A magyar futball sikerének margójára
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2013. október 17. csütörtök, 07:08
Mielőtt bárki azt hinné, hogy a fenti címadással csatlakozni kívánok a bukaresti 0-3, illetve az amszterdami 1-8 miatt a magyar labdarúgáson élcelődők meglehetősen népes seregéhez, hadd szögezzem le gyorsan, hogy komolyan gondolom: válogatottunknak a selejtező csoportban elért 3. helyezését én valóban nem tartom kudarcnak, épp ellenkezőleg. Ennek megértéséhez persze el kell vonatkoztatni az elmúlt 27 év átlagos és az elmúlt 3 év átlagon felüli sikerpropagandájától és csodavárásától. Egy ilyen ibolyaszerény képességű garnitúrától egy harmadik hely igenis siker! Nem is akármilyen. Ha nem azzal indultunk volna a sorozatnak, hogy a cél a továbbjutás, akkor igenis tudnánk értékelni ezt a helyezést, hiszen a pozíció alighanem jobb, mint ami ennek a gárdának a tudása alapján reális volna. Végeztünk az elmúlt bő negyedszázad keserű éveiben sokkal rosszabbul is, s a realitásokat tekintve ez a pozíció még jobb is, mint ami előzetesen elvárható volt.
Én, egyszerű szurkoló, már annak is örülök, ha a nálunk gyengébb kvalitású ellenfeleket (észteket, andorraiakat) oda-vissza megverjük, hiszen gondoljunk csak arra, hogy „sikerült” már a magyar válogatottnak kikapni Máltától, ikszelni Liechtensteinnel is. Aztán ott van a törökök elleni itthoni győzelem, az idegenbeli remi: összesen 4 pontot hoztunk el egy előzetesen nálunk jobbnak ítélt csapattól! A románok ellen pedig az az itthoni fránya utolsó perces gól jelentette csak az ellenfél egyenlítését. A hollandok elleni méretes zakót sem tekinteném katasztrofálisabbnak a korábbiaknál, hiszen azért kaptunk most nyolcat, mert épp ennyit rúgtak – lehetett volna sokkal több is, ha Robbenék többet akarnak rúgni –, és semmivel sem lenne jobb a helyzet, ha csak négyet, hatot vagy hetet vágnak, ahogy az utóbbi években szoktak. (Nem túlzás, hogy a narancsmezesek pont akkora zsákkal küldenek haza minket, amekkorával éppen akarnak.) Szóval összességében engem nem ért nagy csalódás ezzel a harmadik hellyel, és persze őszintén örültem volna, ha még jobban sikerül.
Ilyen tudású focistákkal és ilyen színvonalú bajnoksággal a háttérben 10 meccsből 17 pont kevésbé tűnik kudarcnak. A dobogó harmadik fokára fellépő hazánkfiainak futballteljesítménye persze siralmas és szánalmas, de az eredményeiket épp ehhez képest kell értékelni. A VB-re kijutni csoda lett volna, és ahhoz, hogy legyen esélyünk az őszinte örömre, tudni kellene végre, hogy csodák nincsenek, legalábbis nagyon-nagyon-nagyon ritkán fordulnak elő. El kellene már végre fogadni, hogy magyar csapatsport-sikereket lehet remélni kézi-, pláne vízilabdában, de röp- vagy kosárlabdában már jóval kevésbé. Rögbiben, gyeplabdában és baseballban még rosszabb a helyzet, s lassan ide tartozik a labdarúgás is. Lehet persze merengeni azon, hogy a „magyarok futballbolondok”, hogy a foci „a mi játékunk”, mi „értjük e játék lényegét” (ld. erről részletesen Orbán Viktor tavalyi – ma sírvaröhögés nélkül nem is olvasható – interjúját), és lehet múltba révedni az Aranycsapaton, a 66-os magyar-brazilon stb. De legjobb, ha elfogadjuk, hogy alaposan megváltozott, felemelkedett mellettünk e téren az egész világ, s az is lehet, hogy régi dicsőségünk soha nem születik újjá. (Ahogy volt olyan idő is, amikor a magyarok nyilaitól rettegett Európa – azóta soha, és aligha lesz már valaha…) Csak egy a sok sportpárhuzam közül: Nagy-Britannia száz évvel ezelőtt vízilabda-nagyhatalom volt, négy olimpiát is nyertek – ma finoman szólva nem tartoznak a sportág elitjéhez, s nem tudok arról, hogy emiatt önmarcangolnának a brit vízilabdázók.
Az igazi baj még annál is nagyobb, mint hogy Dzsudzsákék teljesítménye nem említhető egy lapon Puskáséval, Farkaséval, Törőcsikével vagy Détáriéval – az igazi tragédia az, hogy nekünk 1986 óta annyi siker sem jutott a futballból, amennyi egyébként juthatott volna. Akkora csoda (csodácska) sem történt velünk, ami például a hozzánk hasonló méretű és sorsú (közép-kelet-) európai országokkal azért megesett egyszer-egyszer. Amióta mi, 27 éve ködösítünk és „látjuk a biztató jeleket”, aztán megmagyarázzuk, hogy „majd legközelebb”, azóta legalább egyszer eljutott futball-nagyeseményre (VB-re, EB-re) Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Csehország, Szlovákia stb., aztán ott úgy szerepelt jobban vagy kevésbé jobban, ahogy. Nem is beszélve Lengyelországról, Ukrajnáról, de megesett ez még a lettekkel is, most a legfrissebb hír, hogy Bosznia-Hercegovina is csoportelsőként váltott jegyet a jövő évi brazil futballünnepre. Persze az ilyen csodákat reális magyarázatok is alátámasztják. Összejön például egy ritka tehetséges generáció, kijön a lépés egy sikeredzőnek, társul mindehhez egy kis mázli is stb. – de nekünk egyik sem adatott meg, címeres mezben labdát kergető honfitársaink annyira sem tudnak focizni, hogy a mázli esélyére egyáltalán méltók lettek volna. (Párhuzamként a magyar jégkorongozók kínálkoznak, akiknek A csoportos VB-részvétele pár éve minden várakozást felülíró sikernek számított.) Futballban a legnagyobb siker a 98-as VB előtti csoport-második hely volt, amihez persze ne feledjük, ritka körbeverés és utolsó perces finn potyagól is kellett. Persze aztán az akkori Jugoszláviától beszedett tucat hamar megmutatta, hol a helyünk.
És ha már a válogatottunk teljesítményének margójára írogatunk, vegyük fel a megkerülhetetlen politikai szálat. Ezer torokból hallatszik ma a felháborodás, hogy ilyen színvonal mellett mi értelme van forintmilliárdokat önteni a stadionokba – és ez bizony jogos érv. (Az ország pénzügyi teljesítőképessége és társadalmának szükségletei miatt persze ez a megalománia akkor is indokolatlan volna, ha lennének legalább viszonylagos futballsikereink.) A fideszes hívek persze most azzal masszírozzák önnön gondolkodásukat, hogy hát a kettő között nincs összefüggés, mármint a mostani kudarcszéria, illetve a jövőnek építkező stadionprojekt között. Közvetlen valóban nincs (nem a félig kész stadion focizik), de közvetett nagyon is van, méghozzá kettő is:
1. A futball-lázat a kormányfő indította és hevítette, méghozzá pontosan beleillesztve új politikai rendszerének egész arculatába és egész kommunikációjába. Vagyis ugyanazt a ráolvasási receptet alkalmazták a foci kapcsán, mint például az EU ellen indított „szabadságharcok”, a gazdaság jobban-teljesítése, a munkanélküliség csökkenése stb. stb. ügyében. Márpedig a fociról kiderült, hogy egy nagy kamu az egész sikerpropaganda, amely – nyitottabb gondolkodásúak számára – árnyékot vethet az összes többire is. A sokrétű fideszes nemzetboldogítási, rezsicsökkentési, önvédelmi „háborúk” sorozata mögött ugyanolyan sikertelenség, a csúcselit kizárólagos hatalmi és személyes anyagi érdekei, vakítása és kártékony melléfogásai húzódhatnak, mint a futballtámogatás rendszere mögött. Az előbbieket még el lehet fedni szorgos és agresszív agitációs és propagandatevékenységgel, ellenségkép-gerjesztéssel, ígéretekkel és megfélemlítéssel – de ha a mieink az amszterdami gyepen ennyire szánalmasan nyomozzák a (hátuk mögül amúgy nyolcszor kikotort) labdát, azt már nem lehet a bíró, a FIFA, van Persie és a „nemzetközi baloldal” magyarellenes összeesküvésével megmagyarázni.
2. Akik most bagatellizálni akarják a kormányzati futballmánia és a selejtezőcsoportban elszenvedett pofára esés közötti közvetett kapcsolatot, csak gondolják végig, mit mondanának, ha mégis csoda történik, és sikerül kiharcolni például a pótselejtezőt érő második helyet. A futballsiker egy pillanat alatt az Orbán-kormány lenyűgöző teljesítményének szimbólumává nemesült volna át. (Ha ebben kételkednek, csak idézzék fel, hogyan kommentálta tavaly a jobboldal a londoni olimpia magyar aranyérmeit! Na ugye!) Az önkényuralmi típusú rendszerek kiszolgálói különös vonzalmat éreznek a sportsikerek propagandisztikus kisajátítása iránt: Orbán aligha hagyta volna ki a ziccert, ahogy a rendszer prominensei máskor is szívesen sütkéreztek világverő sportolók sikerei fényében. (Állítólag az Andorra elleni zárómeccsre azért nem ment ki a miniszterelnök, mert kormányülés volt. Ha-ha! Nem akarta az arcát adni a bukáshoz. Ha a jó helyezés sikerét kellett volna ünnepelni, alighanem elmarad a kormányülés – vagy kihelyezik a stadionba.) Márpedig ha a pályán elért sikert a politika leképeződésének tartják, annak kell tartaniuk a kudarcot is.
Épül a felcsúti stadion – MTI/Koszticsák Szilárd
A foci körül kialakult hisztéria egyébként egyetlen dologra vezethető vissza: arra, hogy ez Orbán Viktor személyes mániája. Ha egy egyszemélyi vezető személyes hobbija rávetül egy egész népre, egy egész országra, ott ez már elég ahhoz, hogy önkényuralom kísérletéről beszéljünk. A rendszer pedig azáltal épül ki, hogy százezrek és milliók életét határozza meg. Hiszen hány helyről hiányoznak a stadionépítésekre elszórt milliárdok! Csak azért, mert a „főnöknek” ez a hobbija. És akkor semmi nem számít. Még azt mondom, örülhetünk, hogy Orbán Viktornak a stadionépítés a mániája, nem az űrhajózás, a gyapottermesztés vagy a folyók irányának megfordítása, mert akkor annak rendelődne alá az egész állami apparátus és a mindenkori költségvetés.
Persze, ennek a mániának is hasonló vége lesz. Ha kicsit józanabbul szemléljük például a miniszterelnök telekszomszédjában emelkedő betonkolosszust, hamar beláthatjuk, hogy az Orbán-rendszer végének (ki tudja, hány év múlva!) szomorú mementója lesz az, amikor a felcsúti stadion gyepét felveri a gaz. Egy ekkora település ugyanis soha nem tud eltartani hosszú távon egy ekkora stadiont, rentábilisan működtetni egy elsőosztályú csapatot (még ha csak magyar NBI is a szint) a miniszterelnök közvetlen „ráhatása”, bábáskodása nélkül. Az egész orbáni futballpolitikát ez a hazardírozás jellemzi, és csak reménykedni lehet abban, hogy ettől függetlenül lesz egyszer olyan csapatunk, amelynek játékosai egy nemzetközi meccsen is tudnak pontosan passzolni, embert fogni és gólhelyzetek sorát kialakítani az ellenfél kapujánál.
