Bauer Tamás
- Részletek
- 2010. október 18. hétfő, 05:17
- Bauer Tamás
A G-7 e heti vendége Bauer Tamás közgazdász
Bauer Tamás közgazdász - Déri Miklós felvétele
Korábban a Galamusban:
A nemzeti kérdés két évtized magyar politikájában (előadás)
Bauer Tamás beszéde (a Körcsarnokban)
„Hiába itt Cicero, Diderot…”
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Megszorítások helyett
A hír: „Benyújtotta a kormány a parlamentnek azt a módosító javaslatot, amely a társadalombiztosítási törvény (Tbj.) módosításával megteremti annak alapját, hogy a magánnyugdíjpénztári tagok átmenetileg - 2010. november 1-je és 2011. december 31-e között - tagdíj helyett járulékot fizessenek a Nyugdíjbiztosítási Alap részére.”
Fél éve arra vár a hozzáértő közönség, hogy milyen megszorító lépéseket jelent be a Fidesz az önkormányzati választások után. Azaz dehogyis fél éve: minthogy már az országgyűlési választások előtt is jó ideje tudni lehetett, hogy a Fidesz nyeri majd a választásokat és alakít kormányt, viszont gazdaságpolitikai szándékaikról semmit sem árultak el, legalább másfél éve várja a hozzáértő közönség, hogy milyen reformértékű szándékokat titkol évek óta a Fidesz. Nos, megállapíthatjuk: semmilyeneket. Büszkén ismétli újra meg újra Orbán Viktor: a megszorítások politikájának vége. Hétfői parlamenti beszédét még nem hallottuk, de a szerdán bejelentett intézkedések után már az adótörvényekről szóló kormányzati, illetve a „válságadóról” szóló képviselői indítványokat is benyújtották. Ennek alapján nagyjából értékelhetjük azt, ami történni fog.
Abban az értelemben, mint szerte Európában, ahol a pénzügyi stabilitás és a gazdasági versenyképesség érdekében, továbbá a nyugdíjrendszer finanszírozhatósága érdekében emelik a nyugdíjkorhatárt, befagyasztják a nyugdíjakat és a közszféra béreit, csökkentenek különféle megszokott juttatásokat, szigorítják a munkanélküliek ellátását, tandíjat és vizitdíjat vezetnek be stb., a Fidesz-kormány valóban semmi ilyesmire nem készül. Egyetlen dolog érdekli ugyanis: a választói támogatottság megőrzése, az ütőképes politikai alternatíva fellépésének megelőzése.
Nem hoz ezért semmi olyan intézkedést, amely csökkentené az államháztartás kiadásait, amely ezért közvetlenül sértené számottevő választói csoportok érdekeit. Ellenkezőleg, a költségvetésnek a lakosságtól származó bevételeit mérsékli: az egykulcsos adó bevezetésével csökkenti a közepes és magas jövedelműek személyi jövedelemadóját, és ezt kiegészíti a gyerekek utáni adókedvezmény széles körű kiterjesztésével. Ugyanakkor a társasági adót már korábban csökkentette, elsősorban a kisebb vállalatokat illetően. Mindez jelentős bevételkiesést okoz a költségvetésben: ennek ellentételét a bankadó után az energetikai és távközlési vállalatok, valamint a kereskedelmi láncok különadójával és a magánnyugdíj-pénztári befizetések továbbításának felfüggesztésével ellensúlyozzák, így tartják fenn – névlegesen – a kialkudott (eredetileg még a Bajnai-kormány által megállapított) hiányt 2011-re.
Azért írom, hogy névlegesen tartják fenn a Bajnai-kormány által megállapított hiányt, mert két ponton valójában hiányt növelnek. Azzal, hogy felfüggesztik a PPP-beruházások révén keletkezett költségvetési kötelezettségek fizetését azoknak a finanszírozóknak, akik ezeket a beruházásokat az elmúlt tíz évben (előbb az Orbán-kormány, majd a Medgyessy-, illetve Gyurcsány-kormányok idején) finanszírozták, hogy az állam beruházási ambíciói az adott évek költségvetési lehetőségein túl is finanszírozhatók legyenek. (Sportcsarnok, Művészetek Palotája, felsőoktatási beruházások, börtönépítés, M6-os autópálya). Természetesen ezek a kötelezettségek nem szűnnek meg, csak átütemezni lehet őket későbbre, tehát ez az államadósság növelése. A másik és legfontosabb ilyen lépés a magánnyugdíjpénztári átutalások blokkolása: az állam a magánnyugdíjpénztári járulékot nem utalja a pénztáraknak. Az Európai Unió nem adott helyt annak a kívánságnak, hogy Magyarország kilenc ország egyikeként az államháztartási hiány számításánál figyelmen kívül hagyhassa a magánnyugdíjrendszer bevezetése miatti állami átutalásokat, erre az Orbán-kormány ezt saját döntésével „oldja meg”. Ha az állam kötelezettséget vállalna arra, hogy az ebben a tizennégy hónapban át nem utalt pénzt utólag pótolja a pénztáraknak, akkor ez valójában kikényszerített hitelfelvétel lenne a pénztáraktól, illetve miután azok tulajdonosai a járulékfizető tagok, tőlük. Más oldalról közvetlenül új adósság. Ez azt jelenti, hogy míg névleg idén 3,8, jövőre pedig 3 százalék lesz a hiány, valójában ennél magasabb, idén 4, jövőre 4,3 százalék. Ha viszont nem vállal ilyen kötelezettséget, hanem azt ígéri, hogy a magánnyugdíjpénztár-tagok e tizennégy hónap alatt fizetett, de az állami kasszához irányított járulék után nem magánnyugdíjat, hanem állami nyugdíjat kapnak majd, amikor nyugdíjba mennek – a benyújtott, a magánnyugdíjpénztári befizetésekről szóló törvényjavaslatból mintha ez következne –, akkor ezzel kezdetét vette a pénztárak államosítása. A további államosítás érdekében újra megnyitják a visszalépés lehetőségét, és erőteljesen megfenyegetik a pénztártagokat: a pénztárakban tartott megtakarításaik bizonytalanok, míg az államnál levő nyugdíjjogosultság biztos. Arra számítanak, hogy ezzel a pénztártagok maguk térnek majd vissza az állami nyugdíjrendszerbe. Hogy mennyire biztos az állami nyugdíjrendszer, azt 1998 őszén, amikor az önkormányzati választást követően csökkentették az állami nyugdíjemelés mértékét, megmutatták.
A Fidesz-kormánynak ezzel az akcióval két célja van. Az egyik rövid távú cél: a költségvetési mozgástér kiterjesztése azzal, hogy csökkentik a költségvetésnek a nyugdíjreform miatti kötelezettségét. A másik a hosszú távú cél. A magánnyugdíj-pénztárak a nyugdíjrendszer tőkefedezeti elven alapuló pillérét adják: az általuk folyósított nyugdíj attól függ, hogy a járulékfizető mennyit fizetett be, és hogy hogyan gazdálkodott a megtakarításokkal a pénztár. Az állami nyugdíjalapból fizetett nyugdíjról, annak emeléséről a mindenkori országgyűlés dönt. Az 1997-es nyugdíjreform a mindenkori állami döntés körét korlátozta. A mostani döntés ismét az állami döntéshozatal körét terjeszti ki.
Ez a Fidesz-kormány intézkedéseinek legfontosabb következménye. Ez az, amit Bokros Lajos nyilvánvalóan antireformként jellemezhet. Az első Orbán-kormány befagyasztotta a magánnyugdíjpénztári befizetést, a második kétharmados többségének birtokában már az egész rendszer felszámolása mellett döntött. Függjön a nyugdíjunk ismét a mindenkori kormány költségvetési politikájától, gazdálkodásának minőségétől, ne tehessük nyugdíjcélú megtakarításunk, befizetésünk egy részét olyan alapba, amelyre nem terjed ki a kormány döntési kompetenciája.
Ami magukat az adókat illeti, az adók csökkentése, a foglalkoztatás terheinek ilyen mérséklése a Fidesz egyetlen világos választási ígérete volt. Erre alapozva ígérték, hogy felgyorsítják a növekedést, hogy tíz év alatt egymillió munkahelyet teremtenek. Az ígéretet arra a feltételezésre építették, hogy a foglalkoztatás terheinek radikális csökkentése előteremti önmaga forrását: az adó-, illetve járulékcsökkentéssel ugyan átmenetileg növekszik az államháztartás hiánya, de oly mértékben gyorsul a növekedés, hogy ennek nyomán gyorsan nőnek a bevételek, és a hiány eltűnik.
Példaként Szlovákiára hivatkoztak, ahol az egykulcsos adó bevezetését követően gyorsult a növekedés, és az nem járt finanszírozhatatlan hiánnyal. Csakhogy Szlovákiában az egykulcsos adó bevezetése olyan gazdaságpolitikai csomag része volt, amely a költségvetés kiadási oldalának radikális reformját és a közvetlen külföldi befektetések gyors növelését is magába foglalta. A növekedés gyorsulása e tényezők együttes következménye volt. A Fidesz-kormány viszont elutasítja a kiadási oldal reformjait, és elriasztja a külföldi befektetőket. Ez akkor is irreálissá tette volna az adócsökkentéstől, az egykulcsos adótól várt növekedésgyorsító hatás Szlovákiához hasonló kibontakozását, ha lehetőség lett volna a hiány átmeneti növelésére, amivel a Fidesz a kormányalakításkor számolt, s amire jelentős kommunikációs erőfeszítéseket tett itthon a csontvázkutatással, és Brüsszelben a miniszterelnök és a gazdasági miniszter tárgyalásain. Ezek azonban nem hoztak eredményt.
Ez után a Fidesz számára nem maradt más lehetőség, mint egyfelől radikális adó- és mindenekelőtt járulékcsökkentés helyett (amit Orbán még tavaly novemberben is ígért) megelégedni az egykulcsos adó bevezetésével és a gyerekek utáni adókedvezmény kiterjesztésével. Ez a foglalkoztatottak többségénél mindössze 1 százalékpontos további szja-csökkentést jelent a Bajnai-kormány által érvényesített csökkentés után, jelentős adócsökkentés csak az évi négymillió forint fölött keresőknél jelenik meg. Járulékcsökkentésről egyáltalán nincs szó. Az ilyen mértékű adócsökkentéstől semmiféle érzékelhető növekedésgyorsító hatás nem várható.
Ennek finanszírozásához is arra van azonban szükség – éppen, mert nincs növekedés-ösztönző hatása –, hogy a költségvetés pótlólagos bevételekre tegyen szert. Ilyen pótlólagos bevételt biztosít a magánnyugdíjpénztári átutalások már tárgyalt „átirányítása”, és ilyen pótlólagos bevételt kívánnak elérni a bankok után immár az energetikai, távközlési és kereskedelmi vállalatokra – melyek túlnyomórészt multinacionális cégek hazai leányvállalatai – kivetett különadóval.
Orbán Viktor itt a „fizessenek a gazdagok” kommunista követelését veszi át: onnan kell pénzt elvenni, ahol van. Ezzel az egyik baj az, hogy aláássa a gazdasági jogbiztonságot, amelytől az országnak mint befektetési területnek a megítélése függ. A másik baj a dolog közgazdasági tartalma. Magyarországon a rendszerváltás kezdete óta súlyos gond a beruházási hányad visszaesése. Olyan válsághelyzetben, amilyet a tervgazdaság összeomlása jelent, ez természetes dolog, így történt minden átalakuló országban. A válságból való kilábalásnak azonban egyszerre volt feltétele és következménye a beruházási hányad fokozatos emelkedése. A fejlettebb országokhoz való felzárkózásnak a fejlett országokénál magasabb beruházási hányad az előfeltétele. Magyarországon viszont az egymást követő kormányok felelőtlen magatartása, a választási kampánylicit oda vezetett, hogy a fogyasztási célú jövedelmek emelkedése a kilencvenes évek végétől újra felgyorsult. A 2006-os stabilizációs csomagnak – az 1995-östől eltérően – az volt a fogyatékossága, hogy egyaránt sújtotta a fogyasztási, illetve a beruházási célú jövedelmeket, vagyis a bérek és nyugdíjak reálértékét, illetve a profitokat. Ez fékezte a válság utáni kibontakozást. Amit most tesz a kormány, az közgazdaságilag azt jelenti, hogy olyan pénzügyi helyzetben, amikor különleges intézkedésekre már nincs szükség, olyan jövedelmekre vetnek ki különadót, amelyeket beruházásokra költenének, és olyan jövedelmeket – a fogyasztók és a kisvállalkozások jövedelmeit – növelnek adócsökkentéssel, amelyeket jórészt fogyasztásra költenének el. Ez nem javítja, hanem gyengíti Magyarország felzárkózási esélyeit. Azzal is, hogy elvonnak beruházásokra szolgáló vállalkozói jövedelmeket, és azzal is, hogy az ország a befektetők számára kiszámíthatatlannak mutatkozik, csökkentik a beruházások esélyeit, mérséklik az új munkahelyek létrejöttének valószínűségét. Amit tehát a kormány tesz, az mind a jogállam, mind a gazdasági felzárkózás szempontjából kifejezetten ártalmas.
Megszorítások tehát nem lesznek – a jelent nem, csak a jövőt adóztatják meg.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Szabadságok harca
A hír: „Tipikus példája a magánérdek ’agresszív térnyerésének a közérdek kárára’ a magánnyugdíj-pénztárak esete. Orbán Viktor szerint az államnak kötelessége megvédeni a nyugdíjasokat és a nyugdíjak értékét, de ezt csak az állami nyugdíjpénztáron keresztül tudja megtenni a kabinet; ’ezért lehetőséget adunk a visszalépésre az állami nyugdíjpénztárba, és aki visszalép, annak az állam garantálja, hogy nem éri veszteség’. Kijelentette, az állami nyugdíj az egyetlen, amely garantálni képes mindenki számára az értékállóságot. Csak az állam olyan erős, hogy átvészeljen egy gazdasági válságot. Orbán szerint nem lehet erőszakkal kényszeríteni, hogy bárki ’feltegye megtakarított pénzét egy rulettasztalra’.”
A miniszterelnök is, a gazdasági miniszter is azzal érvelt a magánnyugdíjpénztárak ellen az Országgyűlésben, hogy azt állította: a szocialista-szabaddemokrata kormány belekényszerítette az embereket a magánnyugdíjpénztárakba. A Fidesz-kormány szerzi vissza az emberek szabadságát, amikor lehetővé teszi számukra a visszatérést az állami rendszerbe. Érdekes módon hozzászólásában az MSZP elnök-frakcióvezetője is azzal érvelt, hogy neki kötelező volt belépni egy magánnyugdíjpénztárba, és erre hivatkozva kifogásolta, hogy most elvonja az ő járulékát a kormány. Orbán és Matolcsy hallgatott arról, és Mesterházy is mintha elfelejtette volna, hogy a pénztárakba csak a pályakezdőknek volt kötelező belépni, a korábban a munkaerőpiacra lépetteknek nem. Nekik a rendszer indulásakor szabad választásuk volt: átlépnek-e járulékuk egynegyedével a magánpénztárakba, vagy maradnak az állami nyugdíjrendszerben. Emlékezetes: minden várakozást felülmúlva kétmillióan döntöttek egy éven belül az állami helyett a magánnyugdíjpénztárak mellett. Szabadon, önként. Mert jobban bíztak a magánpénztárakban, mint az államban.
A kormány most benyújtott törvényjavaslata azt tartalmazza: a járulékfizetőktől levont összeget most november 1-jétől jövő év december 31-ig nem az általuk választott pénztárhoz továbbítják, hanem az állami nyugdíjalapba. Nem ők döntenek, hogy ebben a tizennégy hónapban inkább az állami alapba fizetnek, hanem a kormány, illetve az Országgyűlés fideszes többségének dönt a megtakarításukról. Ez lenne a Fidesz által kiharcolt szabadság? Azt is megígéri a gazdasági miniszter: utána majd szabadon eldönthetik az emberek, hogy végleg átlépnek-e a biztonságos állami nyugdíjrendszerbe, vagy maradnak a magánpénztárakban. Aki átlép, annak garantálják, hogy ne érje veszteség. Arról, hogy kompenzálják-e a kiesett tizennégy havi összegért azokat, akik maradnak a magánpénztárakban, nem mond semmit. Tehát nyomatékosan világossá teszik: az jár majd jól, aki átmegy az államhoz, aki nem, az magára vessen. Ez lenne a szabadság Orbán és Matolcsy módjára.
Van ennek a történetnek két fontos tanulsága. Az egyik: ott vagyunk szabadok, ahol érvényesülnek szabadságunk garanciái. Akkor dönthetünk szabadon arról, hogy magánpénztárba vagy az állami nyugdíjalapba kerüljön-e nyugdíjcélú megtakarításunk, ha a jogállam garantálja mind az állami nyugdíjalap átlátható gazdálkodását, mind a magánpénztárak működésének biztonságát. Ha, mint most, ez nem áll fenn (tegyük hozzá: sem az egyik, sem a másik), akkor nem dönthetünk szabadon.
A másik tanulság a következő. Az elmúlt hónapokban sokan keseregnek azon, hogy a magyar közvélemény tétlenül szemléli a jogállam felszámolását. A Fidesz-kormány hívei elégedetten, az ellenzékiek kiábrándultan nyugtázzák: nem érdekli az embereket, hogyan alakítja át a Fidesz például az alkotmánybírák választásának szabályozását. Most fog kiderülni, hogy miért fontos ez mindannyiunknak. Az Alkotmánybíróság korábban kimondta: a járulékfizetés fejében a jövőben majd a társadalombiztosítástól kapott várományt úgy kell kezelni mint tulajdont, vonatkozik rá a tulajdon védelmének alkotmányos elve. Ha az Alkotmánybíróság tartja magát korábbi álláspontjához, akkor a benyújtott törvényjavaslatnak esélye sincs arra, hogy átmenjen az alkotmánybírósági rostán. Ha olyan köztársasági elnöke lenne az országnak, aki nem motorja akar lenni a törvényalkotásnak, hanem adott esetben maga is ellenőre, akkor egy ilyen törvényt ki sem hirdetne. Mindjárt ki fog derülni, mi a gyakorlati jelentősége annak, ami a Nemzeti Együttműködés Rendszerének első hónapjaiban a közjogi intézményrendszerben történt.
Lehet egyszerűbben is fogalmazni. Ahhoz, hogy most – egyelőre a magánnyugdíj-pénztárak ügyében – elvehessék gazdasági szabadságunkat, előbb a politikai szabadságunkat kellett elvenni.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Az ítélet már megvan, csak a tényállást keresik
A hír: Balsai István „miniszterelnöki megbízott azt mondta, ha még a hiányzó, elsősorban nemzetbiztonsági dokumentumokat beszerzik, ’a napnál világosabb lesz az, hogy Gyurcsány Ferenccel szemben is el kell rendelni a nyomozást, és meg kell állapítani a felelősségét’. Közölte: olyan konkrét dokumentum, amely ’fogást’ jelentene Gyurcsány Ferencen, jelenleg nem áll rendelkezésükre. Megállapításukra logikai következtetések alapján jutottak.”
Nem véletlenül jut eszébe a hírt olvasva a Népszabadság honlapján egy kommentelőnek Bacsó Péter filmjének az a jelenete, amikor összekeverik a vádiratot az ítélettel. Balsai Istvánnak – aki, sose felejtsük el, az Antall-kormány igazságügy-minisztereként a Bányai Gábor és Nagy László (Hankiss Elemér támadott tv-elnök munkatársai) ellen indított, és csak az 1994-es kormányváltás miatt félbe szakadt koncepciós eljárást vezényelte – semmi keresnivalója nincs de facto az igazságszolgáltatásban. Elvégre amit most csinál, az olyasmi, amit jogállamban az igazságszolgáltatás csinálhat, országgyűlési képviselő nem. (Akkor sem, ha ezt a hibát Keller László megbízásával a Medgyessy-kormány is elkövette, s akkor sem, ha én akkor az ellen nem tiltakoztam.)
Balsai István megbízása nem titkoltan arra szól, hogy előkészítse Gyurcsány Ferenc perbe fogását és bebörtönzését. Nyomban a választások után kilátásba helyezte ezt a Heti Válasznak adott interjúban Lázár János mint a Fidesz leendő frakcióvezetője. Erre szolgál a Gulyás Gergely által vezetett albizottság is, amelynek létrehozásával a paritásos parlamenti vizsgálóbizottság intézményes garanciáit játssza ki a Fidesz. Ott, bár végig erre törekedtek, nem sikerült olyan nyilatkozatot kapni egyetlen meghallgatott rendőri vezetőtől sem, hogy politikai utasítást kaptak volna a miniszterelnöktől. Balsai azonban tovább gyűjti a papírokat. Mint Bolgár Györgynek adott interjújából megtudtuk, ő nem ügyészség, nem rendőrség, nem börtönparancsnok, „az én feladatom egy országgyűlési képviselő jogosítványait alig meghaladó jogosítványt jelent”, s „logikai következtetések útján” jutott a Gyurcsány felelősségét megállapító következtetésre.
Ez, mint az egész „elszámoltatás”, amelyben összemossák az igazságszolgáltatást a politikai leszámolással, idegen a jogállam normáitól, merőben politikai harc, amely a Fidesz hatalmának tartósításáról szól.
A Fidesz példátlan mértékű választási győzelme 2010 tavaszán és őszén nem vonzó jóléti ígéreteknek volt köszönhető. A Fidesz a kampányban jószerivel semmi számon kérhetőt sem ígért. A jobboldali törzsválasztókon túl is annyira megnőtt támogatottság, hogy az végül is elég lett a kétharmadhoz, a szocialistáktól és szabad demokratáktól való elfordulásnak volt köszönhető, aminek alapja a 2002 és 2006 közötti jóléti politikára épülő életszínvonal-elvárások és a 2006 nyarán elhatározott megszorítások közötti ellentmondás volt. Erre épült a Fidesz kampánya a hazug kormányról és hazug miniszterelnökről, amelyet az őszödi önvád nyilvánosságra kerülése tett milliók számára hitelessé. Ezen a talajon a második Gyurcsány-kormány minden reformpróbálkozását – elsősorban a legfontosabbat, az egészségügyi reformot, de a tandíj bevezetését vagy a vasút szárnyvonalak és kisposták bezárását is – az emberek elleni értelem nélküli kártevésként tudta beállítani. Mindennek első számú felelősévé Gyurcsányt tették.
Ehhez járult hozzá az MSZP körüli korrupciós ügyek – a Zuschlag-ügy, majd a BKV-ügy – hatása és a Fidesz sikeres törekvése, hogy az állam bonyolult ingatlanakcióit – mint a Sukoró-ügyet vagy korábban a kormányzati negyeddel kapcsolatos tranzakciót, vagy egyes államigazgatási ingatlanok értékesítését – felelőtlen, káros, az állam számára eleve veszteséges ügyekként állítsa be. Mindennek összességeként vált egyre hiteltelenebbé a korábbi kormánykoalíció. Ennek alapjául vitathatatlanul a kormány, illetve a kormánypártok súlyos hibái szolgáltak, de e hibákat a Fidesz példátlanul gátlástalan propagandával, a korábbi gazdaságpolitikai felelőtlenség, a reformok és a korrupció hazug összemosásával használta ki.
Az, hogy ezekért a hibákért a szocialisták és a szabad demokraták politikai vereséggel, illetve bukással fizettek, a demokratikus berendezkedés velejárója, s még csak méltánytalannak sem mondható. A Fidesz azonban nem elégszik meg az ellenfeleire mért politikai vereséggel, hanem Orbán Viktor négy évvel ezelőtti legyőzőjét, Gyurcsány Ferencet börtönbe is akarja juttatni, és ezzel semmisíteni meg őt politikailag. Feljelentette őt Balsai István már adathamisításért is, amit még a mai ügyészségnek is el kellett utasítania. Gyurcsányt próbálják büntetőjogilag felelőssé tenni a sukorói ingatlancseréért, a jelek szerint eredménytelenül. A sukorói fejlesztéssel a kormányban Gyurcsány is, Bajnai is foglalkozott, az ingatlancsere feltételezett aránytalansága azonban olyan részlete az ügynek, hogy még ha vád be is bizonyosodik, akkor sem lehet érte őket felelőssé tenni. Maradt ezért a 2006. októberi rendőri fellépés ügye.
A Fidesz a gazdaságpolitikai bírálat és a korrupciós vádak mellett a szabadság és a jogállam ellenségeként is támadta a szocialistákat és személy szerint Gyurcsányt. Annak idején, 2006 őszén még mindenki tudta: a kormányellenes tüntetők támadtak erőszakkal a televíziót védő, illetve a rendet fenntartó rendőrökre 2006 szeptemberében is és októberben is. Az effajta erőszakos tüntetések ellen a rendőrség mindenütt erőszak alkalmazására kényszerül, s ennek során olykor hibákat is elkövet. Előfordult ez Olaszországban is, Franciaországban is, most pedig éppen Németországban váltott ki éles vitát kormánypártok és ellenzék között a pályaudvar-rekonstrukció elleni stuttgarti tömegtüntetéssel szembeni, száznál több tüntetőnek sérülést is okozó rendőri fellépés. Orbán Viktor azonban a történteket úgy állította be, hogy a szocialista kormány „megvereti a saját népét”. Most a Fidesz arra törekszik, hogy a rendőri vezetők büntetőjogi felelősségét állapítsák meg az ügyben, s Gyurcsánynak olyan közvetlen utasításokat tulajdonítson a történetben, amelyek alapján a politikai felelősségen túl rá is kiterjeszthető a büntetőjogi felelősség. Erre szól Balsai megbízása, ezzel teljesedne ki Orbán Viktor bosszúja a 2006-os vereségért.
A magyar jogállamot egész sor csapás érte az elmúlt hónapokban. A jogállam lebontásának első fázisa a plurális közjogi rendszer fékeinek és ellensúlyainak kiküszöbölése, monolit rendszerré való átalakítása volt május és október között, és a jelek szerint teljes sikerrel járt. A második fázis a gazdasági alkotmányosság, amelynek a magánnyugdíjpénztári tagdíjak konfiskálása és a különadók kivetése az első lépései. A harmadik, legsúlyosabb fázis a politikai ellenfél ügyészi-bírói úton történő kiiktatása és politikai megsemmisítése lenne. A kétharmados többség tette lehetővé, hogy a többi hatalmi ágat, köztük az alkotmánybíróságot is a kormány ellenőrzése alá vonják, ennek alapján lehet átalakítani a választási rendszert és véglegesen a Fidesz ellenőrzése alá vonni az ügyészséget: így függ össze az első, a második és harmadik fázis, ha minden Orbán terve szerint működik.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Mikolának igaza lett
A hír: „Vélhetően kiveszik az alkotmányból azt a passzust, amely a választójogot állandó magyarországi lakhelyhez köti - mondta Gulyás Gergely (Fidesz), az Országgyűlés alkotmány-előkészítő eseti bizottságának alelnöke kedd este a TV2 Tények című műsorában. Ezzel választójogot kaphatnak a határon túli magyarok - hangzott el a hírműsorban. A politikus később a Duna Televíziónak úgy nyilatkozott: ez nem feltétlenül jelentene általános választójogot.”
A szándék, amivel Mikola István 2006-ban, a Fidesz választási kampánykongresszusán elbüszkélkedett, az most alighanem valóra válik. A Galamus olvasója az alkotmánybírósági beadványok tárában rákattinthat az állampolgársági törvény módosítását megtámadó indítványomra, amelyben felhívtam a figyelmet arra a lehetőségre, hogy a szomszéd országokban élő magyaroknak magyarországi letelepedés nélkül adott állampolgárság megnyitja az utat az előtt, hogy ők is szavazhassanak a magyarországi választásokon. Akkoriban a fideszes nyilatkozatok kétértelműek voltak abban, hogy mit jelent ez majd a választójog szempontjából. Gulyás Gergely nyilatkozatából – akinek feladata, hogy az alkotmány-előkészítő bizottságban megfogalmazza az alapjogokkal kapcsolatos álláspontot fogalmazza meg hivatalból – nyilatkozatából kiviláglik: a kétértelműségnek vége, a cél valóban az, amit Mikola István 2006-ban kikotyogott.
Gulyás arra hivatkozik, hogy ha a választójogi törvény tervezett módosításával kedvezményes választójogot adnak a Magyarországon élő kisebbségeknek, akik más nemzetekhez tartoznak, méltányos, hogy a magyar nemzet külföldön élő tagjainak is lehessen választójoga. (Ez a párhuzam persze értelmetlen, hiszen az egyik esetben a kisebbségi listáknak biztosított kedvezményes mandátumszerzésről van szó, függetlenül attól, hogy a kisebbségi magyar állampolgároknak eddig is ugyanolyan választójoguk volt és lesz is, mint a többi magyar állampolgárnak, a másik esetben pedig választójogról külföldieknek.) E szerint a Fidesz végleg kikötött az etnikai nemzetfogalom mellett, szakítva a modern világban általános állampolgári nemzetfogalommal. Ide vezet az út, amelyre a kettős állampolgársággal léptek.
Ezen az alapon hivatkozhat Gulyás Horvátország és Románia példájára, ahol a határon túl élők részt vehetnek a választáson. Mindkét ország – harmadikként pedig Szerbia – állampolgárságot ad az etnikum határon kívülre szorult tagjainak. Európa régi demokráciáiban ilyesmi nincs. E három országban választójoguk is van a határon túli horvátoknak, románoknak, illetve szerbeknek, és rendszeresen részt is vesznek a választásokon. Gulyás Gergely Bolgár Györgynek nyilatkozva említi is a példát, hogy a legutóbbi romániai elnökválasztást a külföldi románok szavazatai döntötték el Băsescu javára Geoană ellenében. Igen, a Moldovában szavazó, román állampolgársággal rendelkezők 90 százaléka szavazott rá, meghálálva neki a kettős állampolgárságot. Horvátországban, ahol a határon túl – elsősorban Boszniában – szavazó horvát állampolgárok öt képviselőt küldenek a Száborba, ezt az öt helyet rendre a néhai Tuđman elnök pártja, a HDZ szerzi meg, és az utolsó parlamenti választáson ezen az öt mandátumon múlt, hogy a HDZ alakíthatott kormányt. Az, hogy Gulyás e példákat még szóba is hozza, azt mutatja, hogy most már, a kétharmados többség birtokában nem is leplezik, hogy az egész kettős állampolgárság a hatalom megtartásáról szól. Jól tudják ugyanis, hogy a szomszéd országokban élő magyarok is megosztottak. Van egy részük, amely az adott ország politikai közösségéhez sorolja magát, és valószínűleg nem kér magyar állampolgárságot, ahogy korábban magyar igazolványt sem igényelt. Ők azok, akik Szlovákiában létrehozták a Híd pártot, és rá szavaztak, és sokan gondolkoznak hasonlóképpen Romániában, a Vajdaságban és Kárpátalján is. (A magyar igazolványok igénylési aránya szerint ebben a sorrendben.) Másoktól viszont idegenebb az ország, ahol élnek, erősebben kötődnek Magyarországhoz, azonosulnak az „egységes magyar nemzet” fideszes doktrínájával, ennek megfelelően magyar igazolványt is kértek, állampolgárságot is akarnak kapni, és valószínűleg – kiváltképp ha megszervezik őket – készek lesznek majd szavazni is, mégpedig arra a pártra, amely előbb a státustörvényt kezdeményezte, majd most a kettős állampolgárságról döntött, s amely a magyarországi szavazásra mozgósítja őket. Mint Ravasz Ábel, a parameter.sk szerzője írja, a többi határon túli magyart viszont „leírják” az így értelmezett magyar etnikai nemzetből (ahogy a Híd pártot máris leírták).
Az a határon túlról szavazókat nemigen foglalkoztatja majd, hogy eredményes gazdaságpolitikát, oktatáspolitikát, egészségpolitikát vagy éppen büntetőpolitikát visz-e a Fidesz-kormány, amelynek újjáválasztásához a szavazatukkal készek hozzájárulni. Őket a Fidesz kormányzásának következményei nem érintik. Ha kudarcot vall a Fidesz Magyarországon ebben vagy abban, az sem. Mégis, ahogy Gulyás Gergely a román elnökválasztásra hivatkozva hangsúlyozza, előfordulhat, hogy az ő szavazatuk dönti el, hogy ki kormányozza tovább Magyarországot. Erre hivatkozva állítottam alkotmánybírósági indítványomban: a választójog révén a letelepedés nélküli kettős állampolgárság lehetővé tétele sérti a népszuverenitás elvét, hiszen elveszi a Magyarországon élő magyaroktól a lehetőséget, hogy maguk döntsenek a sorsukról.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Az ismeretlen szó
A hír: „Az MSZP akkor tudja támogatni az új alkotmányt, és megalkotásában akkor tud részt venni, ha az, illetve annak előkészítése az általuk támasztott három – formai, politikai, illetve szakmai – követelménynek megfelel - jelentették be a párt képviselői kedden. A szocialisták formai feltétele az, hogy az új alkotmány elfogadását előzze meg társadalmi egyeztetés, a politikai feltétel pedig az, hogy az új alkotmány előkészítéséből ne zárják ki azokat, akiknek a véleménye eltérő a Fideszétől – mondta Mesterházy Attila, elnök-frakcióvezető. Az MSZP szakmai elvárásáról a pártelnök azt mondta: az új alkotmánynak meg kell őriznie a jelenlegi alaptörvény időtálló eredményeit és védenie kell a demokratikus berendezkedést, a jogállamot, a szabadságot, az emberi jogokat, a méltóságot és az európai értékeket.”
Nem értem. A Fidesz kezdettől fogva nyilvánvalóvá tette: maga kíván dönteni az új alkotmányról. Kétharmados többséget biztosított magának az alkotmány-előkészítő bizottságban, hogy a dologhoz kétség se férjen. A Fidesz-többség által az új parlamentben elfogadott hat alkotmánymódosításból világos: eszük ágában sincs „védeni a demokratikus berendezkedést, a jogállamot”. Mi értelme van akkor ennek a nyilatkozatnak? Miért nem volt képes az MSZP az első pillanattól azt mondani: nem ért egyet az új alkotmány készítésével, nem vesz részt az alkotmányozásban?
Hallgatom az Országgyűlés egy nap alatt levezényelt vitáját a „válságadókról”. Az MSZP képviselői érvelnek a kormány törvényjavaslata ellen, okos érveket sorolnak, módosító javaslatokat is benyújtanak, a végén nemmel szavaznak, az egész hangvételből azonban hiányzik a határozott elutasítása annak, amit a Fidesz-kormány művel. Úgy tűnik, a szocialisták szótárából hiányzik egy a politikában fontos szó. A NEM. Mármint a határozott, kategorikus nem. Az, amit a parlamenti életben azzal szoktak kifejezésre juttatni, hogy a kormány törvényjavaslatához módosító javaslatot sem nyújtanak be. Ha valamit elutasítanak, mindig magyarázkodnak. Keresik a kibúvókat: nemet mondanak ugyan, de azért megpróbálják megmagyarázni azoknak, akik nem értenek velük egyet, hogy miért kényszerülnek arra, hogy nemet mondjanak.
És persze az is megesik, hogy nem szavaznak nemmel. Például mindjárt május végén, amikor többségük megszavazta a kettős állampolgárságot, vagy távol maradt a szavazástól. Egyetértettek volna? Nehéz ezt elhinni, hiszen amikor ők voltak többségben, nem tették lehetővé, dacolva a jobboldal nyomásával. A vitában most azt kifogásolták, hogy rossz az időzítés, de nem mondták azt, hogy a dolog elvileg helytelen. Nem képesek valamire határozottan azt mondani, hogy rossz, árt az országnak, elfogadhatatlan.
A minap egy vidéki városban a Charta támogatóival, többségükben MSZP-tagokkal és támogatókkal beszélgettem. Mindannyian elégedetlenek az MSZP-frakcióval. Nagy nulla, mondják, nem lehet őket látni. Pedig a frakció számos tagja szorgalmasan felkészül, a plenáris üléseken színvonalasan érvel, olykor kifejezetten hősiesen helytáll a Fidesz és a sokszor mellette álló másik két ellenzéki frakció támadásaival szemben. És mégis, érthető a kisvárosi MSZP-sek elégedetlensége. A frakció fellépésében nincs erő, alighanem éppen azért, mert nem képesek kategorikus nemet mondani.
Sok oka lehet ennek. Hármat mondanék, össze is függnek.
Az egyik ok: a Fidesz egyik-másik lépésének megvan az előzménye a szocialisták kormányzásában. A „válságadó” előzménye az energiatermelőkre a Gyurcsány-kormány idején kivetett „Robin Hood-adó”. A Gyurcsány-kormány vetett ki először bankadót, szintén a közös tehervállalásra hivatkozva. Igaz, az MDF követelésére, de a szocialista kormány indította el az örökösödési illeték megszüntetését, amit most a Fidesz fejezett be. Most ne volna helyes, ami akkor helyes volt? Van ennek egy fontos tanulsága. Gyurcsány Ferenc – helyesen – azt írja, hogy aki ellenzéknek felelőtlen, az kormányon sem folytat felelős politikát. A fordítottja is kiderült azonban: aki kormányon engedményt tesz a racionális gazdaságpolitika vagy a méltányos közteherviselés elveiből, az ellenzékben sem tudja ezeket az elveket hitelesen számon kérni.
A második a – mondjuk így – ambivalens viszony a saját kormányzáshoz. Nyolc éven át volt a Fidesz ellenzékben, és ez alatt a nyolc év alatt mindig büszkén hivatkozott vissza a „polgári kormány” négy évére, amelyről mint virágkorról beszélt, amikor harmonikusan fejlődött a gazdaság, éllovas volt az ország, jól alakult a visegrádi együttműködés stb. Amikor az első Orbán-kormány idején a szocialisták voltak ellenzékben, sosem vállalták azt, amit a Horn-kormány tett: se a Bokros-csomagot, se a privatizációt, se az alapszerződéseket, se az igazságügyi vagy a nyugdíjreformot. Sokukban úgy élt a dolog, mintha mindent a koalíciós partner nyomására csináltak volna, vagy csak a körülmények kényszerének engedve, s nem azért, mert maguk is helyesnek tartották. Most is hasonló a helyzet. Nem vállalják a 2006-os gazdasági és politikai fordulatot: a stabilizációs gazdaságpolitikát, az őszinte, az embereket felnőttnek tekintő politikai beszédet. Őszöd az ő szájukból is szitokszóként hangzik el, párhuzamba állítják vele Orbán titkos beszédeit, holott azokban szó sincs semmiféle fordulatról. Maguk is ballépésként jellemzik azokat a reformpróbálkozásokat, amelyek lehetővé tették volna, hogy ugyanannyi pénzből – az adónkból – jobb szolgáltatást kaphassunk az egészségügyben, oktatásban. Mintha maguk is elhinnék a Fidesznek és Szili Katalinnak, hogy nyolcéves kormányzásuk minden elemében szégyellni való. És ha a Fidesz az ellenkezőjét csinálja, nem tudnak rá határozottan, egyértelműen nemet mondani.
A harmadik ok egy örökség, az elődpárttól maradt rájuk. A magyar kommunisták, még ha helyesnek tartották is, amit csináltak – mert többnyire helyesnek tartották, némiképp büszkék is voltak a „legvidámabb barakkra”, az új mechanizmusra, a fejlődő téeszekre, a viszonylagos kulturális szabadságra –, 1945 óta mindig azt gondolták, hogy a magyar nép nem szereti, csak kényszerből fogadja el őket. A rendszerváltást követő, 1994-es kormányra kerülésük óta is mindig visszatér náluk ez az érzés, és az ebből fakadó kompenzálási törekvés: azért mi is jó magyar hazafiak vagyunk, mi is az emberek javát akarjuk, nekünk is fontos a magyar múlt, mi sem vagyunk egyházellenesek stb. Ebből lett Horn Gyulánál a vatikáni megállapodás, emiatt szavazták meg korábban a státustörvényt, most a kettős állampolgárságot, ezért fogadkozott Medgyessy, hogy megtartja a Fidesz lakástámogatási rendszerét, ezért kezdik most is rendre azzal a vitát, hogy mi támogatható abban, amit a Fidesz-kormány kitalált. Nyoma sincs náluk annak az öntudatnak, amely Orbánt és társait legnagyobb vereségeik idején sem hagyta el. Ezért azután, még ha nyernek, akkor sem jelennek meg győztesként, úgy, mint aki igazának tudatában cselekszik. Most, ellenzékben pedig nem tudnak kemény nemet mondani a Fidesz tetteire. Nemek nélkül pedig nincs komolyan vehető ellenzékiség.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Kereszténydemokraták, akik demokraták
A hír: „’Teljességgel megbukott’ a multikulturális Németország modellje, amely szerint különböző kultúrák harmonikusan élhetnek egymás mellett – jelentette ki szombaton Angela Merkel kancellár, állást foglalva a bevándorlás kapcsán fellángolt németországi vitában.”
Körbejárta ez a mondat a magyar sajtót, ahogy lenni szokott, összefüggéseiből kiszakítva. Úgy tűnik belőle, mintha a kereszténydemokrata német kancellár engedne a bevándorló-ellenes hangulatnak. Pedig az ellenkezője az igaz.
A nagy felbolydulást néhány hete Thilo Sarrazin korábbi szociáldemokrata pénzügypolitikus (a berlini szenátus, vagyis a városi kormány „pénzügyminisztere” is volt, majd az ügy miatti lemondásáig a német jegybanktanács tagja) könyve váltotta ki, a Németország felszámolja magát. A könyv a muzulmán bevándorlókat vádolja azzal, hogy nem tudnak és nem is akarnak beilleszkedni a német társadalomba, intellektuális képességeik gyengesége miatt nem érnek el jó eredményeket az iskolában, munkanélkülivé és így a német szociális rendszer élősködőivé válnak. Állításait számosan tárgyszerűen cáfolták, a kancellár asszony pedig elsőként utasította el nyár végi tv-interjújában a könyv állításait, azzal, hogy nem a feszültségek kezelését szolgálja, hanem kiélezésükhöz járul hozzá.
A német vita fontos mozzanata volt Christian Wulff szövetségi elnök (megválasztásáig Alsó-Szászország szintén kereszténydemokrata miniszterelnöke) ünnepi beszéde október 3-án, az újraegyesítés huszadik évfordulóján. Wulff már beiktatásakor is azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy Németország minden lakosának elnökeként fogalmazta meg a maga feladatát, és a bevándorlók integrációját nevezete meg mint elnöki ciklusának legfontosabb témáját. Az október 3-i beszédben pedig azt a kijelentést engedte meg magának, hogy a zsidó-keresztény hagyomány mellett ma már az iszlám is hozzátartozik Németországhoz, „Németország része”. E mondatát szociáldemokraták és zöldek, liberálisok és posztkommunisták helyeselték, a CDU jobboldalán viszont fenntartásokat fogalmaztak meg. Ezek után mondott Merkel kancellár a kereszténydemokraták ifjúsági szervezete, a Junge Union potsdami kongresszusán egymás után két dolgot. Saját pártjának konzervatívjait elégítette ki azzal, hogy a multikulti, vagyis az európaiak és bevándorlók természetes együttélésének korábban leginkább a zöldek által adott megfogalmazása megbukott, majd a németországi társadalmi stabilitás alapjaként felfogott integráció elveként erősítette meg a köztársasági elnök ominózus mondatát: az iszlám Németország része. Válasz volt ez Seehofer bajor miniszterelnök újabb nyilatkozatára is, mely szerint korlátozni kell a más kultúrkörből származók, így az arabok és törökök bevándorlását. Seehoferrel szemben a munkáltatói érdekképviseletek éppen a szakképzettek bevándorlását szorgalmazzák a harmadik világ országaiból, s velük együtt Ursula von der Leyen kereszténydemokrata munkaügyi miniszter asszony is. Merkel kancellár potsdami nyilatkozata ebben a kérdésben is a liberális, a világra nyitott álláspontot erősíti. A CDU vezető politikusai pontosan tudják, hogy a közvélemény-kutatások szerint számottevő többsége van az emberek között a bevándorlóktól való idegenkedésnek, de választási megfontolásokból sem hajlandók meglovagolni az előítéleteket.