rss      tw      fb
Keres



         Mihancsik Zsófia

Szünet után megszűnés


         Lendvai Ildikó

G. Fodor és a meztelen király


         Lángh Júlia

Hit és árulás

Karikatúra-háború

A történet nagyon egyszerűen kezdődött. Kåre Bluitgen, az egyik legismertebb dán ifjúsági szerző elhatározta, hogy könyvet ír gyermekeknek a muzulmán vallásról, középpontban Mohamed próféta élettörténetével. Bluitgen, családjával együtt, Koppenhága Norrebro nevű "multikulti" kerületében él. Gyerekei itt járnak iskolába - együtt más, a legkülönbözőbb országokból érkezett, többek között muzulmán vallású diákokkal. A mindennapi érintkezés és együttlét során sok tapasztalatra, ismeretre tettek szert, s számtalan, az iszlámmal kapcsolatos kérdést tettek fel apjuknak. A könyv ötlete e kérdezősködések nyomán formálódott ki. Bluitgen, mint minden sikeres gyerekkönyvíró, tisztában volt azzal, hogy az ilyen kötet nem él meg rajzok nélkül. Így hát olyan művészeket keresett, akik elkészítették volna a szükséges illusztrációkat. Legnagyobb meglepetésére azonban senkit sem talált, aki hajlandó lett volna a rajzok elkészítésére. De nem elvi vagy anyagi okokból, hanem mert a művészek egyszerűen féltek. Theo van Goghnak, a holland filmrendezőnek és "kultúrprovokátornak" a meggyilkolása Európa-szerte sokaknak súlyos figyelmeztetés volt - így a dán rajzművészek sem felejtették el.

*

Ekkor tűnt fel Flemming Rose, a Jylland-Posten nevű napilap kulturális rovatának vezetője. A Jylland-Posten Dánia legnagyobb példányszámú, erősen konzervatív szemléletű, magát jobboldaliként definiáló (borgerlig, azaz "polgári") napilapja, amely szívesen provokál, különösen, ha bevándorlókról van szó. Rose a gyerekkönyv történetét hallván elhatározta, hogy kideríti, mennyire terjedt el a dán művészek között a félelemben gyökerező öncenzúra. Felkért mintegy negyven karikaturistát, hogy készítsenek a lap számára karikatúrákat Mohamed prófétáról. Az akció felemás eredményt hozott. Volt, aki megírta, hogy "a Jyllands-Posten kulturális szerkesztősége egy rakás konzervatív provokatőrből áll", és voltak sokan, akik egyáltalán nem reagáltak. Végül tizenkét rajz érkezett a szerkesztőségbe, amelyek aztán szeptember vége felé meg is jelentek a lap egyik hétvégi mellékletében.

Ezután egy jó hétig nem történt semmi. Akkor néhány újságíró megkérdezett radikális nézeteket valló imámokat Koppenhágában és Århusban, hogy mit szólnak a karikatúrákhoz, s ezzel elindult a lavina. Rövidesen megfogalmazódott, hogy a rajzok a világ összes muzulmánját megsértik; októberben az egyik befolyásos imám tüntetést szervezett a főváros központjában a dán társadalom "iszlámellenessége" miatt. Közben megindultak a hírek az arab világ felé is - szóban, írásban, telefonon, honlapokon, internetes fórumokon. Nem sokkal később, 2005 telén a koppenhágai tüntetést szervező imám vezetésével elindult egy delegáció Kairóba, hogy beszámoljon az iszlám országok vallási és értelmiségi képviselőinek a dániai muzulmánok helyzetéről, az őket ért sérelmekről. A tájékoztatás céljából összeállítottak egy dossziét az erősödő dániai rasszizmusról. Ami nem volt nehéz, hiszen mióta Dániában jobboldali-liberális kormány van hatalmon, nemcsak a bevándorlás-politika szigorodott meg Európában szokatlan mértékben, hanem az idegenellenesség is megerősödött. Ezt jól tükrözi az a gyakran gyűlölettel teli vita, ami a társadalmi nyilvánosság színterein a bevándorlásról, a bevándorlókról, az integrációról folyt, és most persze újra zajlik. Mindennek nyomán aligha lehet csodálkozni, hogy például a svéd újságok egyenesen az apartheidet emlegetik a mai dán bevándorlás-politikával kapcsolatban. Az sem tekinthető véletlennek, hogy amikor a szélsőjobboldali Dán Néppárt képviselői az iszlámot rendszeresen "rákos daganatnak" vagy egyszerűen "terrorista mozgalomnak" nevezik, a politikai élet szereplői minden további nélkül átsiklanak e megnyilvánulások felett. S amikor ennek a pártnak a vezetőjét, Pia Kjærsgaard-t megkérdezték, hogy mit gondol a "civilizációk háborújáról", a politikusasszony csak ennyit válaszolt: "Civilizációk háborúja? Csak egyetlen civilizáció van, a mienk".

A dániai muzulmánok delegációja persze nem mélyült el a részletekben, hanem mindenekelőtt azokat a sérelmeket sorolta fel, amelyek szerintük a muzulmánokat érték. Az összeállításban ennek megfelelően nemcsak a Jyllands-Postenben megjelent karikatúrák szerepeltek, hanem jó pár olyan gyalázkodó rajz is, amelyeket ismeretlenek küldtek el dániai muzulmán közösségeknek: állatokkal közösülő muzulmánok, Mohamed próféta disznóorral és egyéb sértegetések. Hogy ezeket a képeket a küldöttség útja során miképpen kommentálta, nem lehet egyértelműen megállapítani. A delegáció tagjai azt mondják, ők a rajzokat világosan megkülönböztették egymástól. A dán média nagy része szerint viszont az összeállítás azt a benyomást keltette, mintha ezek a rajzok is dán újságokban jelentek volna meg. Sőt, szerintük a delegáció a karikatúrák ügyét is úgy állította be, mintha a Jyllands-Posten a kormány napilapja lenne, azaz mintha itt állami politikáról volna szó. Ez aztán nagyban hozzájárult a helyzet gyors kiéleződéséhez.

Az események hirtelen és erőszakos felgyorsulása váratlanul érte az európai országokat. Nemcsak azért, mert valószínűleg senki sem tulajdonított különösebb fontosságot a rajzoknak, hanem azért is, mert mind a szerkesztők, mind a rajzolók a szólásszabadság megnyilvánulásainak tekintették a karikatúrákat. A szólásszabadságénak, amely az európai modernitás egyik legfontosabb alapértékét jelenti, s amely még azt is megengedi, hogy az ember kicsúfolja Istent. Ez ugyan alighanem egyetlen hívőnek sem tetszik, mégis hozzátartozik a sajtó- és véleményszabadság európai vagy nyugati felfogásához. De az európaiakat azért is megdöbbentette a muzulmán országok reakciója, mert megerősítve látták azt a félelmüket, hogy a radikális iszlám mozgalmak társadalmi, politikai jelentősége az arab világon belül nőttön-nő. S a vallási fundamentalizmust csak egy kis lépés (vagy az sem) választja el a politikai diktatúrától, a totalitariánus társadalomtól. A radikális iszlám mozgalmak ezt, a vallási fundamentalizmus és a totalitariánus társadalom közötti szoros kapcsolatot reprezentálják, semmiféle toleranciát, megértést, érzékenységet sem mutatva más kultúrák, vallások, életformák iránt.

Hogy ez mennyire így van, azt nemcsak a karikatúrákra adott teljességgel túlzó és igazolhatatlan - politikailag irányított és manipulált - reakciók mutatják, hanem az arab újságokban rendszeresen megjelenő durva, zsidóellenes, antiszemita rajzok és karikatúrák, vagy éppen az iráni elnök által kitalált "holokauszt-konferencia" is. A frontok, amelyeket találóan írt le Tariq Ramadan, a nemzetközi hírű iszlámkutató egy svéd lapnak adott interjújában, gyorsan megmerevedtek: "Mindkét oldalon találunk embereket, akiknek érdekében áll a konfliktus szítása. Ők azok, akik a másik oldalt provokálják... Az egyik oldalon a muzulmán országokban uralkodó diktatórikus rezsimek állnak, amelyek e konfliktust arra használják, hogy megmutassák, ők a muzulmánok és az iszlám igazi védelmezői. A másik oldalon pedig az európai jobboldal, amely szerint a muzulmánok aláássák a véleményszabadságot, és meg akarják változtatni a nyugati társadalmakat. Ebben a helyzetben mindkét oldalon szükség van higgadt emberekre, akik szembeszállnak a sértettséggel és a túlzó reakciókkal."

*

Az ilyen és ehhez hasonló vélekedések nyomán megindult Európában - és bizonyos mértékig az Egyesült Államokban is - a vita a sajtószabadságról, illetve annak morális és kulturális határairól. Magát a szólásszabadságot természetesen senki sem kérdőjelezte meg. Sokkal inkább az a kérdés fogalmazódott meg, hogy mindig feltétlenül élni kell-e a szólásszabadsággal? Hiszen léteznek olyan történelmi, politikai, kulturális helyzetek - és a nyugati világ és az iszlám közötti viszony ma biztosan ilyen -, amelyek oly mértékben érzékenyek, hogy nem kell okvetlenül mindazt kimondani, amit persze egyébként ki lehetne mondani. Ezt a gondolatot fogalmazza meg Edgar Bronfman, a Zsidó Világkongresszus New York-i elnöke a The Timesban megjelent bölcs és érzékeny olvasói levelében. Bronfman arra figyelmeztet, hogy a hallgatás, bizonyos dolgok ki nem mondása nem feltétlenül a félelemből fakadó "öncenzúra" jele. Jelentheti más vallások, hagyományok és kultúrák méltánylását és tiszteletben tartását. Hiszen "egy szabad társadalomnak tiszteletben kell tartania minden olyan vallást, amelyet tagjai követnek". Kétségtelen azonban, hogy ezek a rajzok nem ezt a felfogást követték, s több millió ember vallási meggyőződését sértették meg - függetlenül az eredeti szándéktól és attól, hogy mit gondolunk mi ezekről a rajzokról. A muzulmán világnak a valláshoz fűződő viszonya ugyanis eltér attól, amit az európai modernitás alakított ki. Ami persze nem azt jelenti, hogy erről ne lehetne vitatkozni. Sőt, ahogy az egyik svájci napilap főszerkesztője megjegyzi, még provokálni is lehet, hiszen a provokáció intellektuális reflexiókat, értelmes vitát is kiválthat. Hogy jelen esetben ez nem így történt, annak több oka is van.

Az egyik mindenképpen az, amit a The Guardian cikkírója fogalmazott meg: nem kevés európai gondolja úgy, hogy a muzulmánok "egyszerűen a rossz oldalon állnak". Így a nyugati közvélemény nem annyira a karikatúrákat ítéli el, mint azt, hogy az arabok "élnek a tiltakozáshoz való demokratikus jogukkal. [...] Mindez Steve Bikót, a dél-afrikai, fekete polgárjogi aktivistát juttatja eszembe, aki egyszer azt mondta: "A fehérek nemcsak eltaposnak minket, de azt is megmondják, hogy miképpen reagáljunk erre"." Hogy a rombolás és a pusztítás mennyire része a tiltakozáshoz való demokratikus jognak, arról lehet vitatkozni. Bizonyos azonban, hogy az arab világban elterjedt az a meggyőződés - amire Gilles Kepel, az egyik legismertebb francia iszlámkutató is utalt a Liberation című lapban adott interjújában -, hogy az iszlám egy veszélyben lévő, fenyegetett vallás, ennek a veszélynek pedig az elsődleges forrása a nyugati világ, Európa. Ez a veszély egyrészt kulturális és retorikai vagy szimbolikus formákban manifesztálódik; másrészt azonban egészen konkrét, amint azt Irak vagy Afganisztán példája mutatja. Furcsa módon mégsem a háborús események jelentik a legfőbb gátat az Európa és az iszlám közötti kulturális kommunikációban. Hanem sokkal inkább az európai nagyvárosokban élő muzulmánok - sokszor és sokféle formában dokumentált - tapasztalatai, akik mindennapi életükben nem kevés diszkriminációval szembesülnek, s úgy érzik, sem ők, sem kultúrájuk, sem vallásuk nem kapja meg azt a tiszteletet, amely minden kultúrának és vallásnak kijár. Ebben nyilván szerepet játszik 2001. szeptember 11-ének az emléke, az a tény, hogy azóta minden muzulmán "gyanús" - legalábbis a Nyugat szemében. De nem ez a döntő. Hanem az, hogy a mai európai társadalmak csupán két (alternatív) lehetőséget kínálnak fel számukra. Vagy teljes mértékben asszimilálódnak - amiről nemcsak azt nem lehet tudni, hogy pontosan mit jelent, hogy ki számít "asszimiláltnak", hanem az sem "látszik" - és itt újra Edgar Bronfmant idézem -, hogy egy ellenséges társadalomban miképpen lehet asszimilálódni. Vagy pedig megőrzik magukkal hozott kultúrájukat és vallásukat, de akkor önmagukat rekesztik ki a befogadó társadalomból. Az a tény, hogy a mai európai társadalmak nagy része ellenséges a muzulmánokkal - és általában a nem európai bevándorlókkal - szemben, természetesen nem legitimálja az iszlám fundamentalizmust, a politikai radikalizmust és erőszakot, a nyugatellenességet, és még kevésbé az agresszív antiszemitizmust, a holokauszt tagadását. Ugyanakkor értelmetlenné teszi azt a beszédet, amely a konfliktusokat - ezt és az előzőeket - egyedül az iszlámra vezeti vissza. Már csak azért is, mert ahogyan Marcel Gauchet francia filozófus a Figaróban józanul megjegyzi, valójában nem tudjuk megmondani, kik azok a tüntetők, akik Libanonban, Pakisztánban, Szíriában és a többi arab országban a karikatúrák miatt tüntetnek, és azt sem, hogy ki(ke)t képviselnek ők. Ez a kérdés persze nem konkrét személyekre vagy a tüntetéseket irányító és a tüntetőket egyre lázító politikai vagy vallási szervezetekre vonatkozik. Hanem arra, hogy vajon tudjuk-e ténylegesen, milyen mélyre hatolt be az iszlám fundamentalizmus az arab társadalmakba. A híradásokban látható tüntetők mellett hányan és hányan lehetnek olyanok, akiket ugyan esetleg sértenek a karikatúrák, de mégsem tesznek semmit, legfeljebb levonnak valamiféle konzekvenciát a maguk számára. Nyilvánvaló ugyanis - noha nagyon kevés szó esik róla -, hogy a fundamentalistákat nem lehet azonosítani az iszlámmal, mint ahogyan az iszlám és az arab világ egymással való fenntartás nélküli megfeleltetése is problematikus. Hiszen - és ez igencsak triviálisan hat - vannak nem vallásos arabok is; az arab világon belül számottevők a modernizációs, vallási és kulturális eltérések; egyáltalán nem hanyagolhatók el az Európában és a Közel-Keleten élők közötti különbségek sem. Azaz nem lehet általánosítani és figyelmen kívül hagyni az iszlám világ sokféleségét. De ugyanez vonatkozik Európára is, amelynek belső társadalmi és kulturális különbségeit, rétegzettségét az iszlám fundamentalizmus még csak nem is észleli. Ebben a konfliktusban a vallási fundamentalizmusba menekülő szegénység néz farkasszemet a szimbolikus erőfölényből fakadó arroganciával és a saját jólét elvesztésétől való félelemmel. Ez a szembenállás pedig nem érzékeny a finomabb különbségtételekre.

A kultúrák harca éppen ezért tűnik sokak számára ideális magyarázatnak, hiszen ily módon végletesen le lehet egyszerűsíti a mai, átalakuló világ alapvető konfliktusait. Pedig, ha van a "karikatúra-háborúnak" tanulsága, akkor az nem más, mint hogy az egyszerű igazságok ideje lejárt, a "tömbökben" és sztereotípiákban való gondolkodás, a kulturális esszencializmus, a differenciálás és távolságtartás hiánya nem old meg semmit, hanem szükségszerűen egyre újabb, egyre erőszakosabb összeütközésekhez vezet - még akkor is, ha csupán néhány gúnyolódó karikatúráról van szó.

*

Ugyanakkor ennek a gondolkodásmódnak kétségtelenül van egy lényeges funkciója. Ez a mindkét oldalon erős pozíciókkal bíró, mindent leegyszerűsítő szemlélet ugyanis nagyban megkönnyíti a mai világban való tájékozódást. A "poszt"-társadalmakat az eddig ismert kulturális határok, kategóriák és különbségek elmosódása, keveredése, bizonytalanná válása jellemzi. A késő modernitásnak ebben a sokak számára nehezen átlátható világában különös jelentőségre tesz szert az ellenmodernitás filozófiája és társadalomképe. Ez az ideológia ugyanis oly módon igyekszik orvosolni az ontológiai elbizonytalanodást, hogy időtálló, sőt állandó alapokról és értékekről beszél, hogy a kultúrát (és persze a vallást is) egységes és időtlen rendszernek tekinti. Ebben a változások nélküli, elképzelt világban az iszlám és a nyugati kultúra engesztelhetetlenül állnak szemben egymással, s így még csak esély sincs az egymással folytatott értelmes beszédre. A karikatúrák épp ezt, ennek a helyzetnek az értelmetlenségét és kilátástalanságát tették nyilvánvalóvá.


Megjelenés helye: Élet és Irodalom, 2006. február 17.

Másik Magyarország

Tóth Andrea
Ketyeg a szociális bomba

„Arról nem szól a fáma, hogy a kormányzat szerinti egységes elv mit jelent a szegények és a legszegényebbek számára, de az ismert előjelek nem sok jóval biztatnak.”

További cikkek a rovatból:
   - A másik Szentendre
   - „És kezdjünk újra tűrni és tanulni”
   - Bezzeg Abaújszántón „tarolt” a Fidesz

Izsák Jenő karikatúrái

Offtopic

A Hubble valaha készült legnagyobb képe: az Androméda

"A videó alapján némi fogalmunk lehet arról, mit jelent az, hogy az Androméda ezermilliárd csillagnak ad otthont."