rss      tw      fb
Keres

1956 – Navracsics-szemüveggel



A Népszabadság online – kétségeit kifejezendő – kérdőjellel foglalta össze Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes Veszprém megyei (szentgáli) ünnepi beszédének gondolati magvát, miszerint „Mi tettünk be a Szovjetuniónak?” Mármint 1956-ban. Ja, nem. 1991-ben.


Hogy is van ez? – vakargatom a fejemet. Hát Navracsicsnál így: „1956 nemcsak Magyarországot szabadította fel, hanem Kelet-Európa összes nemzetét; a magyarok nemcsak a magyar függetlenséget harcolták ki, de a Szovjetunió összeomlását is. A Szovjetunióét, amely nem tudott szembenézni azzal az igazsággal, amit a magyar 1956 állított vele szembe: más népre, nemzetre, erőszakkal, tartósan idegen rendet nem lehet rákényszeríteni, mert ha megteszik, legalább egy bátor nemzet felkel, s ha egy bátor nemzet felkel, akkor többiek is követni fogják.”


Noha megszoktam, hogy vezető politikusok a történelemről – rendszerint nemzeti ünnepeken – hülyeségeket mondanak, ostobán historizálnak, ezt a bekezdést már csak azért is szétszálazom, mert ahány mondat, sőt mondatrész, annyi marhaság.


Pro primo: Magyarország 1956-ban egy másodpercre se „szabadult fel”. Abban a pár napban, amikor Nagy Imre bevonta kormányába a régi koalíciós pártokat, és ismét legálissá vált a demokráciát elvileg megalapozó többpártrendszer, nos, akkor több szovjet katona volt már magyar területen, mint október 23-a előtt. Pro secundo: történelmi tények hiányában még csak megjegyzést se érdemel, hogy Kelet-Európa „összes nemzetét” is felszabadítottuk. Kit nevezetesen? Nagy Imrének nem akadt partnere, követője (nota bene: 13 évvel később Kádárnak se a gazdasági reformhoz), ráadásul a „nép” nem Magyarországon mozdult meg először, hanem 1953 júniusában Berlinben és 1956 júniusában Poznanban. Az utóbbinak volt erjesztő hatása Magyarországra, és nem fordítva. Pro tertio: a Szovjetunió 1956-ban nemhogy „összeomlott” volna, hanem a hruscsovi években – önmagához képest – a legjobb formáját futotta. Nemhogy nagyon megriadt volna attól, ami Magyarországon történt, a szputnyikkal, Gagarinnal az amerikaiakat rémítette meg.


A Szovjetunió 1991-ben omlott össze. Ebben Magyarországnak az égadta világon semmi szerepe nem volt; naivnak, pátoszosan „hazaffyasnak”, hogy azt ne mondjam, ostobának kell lennie annak, aki úgy gondolja, hogy Oroszországról a tagköztársaságok – szlávok, baltiak, kaukázusiak és közép-ázsiaiak – a „magyar 56 ihletésére” váltak le. De ha Navracsics, teszem fel jóindulatúan, az 1956-os szovjet birodalomra gondolt, abban is kolosszálisat tévedett, mert a XX. kongresszus miatt morgolódó, zsigerien sztálinista kínaiak mindenki másnál erőteljesebben követelték a leszámolást a magyar „ellenforradalmárokkal”, az épp hogy megint elvtárssá avatott jugoszláv Tito meg a saját rezidenciáján (Brioni) alkudta ki Kádár hatalomra emelését Hruscsovval, és helyeselte a november 4-i attakot. A birodalom meg se rezdült, sőt. Több szövetségese volt, mint annak előtte.


De erre a „riadalomra” még visszatérnék. Hogy a Szovjetunió vezetése egy „magyar igazsággal” nem lett volna képes szembenézni – azzal történetesen, hogy más népre, nemzetre erőszakkal, tartósan idegen rendet nem lehet rákényszeríteni? Ehhez csak egy kérdésem van: az évszázados gyarmatbirodalmak, amelyek még csak rá se pillantottak a korabeli vagy a későbbi Magyarországra, vajon hogyan voltak képesek a maguk rendjét másokra rákényszeríteni? Nem évtizedekre, hanem évszázadokra. És hogyan működött Amerika akarata Közép-Amerikában (Guatemala, Panama, Kuba), majd Délen (Chile és fél tucat más ország) 56 után? Castro például sohasem beszélt arról, hogy 56-ban (amikor a partra szállt Kubában a gerilláival) bármilyen hatást gyakorolt volna rá a magyar forradalom. A mi bátor nemzetünk példáját, Navracsics monológjával ellentétben, senki sem követte. Viszont volt két esemény, amely – a gulyáskommunizmusban élő Magyarországgal ellentétben – megrendítette a világot: Dubcek 1968-as „emberarcú szocializmus” modellje (amelyre szerintem Nagy Imre is gondolt anno) és, sőt sokkal inkább, a Szolidaritás (Solidarnosc) lengyelországi fél-uralma 1980–81-ben.


De a legjobbat még nem említettem. Ugyancsak az egyetemi oktatóként is ismert miniszterelnök-helyettes mondotta, hogy „a magyar egyetemisták joggal remélték, hogy békés tüntetéssel elérhető a szovjet csapatok kivonása, hiszen egy évvel korábban, az osztrák államszerződés aláírása után Ausztriából is kivonultak a szovjet csapatok”. Hamis! Ilyen reménység nem lehetett „jogos”, mert Ausztria négyhatalmi megszállás alatt élt 1955-ig, és a szovjeteké csak az ország úgy egyharmada volt (Alsó-Ausztria és Burgenland), a többi az amerikaiaké, angoloké, franciáké. Ők együtt hagyták ott Ausztriát az oroszokkal. Magyarországon egy szál amerikai, angol és francia katona se létezett.


Minden más, amit a tudós Navracsics Tibor mondott, igaz.





A szerk. megj.: Nyilvánvalóan ez az új központi narratíva. Orbán Viktor ugyanezt mondta a Hősök terén: „a Szovjetuniót nem a szabad világ, nem is a vele szemben álló szuperhatalom döntötte meg, hanem azok a függetlenségre és szabadságra vágyó nemzetek, amelyek súlyos évtizedek után újra kezükbe vették saját sorsukat.” „Azok a magyarok vetettek véget a szocializmus ólmos, nyomasztó és kilátástalan szürkeségének, akik 1956 után itt maradtak.” Vagyis Gorbacsov nem létezett.