Egy meleg nyári délután

Persze megint azt történt, amire számítani lehetett, és nem az, amit szerettünk volna, vagy amiben reménykedtünk. Megint akadt néhány száz ostoba, korlátolt és erőszakos alak, aki megtámadta a melegek budapesti felvonulását, ütött, tört, zúzott, rombolt. Hogy az egyre brutálisabbá váló erőszak, az "új barbárság" - ahogyan a nyugat-európai társadalomkutatók a szélsőjobboldal agresszivitását nevezik - valóban a melegek ellen irányult-e, vagy a felvonulás csak újabb ürügy volt az esztelen tombolásra, szinte mindegy. Nehéz nem észrevenni, hogy a magyarországi szélsőjobboldali mozgalmaknak mára sikerült kialakítaniuk az erőszak egyfajta rituáléját és koreográfiáját. A tökfejű újnáciknak mindegy, hogy október 23-a, a melegek felvonulása vagy valamilyen más nekik nem tetsző esemény, ünnepség - a lényeg az erőszak, a megfélemlítés, a hétköznapi élet terrorizálása. S itt nemcsak a pesti utcákon köveket és Molotov-koktélokat dobáló, rendőrökre támadó, politikusokat megverő csőcselékre gondolok, hanem sokkal inkább a romák által lakott falvakban most már rendszeresen felbukkanó Magyar Gárdára. Az, ami néhány nappal ezelőtt a bodrogközi Pácinban történt, legalább annyira felháborító, mint a melegek felvonulásának megtámadása, még ha sokkal kevesebb szó is esik róla. A politika, úgy tűnik, nem nagyon tud mit kezdeni az erőszakkal, az igazságszolgáltatás pedig ezekben az ügyekben lassan önmaga paródiájává változik. Az sem sokat javít a helyzeten, hogy olyan elismert, sokak által kedvelt közírók, mint például Tölgyessy Péter a 180 perc című rádióműsorban többek között azt tartja fontosnak közölni, egy szabad országban előfordulnak zavargások, s egyébként is, Dániában sokkal több zavargás van, mint Magyarországon. Nehéz elhinni, hogy Tölgyessy ne tudná, olyan mértékű és olyan jellegű erőszakos rendbontás, mint amilyenre a melegek felvonulása kapcsán Budapesten sor került, a nyugat-európai országokban elképzelhetetlen. Nem csak azért, mert ezekben az országokban a rendőrség határozottabban és professzionálisabban viselkedik az ilyen esetekben, mint Magyarországon. Nem csak azért, mert az ottani bíróságok a zavargások résztvevőivel szemben megfelelő és szakszerű ítéleteket hoznak, ahelyett, hogy zavaros fejtegetésekbe bocsátkoznának a véleménynyilvánítás szabadságáról. Nem csak azért, mert a nyugat-európai politikusok - a közöttük is elsősorban a konzervatívok - határozottan és egyértelműen, minden mellébeszélés, célozgatás, "okoskodás" nélkül elítélik az ilyen akciókat s a mögöttük rejlő ideológiákat. Hanem mindenekelőtt azért, mert a nyugat-európai társadalmak sokkal ellenállóbbak, sokkal elutasítóbbak a szélsőjobboldali gondolatrendszerrel, annak összetevőivel szemben, mint a magyar. S ez még akkor is így van, ha tudjuk, az 1990-es évektől kezdődően a szélsőjobboldal Európa számos országában megerősödött. A magyar társadalom nem elhanyagolható része azonban egyáltalán nem ellenálló ezekkel a nézetekkel szemben. Sőt, a szélsőjobboldali gondolkodásnak vannak elemei - a melegek agresszív elutasítása is ilyen -, amelyek széles körű támogatásra találnak a társadalomban. A felvonulás mentén a gyermekével a nyakában üvöltve "buzizó" apuka megdöbbentő és elkeserítő szimbóluma annak a gyűlölettel keveredő zavarodottságnak, amely ebben a kérdésben a társadalom jelentős részét jellemzi. Amihez persze az is hozzájárul, hogy ebben az országban az azonos neműek együttélésével kapcsolatban sem alakult ki semmiféle értelmes diskurzus az elmúlt évtizedekben - az ezzel kapcsolatos rosszindulat, tájékozatlanság és ostobaság elképesztő méretű. Ami pedig ehelyett van - a melegek számos különböző fórumon és számos különböző összefüggésben történő erkölcsi megbélyegzése, a jobboldali sajtó folyamatos, leplezetlen gúnyolódása, a politikai gyűlölködésnek az erre a területre való kiterjesztése -, az mintegy megteremti a kontextusát az egyre durvábbá váló fizikai és verbális erőszaknak. Így aligha lehet csodálkozni azon, hogy a hibbant fejekben a "buzi", a "kommunista", a "zsidó" gyakran ugyanazt jelenti - a megsemmisítendő ellenséget. Pedig éppen a nyugat-európai országok tapasztalata mutatja, hogy a publicisztikára, a közbeszédre, de a művészetekre, a populáris kultúrára is kiterjedő melegekkel kapcsolatos elgondolkodtató - s egyben nagyon különböző véleményeket megfogalmazó - diskurzusnak milyen nagy jelentősége van a homoszexualitás elfogadása, tudomásulvétele szempontjából. Hiszen valójában nincsen másról szó, csak arról, ami a melegek londoni felvonulásának a jelszava volt: "Az emberek közül néhányan melegek - törődjetek bele". A kérdés azonban éppen az, hogy a magyar társadalom jelentős része miért nem tud ebbe beletörődni, miért nem tudja ezt elfogadni, miért nem tud megbékélni azzal, hogy vannak a szokásostól eltérő szexuális orientációjú emberek is? Hogy a melegek felvonulása miért nem tud Budapesten is a városi kultúra részévé, olyan színes és jókedvű városi fesztivállá válni, mint Londonban, Kölnben, Berlinben, Münchenben, Bécsben, sőt az indiai nagyvárosokban is (ami eddig valóban elképzelhetetlen volt)?

Az okokat keresve különösen tanulságosak azok a megjegyzések, amelyek szerint maguk a melegek, pontosabban a melegek felvonulása az oka az erőszaknak. "Nyilvánvaló: nem a nemi identitással van baj, hanem a provokatív fellépéssel" - olvasható a Heti Válasz online kiadásának egyik július 3-i keltezésű jegyzetében. Az MDF elnökhelyettese szerint ugyancsak nem lett volna szabad megtartani a felvonulást "2008 Magyarországán" (!) - további példáktól tekintsünk most el. E felfogás szerint a magyar társadalomnak semmi baja a melegekkel, a problémát a "magamutogató", "provokatív" felvonulás, a felvonulók viselkedése jelenti. Az említett írás szerzője azt is tudni véli, hogy a felvonulás a melegek közösségét is mélyen megosztja, s hogy valójában a melegeknek csupán egy töredéke tartja fontosnak identitásának ebben a formában történő kifejezését. Ami valószínűleg így is van. Hiszen nyilvánvaló, hogy a melegek is ugyanolyan artikulált, differenciált, sokféle értéket, érdeklődést, érdeket képviselő csoportját alkotják a társadalomnak, mint a heteroszexuálisok. Vannak közöttük olyanok, akik fontosnak tartják szexuális identitásuk ilyen jellegű megjelenítését, és elmennek a felvonulásra, s vannak olyanok, akik ezt nem tartják helyesnek, s otthon maradnak. S persze olyanok is vannak, akik a felvonulás során - akár tudatosan is - megbotránkoztatnak egyes embereket, sőt társadalmi csoportokat is. Azonban ezek a felvonulások, a városi fesztiválok egyben mindig karneválok, amelyek lényege - mondja már Bahtyin is - az expresszivitásra, túlzásra, különlegességre, viccre, humorra, meghökkentésre, a figyelem felhívásra, színekre, zenére, mozgásra épülő látványosság, spectacle. Azok, akik a melegek felvonulását provokációnak tartják, és az ilyen jellegű városi fesztiválok ellen szót emelnek, ezt nem tudják vagy nem akarják tudni. Miközben pedig azt követelik, hogy a melegek ne mutatkozzanak, ne jelenjenek meg nyilvános tereken, ne legyenek társadalmi értelemben láthatóak, bizony a társadalmi nyilvánosság korlátozása, a nyilvános terek kizáráson alapuló ellenőrzése mellett érvelnek. Ami már csak azért is elgondolkodtató, mert nem emlékszem arra, hogy ugyanezek az emberek és fórumok akkor is felemelték volna a hangjukat a társadalmi nyilvánosság védelme érdekében, amikor például a Magyar Gárda a budai Várban tartotta alakuló gyűlését. Noha a Magyar Gárda sokkal inkább szennyezi a társadalmi nyilvánosságot, mint a melegek felvonulása. Viszont pontosan beleillik abba az igyekezetbe, amely a szegényeket, koldusokat, hajléktalanokat stb., azaz mindazokat ki akarja zárni a nyilvános terekről, akiket a társadalom (egy nem elhanyagolható része) deviánsnak tart.

Akik a melegek felvonulását provokációnak tartják, leginkább azzal érvelnek, hogy a szexuális orientáció és identitás magánügy, azt nem kell kivinni az utcára. Ez azonban - minden látszólagos igazsága ellenére - alattomos érvelés. Hiszen a felvonulók a karnevál sajátos eszközeivel éppen ahhoz szeretnének hozzájárulni, hogy a melegeknek ne kelljen rejtőzködniük, titkolódzniuk, szégyenkezniük, hogy ne kelljen visszahúzódniuk zárt, szubkulturális terekbe, hanem ugyanolyan természetességgel vehessenek részt a társadalmi életben, mint a heteroszexuálisok. Ez jogos elvárás, érthető követelés - különösen egy olyan országban, ahol a melegek jelentős többségének alapvető és meghatározó társadalmi tapasztalata a feléjük áradó megvetés. Ez ugyanis egy olyan ország, ahol egy jelentős, sokak által kedvelt politikus, Kósa Lajos a "homokosokat" emlegeti, majd kérdésre válaszolva nyeglén megjegyzi: "Ha véletlenül valaki mégis megbántva érzi magát ebben az ügyben - folytatta -, annak leginkább el kellene gondolkodnia azon, hogy helyesen látja-e a világot." Hiszen, mondja a társadalmat jól ismerő polgármester, "Tíz emberből tíz nem érzi sértőnek ezt a kifejezést, nyugodtan meg lehet kérdezni az embereket". Ez egy olyan ország, ahol egy akadémikus - Vida Gábor - a Kossuth rádió műsorában a melegeket az ágybavizelőkkel hasonlítja össze, és a pedofilekkel rokonítja. Egy demokratikus társadalomban az ilyen kijelentéseknek következményük van - a politikus vagy bocsánatot kér, vagy elszigetelődik, komolytalanná válik. Az akadémikusok, genetikusok stb. pedig világosan elhatárolódnak otromba kollégájuktól. Magyarországon azonban nem történik semmi. Sőt Kósa a következő választásokon bizton számíthat azok szavazatára is, akik a Magyar Hírlap jegyzetírójához hasonlóan ragaszkodnak a "buzi" kifejezéshez, mert az ő szóhasználatukat "ne határozza meg az EU szocialista és liberális frakciója". Kósa ugyanis tudja - és nem tesz ellene semmi, hanem politikailag kihasználja -, hogy a magyar társadalom nagy része úgy tekint a homoszexualitásra, mint valamiféle szégyellni való betegségre. S itt nemcsak a "genetikai hulladékot" emlegető félbolond újnácikról van szó, hanem azokról a gyakran és különböző formákban megfogalmazott nézetekről, amelyek a homoszexualitást abnormálisnak és természetellenesnek tartják. S mivel melegnek lenni "nem normális", "nem természetes" dolog, az azonos neműek ne házasodhassanak össze, ne nevelhessenek gyerekeket, ne járjon nekik "családi adókedvezmény" stb. - hiszen, mondja a jobbklikk.hu egyik bloggere, ők nem járulnak hozzá a "közösség, a társadalom" reprodukciójához. Majd így folytatja: "Azt gondolom, a jelenlegi állapot a társadalmi felelősség szempontjából megnyugtató. A melegség magánügy, a jog biztosítja számukra az élettársi közösséget. De a melegházasság intézménye és a melegek gyerek örökbefogadása a társadalom, a közösség egészséges működése és növekedése szempontjából nem támogatható". Persze a blogok bejegyzései mindig személyesek, szubjektívak, gyakran felületesek, odavetettek. Mégis ez a megfogalmazás többről árulkodik, mint a blogger személyes véleményéről. Azt a magyar társadalomban széles körben elterjedt "mérsékelt" magatartást illusztrálja, amely gondosan kerüli a "genetikai hulladék" típusú kifejezéseket, miközben a normális, természetes magatartást, az "egészséges közösséget" - biológiai és morális értelemben egyaránt - a melegekkel szembe, őket abból kizárva definiálja. S bizony, ha tetszik, ha nem, közvetve ez a felfogás is hozzájárult a melegek elleni erőszak kirobbanásához. Földes András találóan írja az Indexen: "Megfordultak ugyanis a dolgok, mintha visszafelé haladnánk az időben. Néhány éve még különösebb visszhang nélkül tartottak melegfelvonulásokat Budapesten, téblábolt persze néhány hülye az út mentén, de néhány hülye mindenhol van. Most viszont ezrek tüntettek mások szabadságjogai ellen. Őket hívtuk eddig szélsőségeseknek. Mögöttük viszont már ott állnak azok a százezrek, akik nem gondolják ultrának magukat, ám nem dolgoznának együtt melegekkel, vagy nem hagynák, hogy a gyerek olyanok közelében játsszon, ki tudja, még átragad".

Mindez azonban már túlmutat a melegek felvonulásához kapcsolódó zavargásokon. A magyar társadalom jelentős részének a homoszexualitással (cigányokkal, zsidókkal, arabokkal, románokkal, szlovákokkal stb.) kapcsolatos felfogása, nézetei ugyanis pontosan tükrözik vissza ennek az országnak az egyre romló kulturális állapotát. Azt a tényt, hogy a politikai rendszerváltás nem vagy csak nagyon korlátozott mértékben járt együtt a kulturális modernizációval. És ennek a ténynek a következményei egyre szembeötlőbbek. A magyar társadalom vagy legalábbis annak nagyobb része egyre inkább elzárkózik minden olyan kulturális érintkezéstől, jelenségtől, folyamattól, amely a legkisebb mértékben is megkérdőjelezi eddigi szokásait, beidegződését, kulturális tudását. Azokban a helyzetekben, amikor számára szokatlan, ismeretlen vagy neki nem tetsző megnyilvánulásokkal, eseményekkel találja magát szembe, akkor jellemző gyakorisággal a merev elutasítást választja, s hallgatólagosan még az erőszakot is elfogadja, ahelyett, hogy megpróbálna megoldásokat találni, ahelyett, hogy erőfeszítéseket tenne valamiféle megegyezés irányába, ahelyett, hogy nyitott lenne új kulturális benyomásokkal, élményekkel, találkozásokkal szemben. A politika pedig kiszolgálja, sőt elébe megy ennek a hangulatnak. Debrecen nem tart igényt a menekültek kulturális fesztiváljára (noha aligha van még egy olyan "eszköz", amely annyira alkalmas lenne az előítéletek visszaszorítására, mint egy kulturális fesztivál), az Erzsébet téren lévő Gödör Klub, a Sziget fesztivál, a Tilos Rádió a legkülönbözőbb támadások és megszorítások célpontjává vált - a további példáktól tekintsünk most el. Valóban, mintha visszafelé haladnánk az időben. Folyik a kulturális kreativitás különböző színhelyeinek ellehetetlenítése, a progresszív, avantgárd kultúra háttérbe szorítása, s megint egyre inkább előtérbe kerül egy szürke, érdektelen, rendpárti világ. De nem csak kulturális eseményekkel kapcsolatban erősödik az emberben ez az érzés. Az etnikai, vallási, kulturális kisebbségekkel szembeni elutasítás is egyre nő, ahelyett, hogy mérséklődne. Vagy említsem annak a férfinak az esetét, aki áramot vezetett a kerítésébe, hogy ezáltal védje meg a kertben termelt uborkáját a tolvajoktól, s emiatt meghalt egy ember? Ennél az esetnél talán csak az elrettentőbb, hogy a Heti Válasz ezzel kapcsolatos kérdésére - "Ön szerint jogosan védi valaki a terményeit kerítésbe vezetett árammal?" - az olvasók 83 százaléka igennel válaszolt. A hetilap kérdésében nem felejtett el utalni az egykori kormányszóvivő ugyanitt megjelent glosszájára, amely szinte drámai hőssé stilizálja az öregembert, miközben elfelejti megemlíteni, hogy nincs olyan uborka, nincs olyan termény, ami többet érne, mint egy emberélet. Bizony igaza van Bod Péter Ákosnak, aki a Magyar Szemlében megjelent cikkében (Polgár-teremtés) - igaz, egészen más összefüggésben - azt hangsúlyozza, hogy baj van "országunk többségi értékrendjével". Baj van az "új többséggel" - teszem hozzá én. Hozzá kellene látni - saját érdekünkben -, hogy megpróbáljuk tisztázni ennek a magatartásnak a mozgatórugóit, hogy megpróbáljuk megragadni a társadalom szerkezetének azokat a mozgásait, amelyek eredményeként létrejött ez az "új többség".

Shmuel N. Eisenstadt, a jeruzsálemi Héber Egyetem nyugalmazott szociológiaprofesszora, a modern társadalom nemzetközileg legelismertebb kutatója nemrégen egy zártkörű berlini konferencián azt hangsúlyozta, modernnek lenni egyet jelent az autoritások és hagyományok folyamatosan megkérdőjelezésével. Ennek a megállapításnak a szemüvegén keresztül különösen szembeötlő Magyarországnak a kulturális modernizáció területén való lemaradása. Ma Magyarország Európa egy periferiális jelentőségű országa, amelyben a társadalom jelentős része - nevezzük ezt középosztálynak, "új többségnek" vagy aminek akarjuk - megriadt az átalakulás, a demokratizálódás előre nem látott következményeitől, fél az elszegényedéstől, attól, hogy elveszíti társadalmi jelentőségét, szimbolikus tőkéjét, ezért görcsösen ragaszkodik korábban megszerzett pozícióihoz, "kulturális javaihoz", s a gazdasági gyarapodás hiányát fundamentalizmusba hajló kulturális konzervativizmussal igyekszik pótolni. Ide jutottunk 2008 nyarára.


Megjelenés helye: Élet és Irodalom, 2008. július 18.