rss      tw      fb
Keres

Iskolai magyarázat a demokratikus ellenzék lehetőségeiről




Megértem, ha némely olvasóink idegesek attól, hogy sokadik írásunkat olvashatják (és megígérem: fogják is olvasni mindaddig, amíg ez a tarthatatlan állapot fennáll) az MSZP–Együtt-PM szövetség magatartásáról. Ezek az olvasók féltik a nagy nehezen összeállt szövetséget, amelyet kormányváltónak akarnak hinni, akkor is, ha nyilvánvalóan nem lesz az (nem lesz elég), és akkor is, ha be kellene látniuk: az orbáni választási rendszer gonosz csavarjai folytán elvileg sem lehet elég. Ugyanis – már sokan megírták, én is – ez a mélyen demokráciallenes választási törvény épp azt teszi lehetetlenné, amiről a képviseleti demokrácia szól: a pártok – elképzelések, magatartások, értékrendek – szabad versenyét, ennélfogva a választók sokféle gondolkodásmódjának, érdekének, elképzelésének, vonzalmának politikai, illetve törvényhozási, kormányzati képviseletét. Aki versenyt indukál ebben a helyzetben, az vesztésre van ítélve. Mert mihelyt a demokratikus ellenzéknek egynél több jelöltje indul bármelyik egyéni választókörzetben, Orbán jelöltje máris nyert, hiszen a kormányváltó szavazatok megoszlanak. Sőt, a helyzet azt sem engedi meg, hogy ebbe a mesterségesen és számító módon kialakított választási rendszerbe a külön pártlistákkal belopják a miniszterelnökjelölti versenyt, pusztán azért, mert az MSZP megint úgy gondolja, hogy neki mint legerősebb pártnak kell adnia a miniszterelnökjelöltet, akkor is, ha a jelöltje a legkevésbé sem alkalmas erre a posztra. Hiszen a különlista-állításnak ez az egyetlen oka: a választókkal eldöntetni, hogy Mesterházy vagy Bajnai. Holott ez a probléma foglalkoztatja a legkevésbé a választókat, ők elsősorban és mindenekelőtt Orbántól meg a rendszerétől akarnak megszabadulni.


Az ellenzéki térfélen a versenyt kétféle módon lehet kikapcsolni. Az egyik eset az, amikor egy vagy két párt – visszaélve az Orbán teremtette helyzettel – kikiáltja magát kizárólagos kormányváltónak, és mindenki mást, pártot és választót egyaránt, megpróbál rákényszeríteni arra, hogy vegye tudomásul az ő akaratát, és alázatosan soroljon be mögé. Nem másért, csak azért, mert ő így akarja, és az érdekei, amelyet a kormányváltó szándék ruhájába öltöztet be, így kívánják. Hogy ezt a hazug és önkényesen előállított helyzetet valamennyi választó tudomásul veszi-e, az a propaganda hatásosságán múlik. Orbánnak számtalanszor sikerült velejéig hamis helyzeteket vonzó ideológiákkal elfogadtatnia, neki(k) miért ne sikerülne. Csak hát olyan ordas, és persze költői magasságokba emelt hazugságok hathatós képviseletére, amilyenekkel Orbán temeti maga alá hosszú ideje a saját választóközönségét, születni kell. És sem Bajnai, sem Mesterházy nem így született: az ő álságos magyarázataik sajnos átlátszóak. Nem beszélve arról, hogy miféle korszakváltók azok, akik a leváltani akart korszak módszereihez folyamodnak.


A másik módja a demokratikus verseny kényszerű, ám ma szükségszerű kikapcsolásának az, ha az az „ernyőszervezet”, amelyre tavaly október 23-án Bajnai ígéretet tett, magába gyűjt minden pártot és minden olyan személyiséget, aki a választók valamennyi, legalábbis mérvadó csoportjait a teljes ellenzéki szövetséghez tudja vonzani. És itt hamis magyarázatokhoz sem kellene folyamodni, csak a tényleges helyzetet elfogadtatni a választókkal: tessék tudomásul venni, hogy Orbán leváltásának most az az ára, hogy nem válogatunk, nem méricskélünk, nem taszigálunk ki senkit. Tessék nagy levegőt venni, és beletörődni Mesterházyba, Gyurcsányba, Bajnaiba, Kunczéba, Karácsonyba vagy Juhász Péterbe, mert másként nem megy. Majd a következő, újra szabad és újra demokratikus választáson lehet szeretni kinek-kinek a sajátját és utálkozni a többiektől, de ennek az a feltétele, hogy az önkény rendszerét felszámoljuk, és újra szabad és versengő politikai rendszert intézményesítsünk. Most csak ennyi a feladat: megteremteni ehhez a feltételt, vagyis Orbán menesztését.


Lehet persze arra a néhány roppant finnyás „ifjúra”, „civilre” és kiábrándult jobboldali szavazóra hivatkozni, aki állítólag középen áll, és alig várja, hogy arra a Bajnai-pártra szavazhasson, amely a számára nyilván legutálatosabb politikai alakulattal, az MSZP-vel összeállt. Lehet, de nem érdemes. Mert minden adat szerint az Orbán-váltók nagy tömegei mint a mannát, úgy várják hónapok óta a kormányváltásra hihetően képes, mert minden jelentős erőt magába foglaló „összefogást”. Ezeknek a tömegeknek – és az október 23-ai demonstráción megjelent képviselőiknek – jelentett hatalmas reményt, hogy az ellenzék végre hajlandó egy színpadra felállni. És a csalódást – én ezt olvasom ki a novemberi közvéleménykutatási adatokból – nem az okozta, hogy az átkozott renitensek „kibeszéltek” az összefogás látszatából, hanem az, hogy mintha mi sem történt volna, Mesterházytól annyi telt, hogy kiállt a „felcsúti Maradonával”, majd Bajnaival egyetemben hetekig a sértődöttségével traktálta a közvéleményt.


A kormányváltásnak nemcsak számai, adatai vannak, hanem ethosza is kell hogy legyen. És ezt az ethoszt semmi más nem tudja megteremteni ma, mint a nagy közös elszánás. Ennek a folyamatos demonstrálása és a mozgósító ereje. Csak ez teremtheti meg a ma még nem létező hitet abban, hogy ha Mesterházy, Gyurcsány, Juhász, Fodor időleges elfogadása árán is – ki-ki választhat tetszése szerint –, de le lesz váltva Orbán. Lehet persze azzal szórakozni, hogy azt méricskéljük, Gyurcsány többet visz-e, mint amennyit hoz, de ha ezt a logikát választjuk, akkor ezt mindenkinél, a jelenlegi kétpárti szövetség képviselőinél is meg kell mérni.


Csak hát ha ezt a logikát választjuk, akkor épp a válogatásnak, kitaszigálásnak, finnyáskodásnak nyitunk szabad utat, egyszóval mindannak, ami tilos ebben a torz választási rendszerben, és ami a még meg sem született kormányváltó ethoszt a kisstílűség és az elfogultságok oltárán áldozza fel.


Szeretném tehát megnyugtatni azokat a kedves olvasókat, akik a fent ismertetett megfontolásokról szóló ítéletükhöz megtalálják a legegyszerűbb érvet – nem szabad szétverni a kétpárti szövetséget – és a legegyszerűbb magyarázatot: aki szóvá teszi (például én) a szövetség nyilvánvaló elégtelenségét és ordító igazságtalanságát, azt nem a fenti tények ismerete vezérli, hanem a „Gyurcsány iránti elvtelen rajongás”. Az a helyzet, hogy gondolkozhatunk Gyurcsányról élesen másként – de a gondolkodáshoz sem Gyurcsány-rajongó, sem Gyurcsány-gyűlölő nem lehet az ember, ez fogalmilag kizárt –, ám ez nem változtat azon, hogy Gyurcsány, a pártja, a választói ebben az összefüggésben csak a „szövetségből” kitagadott ellenzék szimbólumai. Aki Orbánt valóban el akarja zavarni a jövő évi választáson, és tudatában van az elzavarás elé állított mesterséges akadályok méreteinek, nemigen vélekedhet erről másként.