Október 15: kitartó betartások

Mint azt Niedermüller Péter 1944. október l5. című írásának alcímében is jelezte: „A hír az, hogy nincs sehol ezzel kapcsolatban egyetlen hír sem.”

Való igaz, hogy miközben örülhetünk a neonácik elmaradt várbeli masírozásainak, mintha valamiféle hallgatólagos, torz egyensúlyban egyeztek volna meg a történelmi emlékezet normatív és marginális fenntartói. Mintha normális dolog volna, hogy ha egy téma félreértelmezői vagy uszító interpretálói elhallgatnak, akkor szakszerű értelmezőinek is ezt kell tenniük, és mintha ettől bármiféle nyugalom is létrejöhetne.

Ne áltassuk magunkat: ettől a hallgatástól csak feszült csönd lesz, de megnyugtató közmegegyezés még véletlenül sem jöhet létre. Ráadásul a csönd is csak taktikai szünet: meg kell nézni a neonáci honlapokat, mekkora csinnadrattával ünnepelték egészen az idei évig – amíg a pártjuk be nem jutott a parlamentbe – ezt az évfordulót. Ki gondolhatja komolyan, hogy egy év alatt elfelejtették, milyen is a viszonyuk Szálasihoz?

Hogy mennyire nem felejtették el, s hogy az emlékezetük a mozgalmuknál is jóval szélesebb beágyazottságú, azt az az egy kakukktojás bőven bizonyítja, amelyet azért az idén is ide pottyantottak, a szemünk elé. A Pax Hungaria, illetve a Kitartás mozgalom tagjai változatlanul megemlékeztek a számukra jeles évfordulóról. Netes lapjukban rendes, szabályos vezércikk jelent meg ez ügyben, s emellett két, vidéki rendezvényről is képes beszámolóval tudósítottak.

Igaz, ha nem tudnánk, hol járunk, nyugodtan hihetnénk, hogy a Zsábarekettyei ÁFÉSZ üzemi lapjának április 4-i száma került elénk, az 1956 utáni korszak bármelyik, lankadó forradalmiságú időszakából. Csak a fotók színes mivolta jelzi (a hatvanas-hetvenes években színes kép csupán a legrangosabb újságok címlapjára és közepére jutott), hogy a Mezőkövesden és Kecskeméten látható koszorúzók nem a szovjet felszabadítók emlékműve, hanem valami ennél általánosabb, háborús emlékmű mellett élnek át valami számukra átélhetetlent. A végeredmény azonban ugyanaz lett: mivel az életük kötődéseit illetően semmi közük nincs ahhoz, amit koszorúznak, s az intellektuális kötődésük is hamis, arcukról ugyanúgy kizárólag önmaguk fontosságának mély átélése olvasható le, ahogyan a hatvanas-hetvenes évek emlékműveket koszorúzó kiszeseinek ábrázatáról is. Ettől azonban ez még marad neonáci.

Lantos János Dicsőség a magyar becsület megmentőinek (1944. október 15.) című vezércikke alapvetően szintén klisészerű, és ennyiben unalmat keltő – vagyis attól nem kell félnünk, hogy tömegekben fogja folyamatosan ébren tartani az eszmét. Ugyanakkor éppen a benne felvonultatott klisék szívós megléte az, ami miatt oda kell tennünk néhány felkiáltójelet a cikke mellé.

Az első felkiáltójel oda kívánkozik, ahol a szerző merészen pozitív szereplőknek tekinti a normatív történetírás által negatívnak ítélt szereplőket, éspedig kifejezetten a harcias elkötelezettségük, a „hősiességük” okán. Lantos két Szálasi idézetet használ cikke keretéül, majd rögtön az első után egy Csonka Emil idézettel folytatja.

Csonka történész végzettségű újságíró volt, „Szálasi íródeákja”. Két, Szálasiról írt, dicsőítő jellegű könyvét rögtön a háború után betiltották. (Rossz stratégia: az ilyen könyveket nem betiltani, hanem felcímkézni, pontosan megjelölni – például „Náci irodalom” –, és az iskolákban elemezni kell.) Ő maga Bolognába menekült a számonkérés elől, majd 1951-től Münchenben Vasvári Gergely néven dolgozott a Szabad Európa Rádiónál. Német nyelvű cikkeit Emilio Vasari névvel írta alá. Emigrációjában nyíltan nem képviselte nyilas elkötelezettségét, könyveit azonban a neonáci mozgalom újra terjeszteni kezdte. 1982-ben halt meg.

A tőle idézett szövegek az önmagát csak hierarchiában elképzelni képes ember jól ismert érzületeit hozzák be. Az ilyen helyzetekben (mindnyájan emlékezhetünk erre három-négyéves korunkból) először is az a rettentően megható, hogy azonosulhatunk a fölöttünk lévő „nagyobbságokkal”, vagyis ott lehetünk a hatalom átvételekor a Királyi Várban: "A pillanat nagyszerűsége szorítva hat le [, L.J.] keblünkre. Magyar Nemzetünk legtörténelmibb perceiben az érzések ezernyi változata fog el bennünket a Királyi Vár márványtermében. Fénylő, csillogó falak, ragyogó, bámulatosán mesteri műalkotások, ünnepélyes hangulat, elfogódott, nagyszerű érzéstől áthatott emberek között megilletődve állunk” – élhetjük át az idézett Csonka-visszaemlékezésből a pillanatot, amelyben az újságíró Szálasival együtt vonulhatott, a „nagyságok” reá is átsugárzó fényeiben.


TrashPeople – HA Schult – trashpeople.it

Majd természetesen ugyanilyen megható a „nemesség” is, amellyel leereszkedünk ezekből a magasságokból a nálunk alapvetően kisebbnek képzelt emberekhez: „De gondolatunk elhagyja a termet, lelkünk elszáll az ország falvaiba, városaiba. Itt hagyjuk a fényt és a pompát, képzeletünk messze visz bennünket: oda, ahol szegénység van és nyomor”.

Ám hogy ne vethesse a szemünkre senki, mintha most kissé lenézőek lennénk, gyorsan elismerjük, hogy azért a kisebbnek is lehetnek „érdemei”: „ahol véres harcok dúlnak, és gigászi küzdelmekben ömlik a vér!” – oda mentünk a fantáziánkban. Ezzel egyúttal két legyet is üthetünk egy csapásra, és táplálhatjuk „a nagy ember mindig a kicsik közül érkezik” mítoszt: „Elmegyünk abba a világba, ahonnan Szálasi Ferenc jött (…), a magyar népmilliókhoz!". (A Szálasi-kultusznak 44-ben szerves része volt, hogy a katonaiskolákat végzett „nemzetvezető” hatalmon lévő politikusként is sokat szenvedett munkásnak állította be magát. Majdnem ugyanúgy, ahogyan a hatvanas években a május 1-jei táblákon az volt a miniszterek titulusa, hogy „pék” meg hogy „vasmunkás”. A különbség az, hogy ők valóban onnan jöttek. A munkásság vezetését a Párton belül is magamnak tartom fenn. Kétkezi munkás vagyok. Jól tudom, hogy mit jelent reggel négytől este hatig a munkapad előtt állani és nyomorú hetibérért végezni nehéz munkánkat” – idézi Szálasitól Csonka az egyik könyvében az országjáró útján mondottakat. A neonáci mozgalmak ma is „a nép fiaként” emlékeznek Szálasira, és erősítik ezzel a maguk sajátos, „fölkisch” antikapitalizmusát.)

Lantosnak van empátiája. Így vezércikke folytatásában neki magának is sikerült belezuhannia a folyamat énkiterjesztő nárcizmusába, azonosulnia a Nemzetvezetővel, és átélnie, miként válik egy történelmi pillanat attól naggyá, hogy az ember önmagát, és csakis önmagát látja az események középpontjában (ismét felidézhetjük kisgyerekkori önmagunkat): „Akkor, mikor valóban tenni kellett volna a nemzetért, akár egy színházban, mikor a darab kezdetekor elhúzódik a függöny”. Innen, az „elhúzódó” függöny mellől már csak egy lépés, hogy átmenetileg kizárjuk „a magyarság egy emberként állt ki Szálasi Ferenc mellett”összeolvadást sugalmazó képét, és megszánjuk önmagunk „elárvultságát”:”ott állt egyedül a színpadon Szálasi Ferenc, és körülötte senki”.

Zokogása legyőztével Lantos hamar meg tudja magyarázni, mit jelent ez a „körülötte senki”: azt, hogy ez a nagy próbatétel pillanata volt. Szálasi egy sorsfordító pillanatban állt ki, egyetlen hősként. Kiállásának heroizmusával (vagy részvétet keltő elárvultságával, mindegy, ez ugyanannak a dimenziónak a két vége) rögtön választásra kényszerítette a közösséget is: „Ebben a történelmi súlyú pillanatban bebizonyosodott, hogy kinek mennyit ért a szava. Kik azok, akik csak szavakban hazafiak, de leginkább az, hogy ki az, akinek saját élete mit sem számít, ha a nemzet érdeke úgy kívánja”.

A „magányos kiállás” (ami elég vicces a mozgalom és a puccs ismeretében) tehát vízválasztó volt, és ugyanúgy „igazakra” és „árulókra” osztotta fel a magyar népet, ahogyan azt már igen sok történelmi pillanatunkból megszokhattuk.

Ezután azonban egy kétségtelenül fajsúlyosabb és nagyobb jelentőségű mondat – s részünkről a második felkiáltójel kitétele – következik, amellyel a szerző az érzelmi ráhangolás után a legismertebb gondolati kliséhez vezet minket. Ehhez: „Mindazonáltal Európa nyugati fele hálás is lehetne a hungarista kormány, és a magyar nép szovjet ellen vívott önvédelmi harca miatt”. Ebből érkezik majd meg az „ez a nap a magyar becsület megmentésének napja” gondolatához, illetve ahogyan illik, a cikk végén a szükséges mozgósításhoz: „Október 23-án pedig emlékezzünk együtt a Zöld Október Hőseire a Pax Hungarica Mozgalom rendezvényén a Corvin-közben”. S hogy miért éppen ott? Ugyanazért, amiért a Kádár-korban is összekötötték a két márciust plusz az április 4-ét a „Forradalmi Ifjúsági Napok” kérész életű szlogenjével. A folytonosság valóban fontos legitimáló erő, s a politikai irányzatok okkal törekednek folytonosságra. Ám amikor hazugságra épülnek, akkor ezt is hazugságra építve teszik. A szélsőjobb most az ötvenhatos forradalom jobbra hangolásának hazugságát szeretné legitimáló erőként felhasználni, ezért mondja ezt: „ezzel együtt 1956 szabadságharcosai előtt is fejet hajtunk, mert a két dátum egymástól nem válaszható külön. Demonstráljuk minél többen, hogy mivel Magyarország még ma sem szabad, nem kérünk a judeo-kapitalista népnyomorító rendszerből sem!”

Hosszú távon természetesen ez a csúsztatás is ugyanúgy le fog lepleződni, mint az összes többi, de addig el is kell jutni. Addig többször is szét lehet verni a hiteles és igaz legitimációk egész seregét, és többször is egyeduralkodóvá lehet tenni a magyar történelmi tudat legostobább kliséit. Amelyekkel nem mellesleg hatalomba lehet – pontosabban éppen most lehetett – juttatni ugyancsak ostoba és romboló, a koraszülött demokráciának betartó politikai erők képviselőit.

Az, hogy a II. világháború „a magyar nép önvédelmi harca volt a szovjet világuralmi törekvésekkel szemben”, nemcsak a szélsőjobb jellemző, legitimitást képző kliséje, hanem szinte a teljes jobboldalé. Ezt nem neonáci akcionisták kezdték el leírni, hanem a normatívnak tekintett történetírás szereplői sugalmazták. (A legegyértelműbben és leglátványosabban a Terror Háza Múzeum teszi, amely minden vonatkozásban úgy mossa össze a két huszadik századi totalitárius rendszert, hogy értelmetlenné váljanak a fontos, történeti különbözőségek.)

A jobboldali fejekbe a történelemírás felkentjei, majd őket követve a jobboldali sajtó újságírói ültették be, hogy nem a hitleri német birodalom, hanem a sztálini Szovjetunió volt az agresszor. S hogy az l944-es, szovjet-angol-amerikai hadműveletek nem az ezt megelőző hitleri támadások válaszai, hanem egy tudatosan eltervezett szovjet expanzió kifejeződései voltak. S tették ezt azért, mert a háború utáni, az országot szovjetizáló kommunistákkal akarták azonosítani mai, szocialista ellenfeleiket, így visszamenőleg homogenizálták az irányzat összes szereplőjét, és minden differenciálás nélkül a „rosszak” feliratú térfélre nyomták át őket. Ennek a történészi magánérdeknek a következménye az az uralkodó, hamis önszemlélet, amelynek teréből egyszerűen eltűnnek a történelmi tények. Eltűnik, hogy nem a Szovjetunió üzent hadat Magyarországnak, hanem fordítva: Magyarország üzent hadat a Szovjetuniónak (1941. június 27.), majd még az Egyesült Államoknak is (1941. december 12 – Romániával együtt). De ami még veszélyesebb: eltűnnek a valódi összefüggések. Mert az ugyan tény, hogy a háború második felében Magyarország egyszer csak veszélybe került, de az is tény, hogy ez nem az ok volt, hanem az okozat. Az ország nem azért került veszélybe, mert eleve ő volt az áldozat, hanem mert megalapozatlan volt a hadüzenete.

Ezeket a tényeket a náci agyak sohasem lesznek képesek felfogni, az ő meggyőzésükről le kell tenni. Egy ország megítélése számukra teljes egészében a katonai, harci erőn alapul, s amelyik ország háborút veszít, az az ő szemükben nem ország. Ezért nekik értelemszerűen azt kell hazudniuk, önmaguknak is, hogy az ország ártatlan bárányként keveredett bele a háborúba, és hát a túlerő az túlerő, ő viszont csak a földjét védte.

A kérdés most is az, mint ami egyre gyakrabban felvetődik: vajon azok a kiművelt emberfők, akiknek az agyát elvileg nem homályosíthatná el a „nemzet=katonaság” idiotizmusa, mégis hogyan képesek a meglévő, keserves és hosszú munka, tanulás árán megszerzett tudásuk fölé helyezni ostoba, harcközpontú ideológiákat, és szolgáltatnak ezzel kiterjedt táptalajt a szélsőjobbnak is?

A kérdésem persze ugyancsak ostoba, hiszen évszázadok óta létezik az a klisé is, amelyet a már idézett Csonka Emil egyik könyvében olvashatunk, Szálasitól:Pillanatnyi előnyökért ne alkudozzunk, az átmeneti hangulatok helyett mindig az igazságot szolgáljuk.”

És lám, ő maga, Szálasi volt az első, aki ezt azonnal, elsőként nem tartotta be, úgyhogy reménykedhetünk: talán mégsem annyira mindenhatóak azok a klisék…


Lévai Júlia                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!