Magyar polip – a posztkommunista maffiaállam

 

 

Magyar polip – a posztkommunista maffiaállam
(Budapest, Noran, 2013, 426 old. 3990 Ft)

 

 

 

Hungarian Polyp – The Post-Communist Mafia State

 

Die ungarische Krake – Ein postkommunistischer Maffiastaat

 

Венгерский спрут – Посткоммунистическое мафиозное государство

 

 

 

Magyar Bálint 2001-ben „Magyar polip – a szervezett felvilág” címmel írt cikket az egész pályás lenyúlást alkalmazó, a jogállam intézményrendszerét szétzüllesztő Fideszről, illetve az általa berendezett világról, ahol a demokratikus intézményrendszer keretei között működő hatalom maffiamódszerekkel, állami segédlettel terjeszkedik lefelé. Ebben a rendszerben az állam nem a maffia eszköze, hanem maga a maffia, amely az államhatalom teljes fegyvertárát beveti politikai és gazdasági érdekei érvényesítéséért.

 

Akkor még sokan vitatták az új fogalmi megközelítés helyességét, amelynek kulcskategóriái a „szervezett felvilág”, a „maffiamódszereket alkalmazó állam” és a „politikai családtagok” voltak. A kritikusok ezeket a kategóriákat inkább metaforának, mintsem a rendszert leíró koherens fogalmi apparátus elemeinek tekintették. A Fidesz 2002-es választási bukása részben levette a napirendről a kérdést. 2010-ben azonban a kétharmados parlamenti többséggel jórészt megszűntek a hatalomgyakorlás intézményes korlátai. A párt után az állam is egyetlen személy fennhatósága alá került, aki azóta az engedelmességre kényszerítés Fideszen belül alkalmazott technikáit már a társadalom egészén alkalmazza.

 

A rendszert leíró új fogalmi keret revelációként hatott a politológiával, szociológiával és közgazdaságtannal foglalkozó magyar értelmiség jelentős részére, és ennek nyomán merült fel a gondolat, hogy ezen a megtermékenyítő nyelven lehetne értelmezni a jelenlegi magyar politikai fejleményeket.

 

A téma és a feldolgozását szolgáló fogalmi keret nemcsak Magyarország, hanem más, szintén autokratikus kísérleteknek kitett kelet-európai országok esetében is fontos és időszerű, és természetesen hozzájárulhat a volt Szovjetunió számos utódállamában végbemenő folyamatok megértéséhez is.

 

Magyar Bálint

 

A rendszerváltáskor világosnak tűnt a képlet: az egypárti diktatúrából, amelyet a tulajdon állami monopóliuma jellemzett, átléptünk a magántulajdonra és piacgazdaságra épülő többpárti parlamentáris demokráciába. Ezt a modellt, melynek a nyugati demokráciák adják a mintáit, liberális demokráciának nevezik. Ha a liberális demokráciák normarendszere sérül, a jól működő demokráciákban az intézményes kontroll és hatalommegosztás mechanizmusai több-kevesebb sikerrel ezt gyógyítják, és e „devianciák” nem érnek el a rendszert veszélyeztető kritikus tömeget. Ám ha ezek a – liberális demokráciához képest – devianciák nemcsak tömegesen fordulnak elő, hanem a kormányzat mainstream értékeit és céljait is megtestesítik, akkor a domináns jellemzők már egy új rendszert írnak le.

 

Ma Magyarországon posztkommunista maffiaállam van. E kifejezésben a posztkommunista a keletkezésének körülményeire és kiinduló feltételeire utal, a maffiaállam pedig a működésének természetét határozza meg. Ami a Fidesz első kormányzása alatt – 1998–2002 között – elindult, majd 2010 óta kiteljesedik, azt leginkább az egykori Szovjetunió utódállamainak többségével lehetne rokonítani. A feltörekvő Fidesz azonban a Szovjetunió utódállamaihoz képest kerülő úton közelíti ezt a – hatalom és személyes vagyon együttes koncentrációjával jellemezhető – modellt. Míg az egykori szovjet köztársaságok posztkommunista rendszereiben a párt- és titkosszolgálati elit egy része természetes egyszerűséggel nőtt át immár nemcsak politikai hatalommal, de vagyonnal is rendelkező elitté, addig a Fidesz – mint későn jövő, új politikai ragadozó – csak erőszakos elitcsere révén kerülhetett ilyen helyzetbe. Sőt, ehhez neki még a liberális demokrácia intézményrendszerét is fel kellett számolnia. Nagy kérdés, hogy a többi közép-kelet-európai országban nem indulhatnak-e be a magyar példához hasonló folyamatok.

 

Magyarország esetében tehát nem pusztán torzult, csonkolt vagy deficites demokráciáról van szó, hiszen az még mindig demokrácia volna, ha korlátozott is. Ez a rendszer azonban, amelyet maffiaállamként jellemezhetünk, nem fér bele a demokrácia és a diktatúra viszonyát tárgyaló hagyományos értelmezési keretbe. Ezt az új minőséget, határozott rendszerspecifikumokkal, egy újfajta magyarázó keretben lehet csak értelmezni.

 

A „nemzeti együttműködés rendszere” nem más, mint a Fideszben megvalósult vazallusi rendszer erőszakos kiterjesztése a társadalom egészére. De miért is beszélhetünk szervezett felvilágról, maffiaállamról? Mert míg a klasszikus maffia szervezett alvilágként a közvetlen erőszak eszközével kényszerít saját érdekkörébe javakat, vagyonokat, gazdasági szereplőket, addig ezt a magyar polip a politikai hatalom megszerzésével és kisajátításával, a Fidesz igényeire és vazallusaira szabott parlamenti törvényhozásával, az ügyészséggel, az adóhivatallal, a rendőrséggel, a titkosszolgálattal együttműködve éri el. Az alkotmányos puccsot követően, jogszabályokkal teremtik meg a feltételeket az erőszakos elitcseréhez, a vazallusi rendszer „törvényes” kiépítéséhez, privatizálható állami vagyonok hiányában új államosításhoz, részben a nemzeti szabadságharccal megideologizálva a külföldiek kiszorításához, részben a vazallusi körön kívüli magánvagyonok lerablásához, s a szükséges hatalmi rendszer kiépítéséhez.

 

A posztkommunista maffiaállam modellje a rendszer egészére próbál koncentrálni. Ennek fő jellemzője a cselekedeteit mindenekelőtt meghatározó hatalmi–vagyonosodási logika, amely a politikai hatalom és a családi gyarapodás együttesét a központi politika rangjára emelt maffiakultúrával működtetett, állami eszköztárral, erőszak-monopóliummal valósítja meg. A maffiaállam ebben a felfogásban nem más, mint a parazita állam privatizált formája.

 

A Noran könyvkiadó vállalkozott arra, hogy Magyar Bálint bevezető írásával és szerkesztésében, Vásárhelyi Júlia társszerkesztésében megjelentesse ezt a tanulmánykötetet, amely a fent leírt új fogalmi keretben tesz kísérletet a jelenlegi magyarországi viszonyok tárgyalására. A tanulmányok szerzői a magyar liberális értelmiség reprezentánsai: közgazdászok, szociológusok, filozófusok, jogászok vagy éppen tényfeltáró újságírók.

 

 

A kötet tartalma

 

Előszó: Konrád György – Társadalomszobrászat
Magyar Bálint: Magyar polip – a posztkommunista maffiaállam

 


A maffiaállam rendszerszerűsége és történeti egyedisége

 

Szelényi Iván: Kapitalizmusok a kommunizmus után
Ara-Kovács Attila: Előképek és rémképek
Pétervári Zsolt: A korlátlan hatalom hálózata
Csepeli György: A maffiaállam használt ruhája

 


Jogállam a polip állam szorításában

 

Fleck Zoltán: A maffiaállam joga
Krémer Ferenc: Magántestőrség az állami erőszakszervezetek élén
Bárándy Péter – Bihari István: (Tag)állami szervezett bűn
Lattmann Tamás: Európa tehetetlensége a posztkommunista államok elhajlásaival szemben

 


A maffiaállam gazdaság- és szociálpolitikája

 

Laki Mihály: Az erősek gyöngesége
Soós Károly Attila: Sarcolás különadókkal: bevételszerzés, populizmus és az „idegenek” kiszorítása
Csillag István: A küldetés: vagyonosodni
Becker András: Orbán Zrt.
Várhegyi Éva: A maffiaállam bankjai
Major Iván: Rezsicsökkentés és különadók a hálózatos ágazatokban
Juhász Pál: Történelemformáló ostobaság a magyar agrárkérdésben
Krémer Balázs: A maffiaállam társadalomképe és társadalompolitikája

 


A maffiaállam szimbolikus, kulturális közege

 

Gábor György: A kisajátított Isten országa
Bozóki András: Családi tűzfészek - a kultúra a szimbolikus politika fogságában
Vásárhelyi Mária: A médiapolip működése – agy- és pénzmosoda
Kozák Márton: A Keresztapa focija

 

A kötet ajánlói

 

Závada Pál (író): A kötet nyelvi leleménnyel nevezi meg „az új politikai ragadozót”, „a posztkommunista magyar polipot” vagy „a parazita állam privatizált formáját”. Amiről beszélünk, az most teljes életnagyságában láthatóvá vált – nem kéne végre már legyőznünk?

 

Pataki Ferenc (szociálpszichológus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja): Magyarországon is tanúi lehetünk annak, ahogy a kiüresedett demokratikus formák megtartásával a kontroll nélküli személyi hatalom és az azt övező egypárti szisztéma mind átfogóbb módon veszi birtokba a társadalmat. Több mint izgalmas olvasmány, tanulságos.

 

Vörös Imre (volt alkotmánybíró, a Magyar Tudományos Akadémia tagja): Magyar Bálint és szerzőtársai kötete ha akarom, ismeretterjesztő munka, ha akarom, a magyar társadalomnak és közállapotainknak egy agysebész lézerkésével vágott finom, precíz metszete 2013 őszén. Aki tehát úgy akar részt venni a 2014. évi választásokon, hogy tudja „mennyi az annyi”, annak – mindannyiunknak – a kiadó kötelező olvasmányt ad a kezébe.

 

Vajda Mihály (filozófus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja): Azoknak ajánlom ezt az izgalmas kötetet, akik nem metaforákban és analógiákban gondolkoznak (magyarán nem gondolkoznak), hanem az újat újként akarják igazán megérteni.

 

Konrád György (író): Ez az új, éleslátó budapesti iskola érdemben felfrissítheti a társadalomtudományi gondolkodást.

 

Polónyi János (fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja): Megfigyeléseink értelmezésében fogalomalkotásunk, ítélő erőnk és elővigyázatosságunk tud csak megóvni attól, hogy hamis világok foglyaivá váljunk. Ez a kötet épp abban segít, hogy ezt elkerüljük. Amivel nemcsak magunknak, de másoknak is tartozunk.

 

Charles Gati (történész, politológus, a Johns Hopkins University professzora): Ez után a könyv után a Nyugat sem nézhet többé úgy Kelet-Közép-Európára, mint eddig. Remélem, külföldön is felfigyelnek erre az úttörő munkára.

 


 


Lásd még Andor Mihály írását: Könyv a maffiáról