rss      tw      fb
Keres

A magyar foci ura

Néhány mondatot visszaidéznék a világ egyik legjobb focistájával (szerintem), Nicolas Anelkával, az angol Chelsea és a francia válogatott labdarúgójával készült interjúból:

„…különböző szinten vannak a külföldi bajnokságok meg a francia… Ha Gourcuff vagy Gignac a világ legjobb játékosai közt akar lenni, kénytelen lesz külföldre menni. Benzema végigszaladt a francia bajnokságon, és ma a Real Madridban játszik.” És hozzáteszi: ő maga nem tér vissza a francia bajnokságba. „Az ottani mentalitás nem az, amire vágyom. Ha az ember egyszer külföldön játszott, soha többé nem térhet vissza Franciaországba.”

Mondja mindezt Nicolas Anelka arról a francia bajnokságról, amelyből most éppen két csapat jutott tovább a Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakaszába (az Olympique Lyonnais és a Girondins de Bordeaux), és amelyre építettek már világbajnok csapatot úgy, hogy a bővebb válogatott keret felét otthon, a francia bajnokságban játszó játékosok alkották.

***

Erwin Koeman kerete az őszi VB-selejtezőkre a következőképpen állt össze:

Kapusok: Babos Gábor (NEC Nijmegen), Fülöp Márton (Sunderland), Király Gábor (1860 München), Köteles László (Racing Genk)
Védők: Fehér Csaba (NAC Breda), Juhász Roland (Anderlecht), Tímár Krisztián (Plymouth), Gyepes Gábor (Cardiff City), Bodor Boldizsár (Roda JC), Gaál Miklós (Amkar Perm), Szélesi Zoltán (DVSC-TEVA), Mészáros Norbert (DVSC-TEVA)
Középpályások: Huszti Szabolcs (Zenit), Dzsudzsák Balázs (PSV), Halmosi Péter (Hull City), Gera Zoltán (Fulham), Hajnal Tamás (Borussia Dortmund), Vadócz Krisztián (Osasuna), Tóth Balázs (Racing Genk), Dárdai Pál (Hertha BSC), Buzsáky Ákos (Queens Park Rangers)
Támadók: Torghelle Sándor (Augsburg), Rudolf Gergely (DVSC-TEVA), Priskin Tamás (Ipswich Town)

Tehát: A huszonnégyből három Debrecen-játékos, a többi külföldön játszik.
A logika annak is világos, akit nem érdekel a foci: Erwin Koeman megpróbálta olyan magyar játékosokból összerakni a válogatottat, akik valamilyen szinten testközelből beleszagoltak már a nyugat-európai (típusú) profi futball teljesítményszintjébe, iramába és mentalitásába. Igaza volt, elvégre nemcsak Máltával és Albániával kellett fociznunk a VB-ért, hanem Dániával, Svédországgal és Portugáliával is. Christiano Ronaldóék, Zlatan Ibrahimovicsék, Nicklas Bendtnerék ellen ez is kevésnek bizonyult.

***

Orbán Viktor, aki minden jel szerint hamarosan ismét átveszi az irányítást a magyar labdarúgás fölött, azt mondta október 27-én, kedvenc csapata, a Videoton honlapján: "Fájlalom, hogy a szövetségi kapitányt nem láttam itt [a Videoton-meccsén], továbbra sem érzem, hogy a magyar válogatott jó kezekben lenne, nem látom, hogy azok a játékosok, akik itthon hétről hétre megfeszülnek, fiatalok, tehetségesek, ilyen terhet is el tudnak viselni, mint amilyen a mai volt, azokra odafigyelne valaki a válogatott háza táján. A klubok rendben vannak, sőt inkább rendben vannak, mint a válogatott. Egész egyszerűen méltatlan, hogy egy ilyen rangadón nincsenek itt, akiknek egyébként az lenne a dolguk, hogy a legjobb magyar játékosokból álló válogatottat összeállítsák."

Első állítás: a magyar klubok rendben vannak.
Második állítás: azokra kellene figyelni a válogatott összeállításakor, akik itthon hétről-hétre megfeszülnek, és egy akkora terhet (!) is el tudnak viselni, mint amilyen a Videoton-Debrecen meccs volt.
Mindkét állításra visszatérek alább.


Forrás: forum.index.hu

Ugyanitt még azt is mondta a másodosztályú fideszes labdarúgó a Videoton-Debrecen [3:0] meccsről:
„A Debrecen jó csapat, ezt mindenki láthatta a nemzetközi meccseken… [itt most] két komoly együttes feszült egymásnak… Meggyőződésem, hogy a magyar futball sokat nyert ezzel a találkozóval, hiszen láthattuk, nem egy kiemelkedő csapat van, hanem legalább kettő, és még az Újpestről nem is beszéltünk, meg a Győr is talán összeszedi magát. Ha minden évben lenne lehetőség 5-6 ilyen meccset játszani, akkor a nemzetközi megmérettetésektől sem kellene tartani.”

Az első állítás: a Debrecen jó csapat, sőt kiemelkedő (lásd még: a magyar klubok rendben vannak)
Megjegyzés: A Debreceni VSC (mint legjobb magyar csapat, hiszen hosszú évek óta először a DVSC jutott fel a magyar foci képviseletében a Bajnokok Ligája főtáblájára) BL-eredményei:
Olympique Lyonnais-Debrecen - 4:0
Debrecen-Liverpool - 0:1
Fiorentina-Debrecen – 5:2
Debrecen-Fiorentina – 3:4
Debrecen-Olympique Lyonnais – 0:4
Liverpool-Debrecen – 1:0.

A második állítás: ha minden évben lenne lehetőség 5-6 (!!) olyan meccset játszani, mint a Videoton-DVSC mérkőzés volt, akkor a nemzetközi szinttől sem kéne tartani.
Megjegyzés: nincs. Ahogy mondják: No comment.
Legfeljebb annyi, hogy az angol bajnokságban szezononként nagyjából 38, nem ilyen, hanem sokkal-sokkal ilyenebb meccset játszanak. Ezért aztán az angol klubok többnyire tényleg rendben is vannak. És ha nem hülyéskedik el a dolgot (ahogy tették ezt a legutóbbi Európa Bajnoksággal), akkor az angol első osztályra épülő válogatott is igen-igen rendben van.

Ennyit a magyar labdarúgás majdani urának szakmai elképzeléseiről.

De menjünk tovább.
Orbán azt mondja, már a Blikkben (1): „…a mi kapitányunk [Erwin Koeman] vérprofi. Ez a kijelentés nemcsak a szakmai hozzáértését ismeri el, hanem azt is mondja, hogy a kapitány egy hidegfejű profi, aki pénzért dolgozik. Neki nem szakad meg a szíve, ha nem sikerül teljesíteni a kitűzött célt, a mienk viszont megszakad.” És: „Kiment negyvenkétezer magyar ember a stadionba, mert úgy éreztük, valami történik, van végre csapatunk, és ráadásul jó ellenféllel játszottunk. És azt láttuk, hogy sem a bátorság, sem a büszkeség, sem az öntudat, sem pedig ’a nézőkért, ha kell, meghalok’ mentalitás nem volt meg a csapatban.”

Első állítás: Aki pénzért dolgozik, annak nem szakad meg a szíve, ha nem sikerül teljesíteni a kitűzött célt. Tehát rossz ember (értsd: erkölcstelen).
Megjegyzés: A „vérprofi”, rengeteg pénzzel működő angol, olasz, spanyol bajnokságban, a rengeteg pénzt termelő Bajnokok Ligájában egy-egy felfokozott hangulatú tétmérkőzés után, a gazdag nagy európai válogatottak tétmeccsei után se szeri, se száma a síró játékosoknak. Láttuk az igazán vérprofi és igazán jól fizetett John Terryt sírni a tavalyi BL-döntő után. Andrij Sevcsenkót, aki kétszer megjárta az AC Milant (összesen nyolc szezont focizott végig náluk), játszott a Chelsea-ben, tehát „pénzéhes vérprofi”, egyenesen zokogni láttuk, amikor az ukrán válogatott idén nem jutott ki a 2010-es foci VB-re. Nem beszélve a finn hátvédről, Sami Hyypiäről: tíz évet húzott le az angol „vérprofi” Liverpoolnál, és szívszorító volt az utolsó meccsén a búcsúja. Számára is, a szurkolóknak is, a tévénézőknek is.

Második állítás: van végre csapatunk.
Megjegyzés: El kéne dönteni, hogy a  negyvenkétezer magyar ember (és velük a pártelnök úr, szintén magyar ember) ezek szerint mégis úgy érezte-e, hogy „van végre csapatunk” – noha a válogatott keret 24 játékosából csak három játszott a „rendben lévő” magyar első osztályban  –, vagy a válogatottat mégis a magyar bajnokság hétről-hétre megfeszülő ifjú tehetségeiből kéne összerakni, netán a Videoton-Debrecen meccs játékosaiból, esetleg a garantáltan hazafiakból álló Felcsút SE csapatából.

Harmadik állítás: A „van végre csapatunk” érzést persze felválthatta a „még sincs csapatunk” érzés az elnök úrban, hiszen ebben a csapatban, szerinte, „sem a bátorság, sem a büszkeség, sem az öntudat, sem pedig ’a nézőkért, ha kell, meghalok’ mentalitás nem volt meg”.
Megjegyzés: Sem a nyugat-európai fociban, de a nyugati értelemben teljesítményorientált világ egyetlen szegletében sem zárja ki egymást a teljesítmény, a siker, a pénz, illetve a személyes elkötelezettség, a bátorság és a büszkeség. Sőt! Épp azért hatékony a dolog, mert a működési elv (tiszta formájában) arra ösztönöz, hogy az ember, ha sikert és pénzt akar, a legjobbat hozza ki magából, képességekben is, teljesítményben is. Ez a „legjobb” aztán nemcsak az egyénnek okoz örömet, hanem a közösség is ezt értékeli. Nem a „nemzetteljesítményt”, és nem a nemzeti szóvirágokat.

Magyarán: a bátorság, büszkeség, öntudat (gondolom, ez utóbbi kettő „nemzeti”),’a nézőkért, ha kell, meghalok’ mentalitás (értsd: az önfeláldozás) – a Fidesz elnöke szerint – nyilván pótolná a játéktudást, a fizikai-lelki állóképességet, a profi szemléletmódot, egyszóval a teljesítményt. Mindazt, amit csak egy „vérprofi”, ennélfogva sikergazdag, ennélfogva sok pénzt hozó bajnokságban, és semmiképp sem egy szabad rablásra (2), petárdacsempészetre vagy csalásra szakosodott első osztályban lehet megszerezni.

Ennyit a magyar labdarúgás majdani urának mentalitásáról, amellyel majd „kiforrott” szakmai elképzeléseit működteti. Persze aki most azt veti a szememre, hogy a Felcsút SE elnöke futballakadémiát alapított a községben, tehát nagyon is szívén viseli a magyar labdarúgás szakmai jövőjét, annak igazat kell adnom. Egyetlen kiegészítéssel. Részlet „A magyar labdarúgás nyolcadik legbefolyásosabb embere” (3) című portréból: „Orbán nem tagadja, sokat tanultak a Várszegi Gábor által alapított agárdi Sándor Károly Futballakadémia felépítéséből, működtetéséből. – A mi iskolánk alapfilozófiája eltér az agárdiakétól – mondja a volt kormányfő. – Ők elsősorban 16-18 évesen adják el a legjobbjaikat külföldi nagycsapatokhoz, hogy a fiatalok aztán odakint továbbfejlődve verekedjék be magukat az ottani első csapatba. Mi viszont 19-22 éves korukban, már kész játékosként szeretnénk elengedni külföldre a legtehetségesebb fiataljainkat, hiszen akadémistaként Felcsúton is legalább olyan szintű képzést kaphatnak, mint az európai élcsapatoknál.” A szóhasználat ugyan képmutató módon különbözik – az agárdiak eladják, mi viszont elengedjük a neveltjeinket –, de a két megfogalmazás mögött ugyanaz az – egyébként tiszteletre méltó – üzleti megfontolás áll: pénzt keresni a focistaképzéssel. Csak az agárdiak kevesebb pénzben, a felcsútiak több pénzben gondolkoznak. De pénzben, és nem nemzetben, öntudatban meg elkötelezettségben! Innen érdemes még egyszer végiggondolni a fentebb idézett Orbán-mondatot, nem megfeledkezve arról, hogy érett, bevezetett játékosokért többet fizet a külföld: „…nem látom, hogy azok a játékosok, akik itthon hétről hétre megfeszülnek, fiatalok, tehetségesek, ilyen terhet is el tudnak viselni, mint amilyen a mai volt, azokra odafigyelne valaki a válogatott háza táján. …Egész egyszerűen méltatlan, hogy egy ilyen rangadón nincsenek itt, akiknek egyébként az lenne a dolguk, hogy a legjobb magyar játékosokból álló válogatottat összeállítsák."

***

Mindenesetre én attól tartok, a magyar focidrukkerek is el fogják hinni, hogy lehet a nemzeti érzésre, nemzeti büszkeségre, nemzeti öntudatra alapozva jó focit csinálni egy országban. Ahogy a magyar választók nagy része is elhiszi, hogy „az ország érdekeit” csak olyan politikus képes szem előtt tartani, akinek minden második szava a „nemzet” és a „magyar”.

Elhiszik, a szokásos tudathasadásukkal. Nagyon is figyelnek ugyan a világfocira, pontosan tudják, hogy a komoly bajnokságokban a legkevésbé a nemzeti hovatartozás és a nemzeti öntudat hajtja a sok nemzethez tartozó játékosokból felépített csapatokat, mégis elhiszik, hogy a magyar foci attól lesz nagy, hogy magyar. Elhiszik, hogy „a múltjára kell építenie, amikor a szakadékból történő kilábalás útját keresi.” Elhiszik, hogy „a kilábalás szempontjából óriási jelentőségű ez a most első alkalommal átadott díj” (a Puskás-díj), és hogy „a magyar futball múltjának felemlegetése nem múltba fordulás, hanem a kitörési, elrugaszkodási pont keresése.” Vajon hogyan? A mai, szigorúan üzleti alapokra helyezett profi futball helyett az ötvenes évek totalitárius államának agyondotált, privilegizált, feszültséglevezetésre tartott fociját kéne visszahozni? (Ahogy a már hivatkozott portré írja: „[Orbán] futballszeretetét jelzi, hogy regnálása alatt viszonylag sok pénz folyt a magyar fociba, Újpesten például több állami cég bukkant fel szponzorként, míg a Ferencvárost a Földművelésügyi Minisztérium pénzelte”. Hát hacsak így nem.)


Forrás: espaciodeportes.com

Mellesleg felhívnám a figyelmet arra, hogy az újonnan alapított FIFA-díj, amelyet az év legszebb góljáért adnak, feltehetőleg nem azért van Puskásról elnevezve („Öcsi bácsiról”, ahogyan a miniszterelnökségre esélyes 21. századi modern magyar politikus emlegeti), mert magyar volt, vagy a „magyar aranycsapat” tagja volt. Ez önmagában egész biztosan kevés lett volna. Hanem azért, mert 1956-ban disszidált, és nyolc évig a Real Madrid abszolút elismert játékosa volt. És adalékul ahhoz a totális kvászhoz, amely a miniszterelnökségre esélyes 21. századi magyar politikus fejében uralkodik: Puskás és néhány kollégája disszidálása jelentette a magyar „aranycsapat” végét. Puskás a haza dicsőségét felcserélte a profi karrier adta lehetőségekre és dicsőségekre. És ezt abszolút tárgyszerűen, leíró jelleggel mondom.

De ha már itt tartunk, hadd idézzek még valamit abból az interjúból, amelyből a fenti mondatok is valók.

„–Mi a véleménye arról, hogy hirtelen a jelenlegi miniszterelnök is fontosnak érezte a jelenlétet a Puskás-díj átadásán, sőt - a Nemzetközi Labdarúgó Szövetségtől kapott információnk szerint - még arra is kísérletet tett, hogy ő adhassa át a trófeát az első nyertesnek?

– Ezen nincs mit csodálkozni, a jelenlegi helyzetben abszolút érthető, hogy egy ilyen - világszintű érdeklődést kiváltó esemény - mindenkit vonz, akár a légypapír a legyeket. Ezt persze lehet szigorú erkölcsi elvek alapján is nézni, s felcsattanni, hogy ’micsoda dolog, hiszen maguk verték szét a Bozsik-programot!’, s lehet úgy is, hogy ’de jó, hogy itt vannak, még a neofiták, a frissen megtértek, a korábbi hibáikat megbánók, s még azok is, akik semmit sem bántak meg.’ Még ezektől sem kell sajnálnunk, hogy a siker fényéből rájuk is hullanak sugarak.”

Hogy Bajnai Gordon, ilyen alkalmakkor Sólyom László mellett Magyarország képviseletére feljogosított egyedüli személyként, fontosnak érezte a jelenlétet a díj átadásán, ez, ugye, nem szorul magyarázatra. Még ha a Real Madridban felejthetetlenné vált Puskásról van is szó, annyi magyar kötődése biztosan van, hogy ebben az országban lett nagy focista, és itt érte el élete sikereinek a felét. Hogy Bajnai a díj átadásával is megpróbálkozott volna, ez vagy igaz, vagy nem, ha igaz, a fentiek értelmében nálam magyarázatra szorulna.

Az viszont szokás szerint elképesztő, hogy Orbán magának sajátítja ki a „jogosan jelen lévő” státusát, elvégre „Öcsi bácsi” az övé, másodosztályú focistaként is, a magyar nemzet egyedül jogosult képviselőjeként is, mindenki más pimasz légy… és adott kontextusban a légypapír-hasonlat boncolgatásába ne menjünk bele, mert csak újabb óriási kvászokra derítene fényt, ami a potenciális miniszterelnökjelölt fejét illeti. Elképesztő, hogy Orbán ezt a sikert is magának sajátítja ki, amikor ő dönti el, nagylelkűen, hogy az általa képviselt nemzet sikereinek fényéből hullhat-e valamicske a „neofitákra” is – elvégre egy reprezentatív nemzetközi sportdiplomáciai eseményen a magyar miniszterelnök csak neofitaként lehet jelen.

Abbahagyom. Oldalakat lehetne még teleírni arról, hogy Orbán és hívei agyában hogyan összpontosul egyetlen személyben mindaz, ami egy adott felfogás szerint szép és jó a világban, az országban és az emberben. Ez még nem lenne baj. Az állandó önfényezési hajlam, a gátlástalan kisajátítósdi és a minden sikert beszippantó telhetetlenség nevezhető politikusi vonásnak, noha jó lenne, ha nem politikus honfitársaink képesek lennének némi távolságtartással és kritikával kezelni ezt az emberfajtát. A baj az, hogy még ennek a rendkívül ellenszenves emberi vonásnak is van kulturáltabb formája a világban. Az önfényezésnek nem fogalmi eleme a másik ember sárba tiprása, leszólása, megvetése, nem szükséges hozzá, hogy mindenki mást szükségképpen és folyamatosan légynek, tetűnek, féregnek (tolvajnak, hazugnak, hazaárulónak) tekintsen az önfelértékelő személy és asszisztenciája. Arról már nem is beszélve, hogy ha Európában Orbán – Berlusconi után – „a jelenleg aktív politikusok közül valószínűleg a második helyet vinné el a Kinek van legtöbb köze a focihoz? versenyben”, hazugságban, ködösítésben, demagógiában, a „magyar emberek” folyamatos megtévesztésében talán még a pálma is az övé lenne.


(1)  Az interjú címe: Matthäusszal jobb lenne
(2) Erről részletesen írtam a Mozgó Világ 2009. októberi számában. Linket nem tudok hozzá adni, mert az októberi szám csak januárban kerül fel a folyóirat honlapjára. Addig is egy idézet a Szeptemberben történtből: „Az én figyelmemre és szurkolásomra egyetlen magyar focicsapat sem számíthat addig (beleértve a válogatottat is), amíg az angol Championship (durva leegyszerűsítéssel, az angol NB II) színvonalát sem éri el a magyar első osztályú bajnokság teljesítménye (értsd: amíg azok a „szakemberek”, „pénzemberek” és szerkezetek, akik és amelyek a magyar futball több évtizedes tragikus állapotáért felelősek, el nem tűnnek a süllyesztőben, hogy a jobb sorsra érdemes magyar focitehetségek ne csak a nyugati, professzionális módon szervezett és nem egy sportág lerablására szakosodott klubokban és bajnokságokban érvényesülhessenek. Olvassák el a Sárközy Tamással készült interjút a Mozgó Világ 2007/5-ös számában.”
(3) Érdemes elolvasni az „Orbán Viktor a magyar futball 8. legbefolyásosabb embere” című írást. Ahogy a Heti Válasz interjúfelvezetését is, amelyet aztán szó szerint átvett a sporthirado.hu éppúgy, mint – természetesen – a Blikk: „…természetesen Orbán Viktor ex-miniszterelnök is elkísérte Puskás Ferenc özvegyét, Bözsi nénit, s a Fidesz elnökének kíséretében ott volt Mezey György, a Videoton szakmai igazgatója.” Puskás özvegyét Orbán kísérte. Ki más? Őt meg Mezey.

------

Zénó hozzászólása (december 27, 11:00):

"Értsék meg elvtársak, minden hozzám tartozik" - mondta Koltai Róbert az átkosban remekül karikírozva a pártfunkcionáriusok kompetenciatúltengését. Egyszer régen, nagyon régen, az épp 650 éves kisvárosba érkezett Sarlós elvtárs, aki akkor nagy ember volt. Nosza, a város patinás néptáncegyüttese készült is a produkcióval, hogy emeljék az esemény fényét. A főpróbára bejött a városi párttitkár a sleppjével, megtekintette a műsort, és megmondta miként, és mennyit kell változtatni rajta, hogy abban hiba ne legyen. Részletekre már nem emlékszem, csak arra, hogy Sarlós elvtárs nem tudta megvárni a néptáncműsort. Pedig az addigra már nagyon jó volt...

Ez jutott eszembe Mihancsik Zsófia összeállítását és írását olvasva: úgy gondolom, nagyon fontos munka, jó lenne ha sokan olvasnák. Ugyanis a mindenféle intellektusú - gondolok itt a kevésbé iskolázottakra - focirajongó népek is megtudhatják belőle, mire számíthatunk itt – az istenadta nép akaratából – a következő években. Ne legyen kétségünk: Orbán Viktor pontosan olyan lesz, mint a hajdani illetékes elvtárs. Mindent ő akar kézben tartani és irányítani. Azt is, amihez nem ért. Mit neki egy kipróbált holland "vérprofi", ha egyszer nem fideszes - ami még érthető is -, ráadásul nem is magyar! Ő, aki, mint tudjuk, fideszes is, egyre magyarabb is, és focizni is szeret, csak jobban tudja!

Ami mármost a futballt illeti, annak is a magyaros változatát: addig itt nem lesz világszínvonalú labdarúgás, amíg nincsenek nézők. Akik meg vannak, azok inkább ne lennének. Láthatjuk, hogy pl. Hollandiában, amely hát nem egy hatalmas ország, 30-40 ezer néző előtt játsszák a fontosabb bajnoki meccseket. Itt csak akkor gyűlik össze ennyi nép, ha tízévente a sors különös kegyéből idejön egy angol, francia vagy olasz csapat. A többség akkor is csak a sztárokat akarja látni élőben, mert esélyünk a nullával egyenlő.

Egészen addig, amíg a nemzet örökös miniszterelnöke meg nem suhintja varázspálcáját.
Már nagyon készül...


Ajánlja az írást másoknak is!

лобановский классapi viberтоп лучших игровых ноутбуков 2018