Orbán és a gyökerek
- Részletek
- 2013. október 11. péntek, 07:25
- Aczél Endre
„Az európai demokrácia a kereszténységen alapul.” Ezzel a mondattal Orbán Viktor szórakoztatta hallgatóságát a londoni Chatham House-ban (külügyi intézetben). Rosszul tette, mert ha van ország Európában, ahol az emberek túlnyomó többsége nem hisz ebben a mítoszban – igen, mítoszban –, az éppen Anglia. Ha a magyar miniszterelnök ennek a protestáns országnak a fővárosában azt mondta volna, hogy voltaképp a protestáns (lutheránus, kálvinista) kultúra nyitott utat az állam és egyház szétválasztása előtt – amit szekularizmusnak nevezünk – következésképp a modern demokráciának, akkor tett volna egy bölcs és teljesen legitim, bár talán vitatható gesztust a vendéglátói felé. Még az is elfelejtődhetett volna, hogy éppenséggel Lutherben is, Kálvinban is több volt az autoriter hajlam, mint a demokrácia iránti elkötelezettség. (Soha nem is volt egy jó szavuk a demokrácia mellett; gyakorlatukban meg végképp semmi. Luther például a német parasztháborút is elárulta.)
De nem. A mítosz, amit Orbán fölemlegetett, visszakézből cáfolható, szinte szóra se érdemes. A demokráciát (korlátokkal) az ókori görögök valósították meg, jóval a kereszténység születése előtt. De ha ez nem volna elég: talál valaki egyetlen szót is Jézus vagy Pál apostol tanításaiban a demokrácia mellett? Holott tudtak róla, hogy volt ilyen, csak épp az eszményeik egészen más irányba vitték őket. A történelmi fejlődés pedig, így igaz, az egész emberiséget.
Az Orbán által el- vagy kisajátított mítoszban – miszerint a demokrácia a kereszténységben gyökerezik – nem annyira Európában, mint inkább az Egyesült Államokban hisznek; és ott is csak az ultrakonzervatív „evangéliumi keresztények”, akik politikai értelemben a jobboldali szélsőséget képviselik. Nekik meggyőződésük, hogy az amerikai demokrácia keresztény hitek, elvek, morál nélkül nem is létezne. Fittyet hánynak arra, hogy az Egyesült Államok alkotmánya (1787) – amely „oltári szentségnek”, a demokrácia évszázados alapokmányának számít abban az országban – még csak egy említés erejéig se foglalkozik a kereszténységgel, nota bene a vallással sem. (Az alapító atyák nem ismerték fel, hogy demokráciájuk alapja a keresztény hit??) Ők, mármint az ultrakonzervatívok a „pogány” görög demokráciáról azt mondják, defektes volt, nem „igazi”, mert kirekesztette a nőket és a rabszolgákat. Így igaz. Amennyire igaz az is, hogy a keresztény gyökerűnek hitt és mondott amerikai demokrácia ugyanezzel a két kategóriával hajszálra ugyanazt tette – és nem pár évtizedig.
De hagyjuk Amerikát. Végtére is Orbán Európájáról, a mi Európánkról van szó. Kicsit patetikus kérdés, de felteszem: ebben a zömmel mégis katolikus világban vajon hány pápának kellett jönnie és mennie, élnie és halnia, amíg a Vatikán rájött, hogy a demokrácia akár jó dolog is lehet? Legyünk szelídek. Soknak. Állapodjunk meg annyiban, hogy a keresztény nemzetek – a maguk „isteni jogokkal” felruházott uralkodóikkal – évszázadokon át ellenálltak a demokrácia csábításainak. A vége felé meg mindazzal, ami a felvilágosodásból, a polgári forradalmakból, kivált a franciából jött. És tiszta szerencse, hogy Voltaire-ék, az enciklopedisták nem voltak zsidók, mert az ő szellemi teljesítményük a konzervatív keresztényektől egészen Adolf Hitlerig (aki explicit módon fogalmazott) „zsidó liberalizmussá” nemesült, és új meg még újabb alakokat öltött a modernitással való keresztény-konzervatív szembenállásban: pfujolták a nők, a zsidók, a homoszexuálisok és minden más kisebbség emancipációját, az óvszert és a magzatelhajtást, a könnyített válást és a szexuális szabadosságot etc. (Itt egy kicsit kacagnom kell: Michalik lengyel érsek, akiről épp most értekeztem, a szülői válások, a felbomlott családok kárvallottjaiként kolportálta a papi pedofília kiskorú áldozatait.)
Ha fáj is, ki kell mondani, a keresztény egyházaknak, a keresztény intézményeknek kevés gondjuk volt azzal, hogy együttműködjenek fasiszta, fasisztoid rendszerekkel, sőt. Nem elég, ha Franco „legkeresztényibb” Spanyolországát – az ottani püspökök karlendítéseit – vagy Salazar Portugáliáját, az áruló Petain, a szlovák Tiso, a horvát Pavelics bábállamát, esetleg Pilsudski marsall vagy Horthy Miklós autoriter rendszereit hozom fel példaként, és még csak nem is említem a keleti kereszténység (ortodoxia) románfasiszta meg görögfasiszta rendszereit? (Lábjegyzet: protestáns példáim nemigen vannak, legfeljebb egy-kettő a két világháború közötti Baltikumból.)
Nem tagadom, hogy a kereszténység, mint hitvallás, ezzel együtt is politikai, társadalmi, gazdasági elvek sokféleségével képes és tud együtt élni manapság. A német kereszténydemokraták ezért mondták ki már jó régen, hogy a keresztény hitből „politikai cselekvés nem következik”, egyszóval semmi szükségszerűség nincs abban, hogy egy keresztény ember ezt vagy azt az utat választja. (Persze hogy nincs. Aki „néppárt” akar lenni egy felerészt katolikus, felerészt protestáns országban, nem láncolhat magához és nem taszíthat el magától embertömegeket.) A keresztény hagyományból még az egyéni szabadságok, az emberi jogok sőt a szociális egyenlőség legkövetkezetesebb hitvallói is meríteni tudnak. De a demokráciát és a kereszténység ne emlegesse nekem együtt senki, mert annak azt mondom, hogy ettől körülbelül olyan arányban ürülnek ki a templomok, mint a szavazófülkék. Tömegek fordulnak el a politikusaiktól és a papjaiktól egyaránt.
Confessional – flickr/scottmontreal
Ha olyan egyértelmű volna a viszony kereszténység és demokrácia között, mint ahogyan Orbán tételezi, ilyesmi nem fordulhatna elő. Minthogy azonban a két dolog viszonya történelmi értelemben a „hol barát, hol ellenség” formulájával írható le (nézzék csak meg, mit mondott az ifjú Orbán és mit a mai!), teljesen hiábavaló vállalkozás beleverni az emberek fejébe a „gyökérmítoszt”. Úgyse hallgatnak rá. Ha hamis, ha nem, ha mítosz, ha nem, érdektelen. Arról nem is beszélve, hogy ez egy olyan ember szájából, mint a maga damaszkuszi útján nem tudni, merre tartó és ott meddig menetelő magyar miniszterelnök, teljességgel hiteltelen. Én inkább – momentán – Ferenc pápa véleményére volnék kíváncsi.
