Kommunizmus, vagy…



A mostanában megjelent publicisztikák némelyikében a szerzők annak a véleményüknek adtak hangot, hogy Magyarországon a kommunizmus új kiadása van kiépülőben. Mások hevesen tiltakoztak a tézis ellen, mondván, hogy a kommunizmus ismérvei nem alkalmazhatók a nálunk most kiépülőben lévő rendszerre. Érvek természetesen mindkét oldalon állnak rendelkezésre, a magam részéről mégis inkább a második álláspont képviselőivel értek egyet. Mert milyen érvek szólnak a „kommunizmus”-tézis mellett? Az államosítások, a népbarát intézkedések és persze az egyre inkább diktatórikus berendezkedés. Ezek kétségtelen tények, de aligha csak a kommunizmusra jellemzők.


1. Ami az államosítást illeti, ennek nyilvánvalóan két oka van. Az egyik egyszerűen az, hogy ily módon az államhatalmat szilárdan kézbevett maffia könnyedén hozzáférjen a zsákmányához. Mint tudjuk, a magántőkések esetében sem ajánlatos firtatni a legendás „első millió” összejöttének történetét, de akármilyen stiklik rejtőzzenek is náluk a háttérben, ez még mindig tisztességesebb, mint ha valaki a közhatalomban betöltött helyzetét használja ki magánvagyona megteremtésére és gyarapítására. (Lásd ehhez a Magyar Bálint által szerkesztett kötetet, illetve Debreczeni József új könyvét.) De kétségtelenül van ezen kívül egy „elvibb” jellegű ok is: minthogy Orbán Viktor egész politikája, ezen belül főleg a gazdaságpolitikája, a voluntarizmus jegyében áll (éppúgy, mint a kommunizmusé), ezt a politikát természetszerűleg könnyebb folytatni úgy, ha minden emeltyűn a Vezér tartja rajta a kezét, s a propagandát is kedve szerint ködösítheti. Egyszer már idéztem a szovjet viccet Napóleonról: „Ha nekem olyan sajtóm lett volna, mint a Pravda, ma sem tudná senki, hogy vesztettem Waterloonál.”


2. A népjóléti intézkedésekről már írtam múltkori, Jobboldali népbarátok című cikkemben. Ezek természetesen azt a célt szolgálják, hogy az elégedetlen embereknek rövid távon befogják a száját, mivel úgysem jönnek rá, hogy hosszabb távon milyen árat fognak ezért fizetni. A szolgáltatások alacsony ára szükségképpen együtt jár alacsony színvonalukkal, de a szegénységben élő emberek arra nem gondolnak, hogy jelentősen magasabb színvonalat kaphatnának egy valamivel magasabb díjfizetésért. Az egészségügyben uralkodó állapotokat például úgy szidják, hogy nem gondolnak közben a korábbi ún. „szociális népszavazáson” leadott szavazatukra.


3. Végül kétségtelen, hogy a mostani berendezkedés nagymértékben emlékeztet a – konszolidált – kommunista egypártrendszerre: ahogyan akkor is fönnálltak formálisan az alkotmányban elvileg rögzített szabadságjogok és a formális jogállami berendezkedések, csak éppen az állami és társadalmi intézmények minden döntéshozó vagy ellenőrző posztján ugyanannak a hatalmi szervezetnek a képviselői ültek, éppen így van ez most is. És ahogyan régen is már eleve meghozták a – hol jó, hol rossz – döntéseket és kidolgozták a megfelelő irányelveket a pártközpontban, bár folyamatosan utat engedve persze a legkülönbözőbb érdekcsoportok és személyek befolyásának, ma is ehhez hasonló a helyzet.



Forrás: Facebook

Ámde vegyük most szemügyre a lényegbevágó eltéréseket is:


ad 1: Az államosítások fő szempontja nem a voluntarista „tervgazdaság”, ahogyan az egész tőkeellenesség is csak az „idegen” tőke ellen irányul, s tényleges célja a hazai, közelebbről a baráti tőke helyzetbehozása, tehát ismét a maffiaszempont. Ez nem kapitalizmusellenesség. A mi tőkéseink jó tőkések, s őket (akik valójában mi magunk vagyunk) minden lehető módon segítjük. Sőt: a „multik” is jöhetnek, amennyiben különmegállapodásokat kötnek a miniszterelnökkel.


ad 2: A népnek meg ezért adjuk oda a gazdag asztalról lehullott morzsákat. Amíg a nacionalizmus ópiuma (még jó ideig) megteszi a magáét, addig a népet kellőképp félre lehet vezetni. Így aztán be is éri ennyivel, csöndben marad, és megfelelően szavaz.


ad 3: A kommunistáknak azonban voltak elveik, volt egy világmegváltó ideológiájuk, még akkor is, ha időnként túltették magukat rajta. Ilyenkor viszont legalább azt morális kötelességüknek érezték, hogy előálljanak mindenféle zavaros, ám mégis „elvi jellegű” magyarázkodásokkal. (Akármilyen hihetetlen, mindez még a nagy Generalisszimuszra is vonatkozik, akinél cinikusabb alakot pedig nemigen hordott a hátán a föld, legalábbis a mostani időkig.) Nálunk magyarázat vagy egyáltalán nincs, vagy kimerül olyasmikben, hogy izé… megváltoztak a körülmények, vagy hát ugye… erre föltétlenül szükség van stb. stb.


És ezen a ponton az embernek óhatatlanul eszébe jutnak Thomas Mann szavai, a bolsevizmus és egy másik rendszer összehasonlításáról: „Éppen gazdasági vonatkozásban a nemzetiszocializmus nem más, mint bolsevizmus: ellenséges testvérek, s közülük az ifjabb az idősebbiktől, az orosztól, csaknem mindent eltanult – kivéve a morálisat.” (Das Problem der Freiheit, 1939) Mielőtt a magyar értelmiségi széplelkek fölhorgadnának, hogy én fasizmusnak nevezem a mai magyar politikai rendszert, ezúton közlöm, hogy nem nevezem annak. Analógiák azonban vannak a történelemben. Például az az analógia is okot adhat az asszociációra, hogy Benito Mussolini nemcsak a miniszterelnöki kinevezését kapta meg szabályos parlamentáris keretek között 1922 októberében, hanem ezeket a kereteket egészen 1925 januárjáig fönn is tartotta (bár közben a szélsőséges fasiszták egy sor terrorcselekményt követtek el). Csak az 1923-as új választójogi törvény alapján elért – eszerint a győztes párt a szavazatok 25 százalékával megkapja a mandátumok kétharmadát (szinte hihetetlen, de a törvényt a parlament megszavazta!) – 1924-es nagy választási „győzelem” után kapcsolt át a totalitárius üzemmódba, amelynek elvi alapját így fogalmazta meg: „Tutto nello Stato, niente al di fuori dello Stato, nulla contro lo Stato.” (Minden az államon belül, semmi sem az államon kívül, semmi az állam ellen.” Nekünk új választójogi törvényünk már van, de választásokat ennek alapján csak jövőre fognak tartani.




Lendvai L. Ferenc