehet kérdés, hogy milyen hatással lenne a 2014-es választások után megalakuló új kormány hazai és nemzetközi legitimációjára, ha esetleg kötelezettségszegési eljárás lenne folyamatban a választások idején.


Legeslegvégső esetben, ha a demokratikus ellenzék semmilyen más módon nem lenne képes rábírni a jelenlegi parlamenti többséget a választójogi törvény tisztességes irányú megváltoztatására, akkor a demokratikus ellenzéknek nem szabad legitimálnia részvételével az állampolgárok mintegy 350 ezres csoportját durván diszkrimináló választási színjátékot.


Tegyünk meg mindannyian minden lehetségest azért, hogy a címvégi a kérdőjelet ne kelljen maholnap felkiáltójelre cserélni.




Szlávnits László, ügyvéd

Írásai a Galamusban