A magyar gazdaság útja az adósságválságba



Mihályi Péter: A magyar gazdaság útja az adósságválságba. (Budapest, Corvina, 2013, 208 oldal, 2690 Ft)


A könyvről


A külső eladósodás mint probléma végigkísérte Magyarországot a 20. században: kétszer volt deklarált államcsőd, de sokkal többször vészesen csőd közeli helyzet. Az ország mostani eladósodása sem köthető az elmúlt három vagy az „elmúlt nyolc év” gazdaságpolitikájához: ez egy 40 éve, vagyis körülbelül az 1973/74-es nemzetközi olajválság óta követett gazdaságpolitikai pálya végállomása.
Bár a közvélemény másképp gondolja, Magyarországon jelenleg sem makrogazdasági, sem társadalmi értelemben nincs válság. Recesszió, azaz gazdasági visszaesés van, ami azonban 5-10 évenként megkerülhetetlen velejárója a kapitalista piacgazdaságnak. Nem ez a fő gond, hanem az, hogy adósságcsapdába kerültünk. Nemcsak a költségvetés, de a magyar vállalatok és a magyar háztartások is nyakig el vannak adósodva. Külön-külön még ez el is menne: együttesen viszont kezelhetetlen ellentmondások forrása. Muszáj csökkenteni az ország külső adósságát, az emiatt szükséges lépések viszont fékezik a gazdaságot, vagyis meghosszabbítják a recessziót, tovább rontják utolérési esélyeinket. Pedig lenne mit behozni. Minden erőfeszítés és társadalmi áldozat ellenére az elmúlt 100 évben még nőtt is Magyarország lemaradása az Egyesült Államokkal, Nyugat-Európával vagy Ausztriával összehasonlítva. Bár önmagunkhoz képest hatalmas volt a fejlődés, versenytársaink még eredményesebbek voltak a termelékenység növelésében, a minőségi munkában, az innovációban.
Sérülékenyek vagyunk, de még nem tört ki az adósságválság, amely megroppanthatja egy ország költségvetését vagy bankrendszerét, és kétszámjegyűvé teheti a GDP csökkenését. Lehet még sokkal rosszabb is a helyzet.


Ajánlások


A közgazdász Mihályi Péter gazdaságtörténeti ’kirándulása’ a legteljesebb siker. Kiváló elemzést ad az adósságcsapda kialakulásáról, eljátszott lehetőségekről, veszélyes politikai játékokról, s egyszerre fogja át a jelenség fél évszázados történetét és jelenét. Mindenkinek ajánlott olvasmány ez a világosan megírt, gazdagon alátámasztott, érdekfeszítő elemzés.”


Berend T. Iván
University of California,
Los Angeles



Magyarország hanyatlásán, nap mint nap érzékelhető tönkremenetelén keseregve, érdemes a Mihályi által felkínált, térben is időben egyaránt kitágított perspektívához menekülni. Ha a világ sok-sok országának fejlődése a háttér, ha 100 évre terjesztjük ki az összehasonlítást, az elmúlt évek, évtizedek magyar fejlődése nem is annyira kiábrándító: máskor, másoknak sem ment jobban. Azután az Olvasó eldöntheti, hogy mennyiben fogadja el Mihályi hol felmentő, hol elmarasztaló ítéleteit.”


Bauer Tamás
közgazdász, egyetemi tanár



A magyar gazdaság az elmúlt száz év legnagyobb részében már-már elviselhetetlen államadósság-terhet cipelt a vállán. Több szerző is hangsúlyozta már az egymást követő politikai elitek felelősségét e teher meg-megújuló növekedéséért. Mihályi Péter könyvének fő újdonsága, hogy ennél jóval árnyaltabb magyarázatot keres. A nem vitatható politikai tényezők mellett jogosan hangsúlyozza az átgondolatlan gazdaságpolitikai cikkcakkok, a rossz földrajzi elhelyezkedés és az erőforráshiány mellett is rendszeres pazarlás szerepét az eladósodásban.”


Török Ádám
az MTA rendes tagja, egyetemi tanár
(Pannon Egyetem és BME)



Nem a rendszerváltás óta, hanem immár hetven éve vergődik a magyar gazdaság az adósságcsapdában. Mihályi Péter kiváló könyve gondolatokban gazdag és vitára ösztönöz. Jó szívvel ajánlom minden kedves olvasónak, akit vonzanak a szellemi kihívások, hajlandó átgondolni bonyolult összefüggéseket és nem rest felismerni a következtetésekből adódó nehéz feladatokat. Hazánk jövőjéről van szó, amit az uralkodó osztályok rendre elzálogosítottak.


Bokros Lajos
a Közép-Európai Egyetem tanára





Részlet a könyv zárófejezetéből


„Az ország eladósodottsága egyszerre oka és okozata is a gazdasági növekedés megakadásának, a stagnálásnak. A két jelenség egymással kölcsönhatásban van. Az adósságcsapda-metafora erre is utal. Az elmúlt hat évtizedben volt már az ország a mostanihoz hasonló pénzügyi helyzetben – igaz, akkor erről a közvélemény nemigen szerezhetett tudomást. Az ország külső eladósodása – GDP arányosan, nettó módon számítva – a rendszerváltás idején 50 százalék fölött volt, ezt 1997-re a privatizációnak és a Bokros-csomagnak köszönhetően sikerült 20 százalék alá vinni. Erről a szintről emelkedett meg azután az adósságállomány 2011 tavaszára 61 százalékig. Nagy kérdés, hogy most hány évig fog tartani, amíg a helyzet ismét konszolidálódik, és sikerül az adósságot a kívánatos, 20-30 százalék körüli szintre ismét leszorítani.


Itt és most az adósságcsapdából csak egyetlen kiút van, az euró mielőbbi bevezetése. Csak ez biztosíthatja Magyarország számára azt a hitelességet, amelyben bízva ismét megindul a külföldi működőtőke nagy volumenű beáramlása a magyar gazdaságba. Újabb eladósodási hullámot nem lehet elindítani. Nemcsak azért nem, mert már most is nagy sok az adósság, hanem azért, mert kevés remény van arra, hogy belátható időn belül a nemzetközi kamatszintek közötti különbségek Európa-szerte visszaállnak a 2008 előtti 10 évben tapasztalt alacsony mértékre. Egyszerűbben szólva: ha kapunk is külföldről hitelt, azért mindig 2-3 százalékponttal többet kell majd fizetnünk, mint európai versenytársainknak. Ezért csak a működőtőke importjával szabad számolni. Ebből kell és lehet finanszírozni az exportkapacitások megújítását, és ez lehet a külföldre távozott kvalifikált magyar munkaerő visszacsábításának egyik fontos módja. Sajnos ez sem lesz egyszerű, fájdalommentes váltás. Amikor ugyanis az ország bevezeti az eurót, akkor a korábban felvett forinthitelek törlesztése válik majd drágává, hiszen az 5–10 százalékos, korábban elvállalt kamatok egyszer csak nagyon magas reálkamatot fognak eredményezni egy 2–3 százalékos, alacsony inflációjú környezetben.


Ugyanakkor Görögország és Ciprus szemünk előtt zajló drámája is azt mutatta, hogy az euróövezeti tagság vagy az attól való távolmaradás nem pusztán monetáris politikai szakkérdés, hanem egyben értékválasztás is. Aki az övezeten belül van, az a centrumban van, aki azon kívül, az a periférián. A különállást csak a legfejlettebb, legerősebb országok engedhetik meg maguknak (pl. Anglia, Dánia, Svédország), ahol a gazdaságpolitikusok vállát nem nyomja a gyors növekedés és az utolérés iránti kényszeres tenniakarási vágy, és nem kell félniük a populista szirénhangok által elcsábított választók haragjától.”