rss      tw      fb
Keres

Háborús bölcsesség (ad: Horthy)




A magyar parlament az 1940. évi II. törvénycikkben emlékezett meg Horthy Miklós országlásának 20. évfordulójáról. A patetikus és dagályos szöveg (némi rövidítéssel) így hangzott: „Az országgyűlés... mélységes hálával és törhetetlen bizodalommal emlékezvén meg Magyarország Kormányzójának a nemzet ősi hagyományait megbecsülő és jövő haladását előmozdító bölcs országlásáról: vitéz Nagybányai Horthy Miklós Úrnak, Magyarország Kormányzójának az állami rend és a társadalmi béke helyreállításával, az építő nemzeti munka anyagi és szellemi feltételeinek biztosításával s a nemzet tekintélyének és az ország területének gyarapításával szerzett történeti érdemeit a magyar nemzet hűségének és hódolatának örök emlékezetéül törvénybe iktatja.”


Szó, mi szó, a szöveg némileg fukarabb volt, mint az 1953. évi I. törvény, amely az épp elhunyt J.V. Sztálin emlékét örökítette meg. Feltűnt nekem, hogy hiányzott belőle az a bizonyos „bölcs” jelző, mely korábban soha nem maradt el, innentől fogva azonban – még néhány hónapig – Rákosi Mátyás elvtárs számára rezerváltatott. Egyébiránt a Horthy iránti „hűség és hódolat” valamint a Sztálin iránti „el nem múló hála” rímelt egymásra – azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy az előző egy élő embernek, az utóbbi meg egy holtnak szólt.


(Tanulság az utókornak: olyan kifejezésekkel, mint „örök emlékezet” vagy „el nem múló hála” csínján kell bánni, mert csakhamar kiderül, hogy ami örök vagy el nem múló, az valójában tiszavirágéletű. Mint a kétharmad.)


Hogy Horthy Miklós mennyire volt „bölcs”, az csakhamar, év múltán bebizonyosodott: Németország oldalán – kéretlenül! – háborúba vitte Magyarországot, és a gyorshadtest útnak indításától csaknem egyenes út vezetett a Don-kanyarig, majd népünk és vagyonunk jelentős részének pusztulásáig.


Önmagában azonban a kényszerű német szövetség – fogadjuk el, hogy kényszerű volt, mert a területi revízióért hála járt, na meg ott volt a félelem attól, hogy ez akár vissza is csinálható – nem állt szükségképpeni ellentétben az államférfiúi bölcsességgel, amelyet az 1940. évi törvény hagyott „örök emlékezetül” a magyar népre. Illusztrációként – nem párhuzamként – a finn példát fogom felhozni.


A Szovjetunió nem támadta meg Magyarországot (érdekes módon az idézett törvény nem „Magyar Királyságról” beszél, holott országunk államformája király nélkül is az volt; amiképp ma se „Magyar Köztársaságról” szólnak a hivatalos okiratok… vajon miért?) – viszont 1939 telén megtámadta az általa elgondolt „stratégiai területcserének” ellenálló, katonailag gyönge Finnországot. Megtámadta, óriási veszteségek árán legyűrte, majd területrablással egyenértékű békét kényszerített rá. A kiinduló helyzet tehát gyökeresen más. A finneknek volt okuk rá, hogy bosszút forraljanak (nekünk semmi), s ennek a pillanata jó egy év múltán el is érkezett, amikor a németek megindultak a Szovjetunió ellen. Ebben a – finn szempontból nevezzük így – „második felvonásban” a szovjetek ellen harcoló nemzetközi koalícióban (kisebb, más nemzetiségű fasiszta csoportok társaságában) ott voltak az olaszok, a románok, a szlovákok és a magyarok mellett maguk a finnek is.


Csakhogy. Abban a katonai vállalkozásban, amelyet a finn testvéreink indítottak észak felől a Leningrádi Front ellen, létezett egy legitim, akár honvédőnek is mondható alapelem: visszaszerezni azokat a területeket, amelyeket a Szovjetunió egy kikényszerített békében (1940) elrabolt. Vissza, de CSAK AZOKAT, semmi többet. Egy négyzetcentimétert se abból, ami a másé. Ellentétben a magyar kormánnyal, amely semmilyen területveszteséget nem írhatott Sztálin számlájára, és amelynek a szájából mindig is hiteltelenül hangzott, hogy a hazát védi a Donnál, a támadó finnek a másfél évvel korábbi „téli háború folytatásáról” beszéltek (ma is ez a hivatalos elnevezése), és megálltak az országnak a szovjet agressziót megelőző, azaz régi határainál. Onnan egy tapodtat se mozdultak, holott ha mozdulnak, akkor Leningrád valóban TELJES vesztegzár alá kerül. De Mannerheim marsall (volt cári altábornagy, főparancsnok) kitartott amellett, hogy Finnország se formális szövetségre nem lép a náci Németországgal, se részt nem vesz a szovjetek végső elszigetelésében, azaz Leningrád elveszejtésében. Hitler 1942 nyarán példátlan gesztust tett „a bátor finnek” felé: elutazott pár órára Finnországba (figyelem: Magyarországra soha nem jött, inkább magához rendelte Horthyt!), hogy 75. születésnapján maga köszöntse a marsallt. De ennek se volt foganatja. A finn véderő nem mozdult, az „élet útja” (a befagyott Ladoga tó) nyitva maradt északkeleten a szovjetek előtt, ilyenformá, ha minimális mértékben is, sikerült Leningrádot életben tartaniuk. Jellemző Mannerheim óvatosságára, hogy amikor Hitler – még a hadbalépés előtt – ravaszul felajánlotta neki, hogy vegye át a parancsnokságot a finn területen tartózkodó 80 ezer német katona fölött, nemet mondott. Semmi szín alatt nem kívánta magát a Führerhez láncolni, nem vette be a csalit. A NEMZETI ÉRDEK vezette csak, és jól látta, mi az.


Akárcsak Horthy, Mannerheim is katona volt, de használta az agyát. Amiből neki láthatóan több volt, mint a magyar kormányzónak. Óvatossága – talán mert jól ismerte az oroszokat, a cár érdemdús szolgája volt a finn függetlenségig – idővel odáig fejlődött, hogy az 1944 nyarán (június) a Ribbentrop által Ryti elnökre kényszerített paktumot, a németek régi álmát, három hónap múltán (augusztus), amikor ő lett az elnök, egyszerűen felmondta. Sőt belement abba, hogy seregét a finn északi területeken (Norvégiából átvonult) megszorult németek ellen fordítsa. (Vö. kiugrás.) Azt ugyan nem tudta elérni, hogy Sztálin az 1944 nyarán megindított offenzíva folyományaként vissza ne vegye azt, amit a finnektől területben 1939/40-ben elvett, azt viszont elérte, hogy a Szovjetunió – ellentétben Hitler minden más „keleti” szövetségesével – a háborús vereség dacára se szállja meg Finnországot. Az ország szuverenitása, parlamenti demokráciája, piacgazdasága érintetlen maradt. Sztálin – érdekes módon, akárcsak Hitler – tisztelte az öreg marsallt. Akitől utódai megtanulták a leckét, avagy a bölcsesség nehéz tudományát, amibe Horthy Miklós még csak beletanulni se volt képes. (Ha valaki megkérdezné, voltak-e Finnországban antiszemita törvények, a válasz természetesen: nem. A németek még csak meg se próbálkoztak ilyesmiknek az indítványozásával, igaz, ahogy mondani szokás, „igény se volt rá”. Emberükre akadtak.)


P.s. Olvasni, hogy a Finnországba is betelepült Szövetséges Ellenőrző Bizottság a „folytatólagos háború” megindítása miatt Carl Gustaf Mannerheim perbefogását is fontolóra vette. (Vö. „béke elleni bűncselekmények”.) Amiképp Horthy esetében – és itt a két életút, ha bizarr módon is, találkozik –, Sztálin ennek is a leghatározottabban útját állta. A szovjet diktátor keze nem volt kesztyűs. De ellenfelei közül legalább kettőt tiszteletre érdemesnek talált. Megvoltak a szempontjai. Mannerheim esetében nyomósak (Leningrád), Horthy esetében majdnem szentimentálisak (fia elrablása az SS által). Minket mindenesetre megszálltak, Horthy Portugáliából gyönyörködhetett az általa elhagyott ország sorsában, miközben Mannerheim békében térhetett nyugovóra egy szabad, de a szovjetekkel soha többé nem dacoló hazában.