rss      tw      fb
Keres

Én meg Bauert nem értem




Azt írja Bauer Tamás, hogy nem érti a Klubrádió hétvégi magazinműsorában vitatkozó újságírókat, mert közülük kettő szerint a szocialistáknak alá kellett volna írni a NAV-os vizsgálóbizottság felállítására vonatkozó kezdeményezést, a másik kettő pedig nem vitatkozott velük.


Én viszont Bauer Tamást nem értem. És a DK-t sem, amely – úgy tűnik – magáévá tette Bauer Tamás érvelését, mert képviselői nem írták alá a javaslatot.


Azt is írja Bauer Tamás: „Én, amikor még képviselő voltam, és ott ültek néhány székkel odább a MIÉP-esek, egy szabályt érvényesítettem, és ezt javasoltam akkori frakciótársaimnak is: nem állni szóba velük, nem reagálni felszólalásaikra a parlamenti vitákban. Ezt hívják a politikában karanténnak. Demokráciákban ezt alkalmazzuk a szélsőjobboldallal szemben. Ezt alkalmazza a demokratikus média, és ezt alkalmazzák a demokrata politikusok. Ezért helytelenítettük, amikor a Jobbik már a parlamentbe jutását megelőzően rendszeres vendége volt a közszolgálati tévéműsoroknak, illetve meghívták a Corvinus Egyetem politológiai tanszéke által rendezett Tárcatükör-rendezvényekre”.


Nem akarok azzal az unalomig ismételt példával előhozakodni, hogy Churchill az ördöggel is szövetkezett volna Hitler ellen, ezért nézzük csak Bauer szövegét. Abban teljesen igaza van, hogy a szélsőjobbot politikai karanténba kell helyezni. Nem kell velük szóba állni, nem kell nekik szereplési lehetőséget adni a médiában, és nem kell meghívni őket egyetemi rendezvényekre. Abban viszont már nincs, hogy a parlamenti szereplésükre sem kell reagálni. Ha már egyszer ott ülnek a parlamentben, akkor egyetlen párt sem teheti meg, hogy nem reagál rájuk.



A probléma – Népszabadság/Reviczky Zsolt

Talán szó nélkül kellett volna hagyni a tiszaeszlári vérvádat felfrissítő parlamenti megnyilvánulást vagy a zsidók listázására vonatkozó felszólalást? Mert ebből a – ki merem mondani – doktriner felfogásból ez következik.


Milyen helyzetben javasolja ezt Bauer? Adott egy megalapozottnak tűnő gyanú, amely nemzetgazdasági méretekben befolyásolhatja az ország költségvetését, és ezen keresztül – például – az ország egészségügyét, oktatását és szociálpolitikáját is. Az egyik ellenzéki párt vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezi, és mivel másképp esély sincs a megfelelő számú aláírás összegyűjtésére, aláíratja a Jobbik képviselőivel is.


És mit jelent ebben a helyzetben Bauer javaslata? Húzódjon meg akármekkora disznóság a Kiemelt Ügyek Adóigazgatóságának 2010-ben indult ellehetetlenítése, majd megszüntetése mögött, húzódozzon akármiért az Orbán-kormány a hálózatos áfacsalások leleplezésétől, okozzon akármekkora kárt ez az országnak – ha erre csak azon az áron derülhet fény, hogy együtt írunk alá a Jobbikkal, akkor inkább ne derüljön ki semmi, ha vannak bűnösök, inkább hagyjuk futni őket, és minden változatlanul menjen tovább úgy, ahogy eddig.


Úgy gondolom, egy következetesen elvi alapon politizáló pártnak fölösleges attól félnie, hogy egy konkrét ügyben való együttműködés miatt össze fogják keverni a szélsőjobbal. Talán attól sem kellene félnie, hogy a Fidesz majd felüvölt: „Íme a bizonyság, a magát demokratikusnak nevező ellenzék egy gyékényen árul a nácikkal!” Tudni és tudatosítani kellene, hogy félelmében üvölt, hátha kiderül az igazság.


Az eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy a DK-ban és Bauer Tamásban van annyi magabiztosság, hogy ne az ellenfél diktálja a lépéseiket. Meglenne hát bennük az a szellemi erő, amellyel képesek magukat megkülönböztetni egy elfogadhatatlan szellemiséget képviselő párttól; az a szellemi erő, amellyel meg tudják győzni választóikat, mi az, amiben elutasítják a Jobbikot, és mi az, amiben kötelező vele együttműködni. Egyet biztosan nem tehetnek: nem tehetnek úgy, mintha ez a párt ott sem lenne a parlamentben.


Az az érv pedig, hogy hiába jönne össze a 78 aláírás, a Fidesz úgyis elszabotálná a vizsgálóbizottság fölállítását, elfogadhatatlan. Lehet, hogy elszabotálná, de ez az érintettségük bevallása lenne, és alkalmat adna arra, hogy az ellenzék megfelelő kommunikációval országos botrányt kerekítsen az ügyből. Olyan botrányt, hogy hetekig-hónapokig ne lehessen másról beszélni. Mi más lenne egy ellenzéki politikus dolga, mint rámutatni a kormányzó párt korrupciójára és arra, hogyan befolyásolja ez mindennapi életünket a kórházi várólistáktól kezdve a mindennapi betevőig? És ha demokrata, akkor továbbra sem áll szóba jobbikossal, és minden másban másképp szavaz.




Andor Mihály, szociológus