„Gyilkosok” kézfogása
- Részletek
- 2013. október 11. péntek, 07:21
- Márton László
Éppen húsz évvel ezelőtt zártkőrű ünnepséget tartottak egy párizsi szállodában. Egymás mellett ült Izrael, Egyiptom, Jordánia nagykövete, a Palesztin Felszabadítási Front (PFSZ) képviselője és néhány arab és zsidó értelmiségi. Az oslói egyezmény aláírását ünnepelték. Ott ültem magam is, bár nem voltam hivatásos diplomata, de szerény szerepet vállaltam az Oslót megelőző tárgyalások előkészítésében.
Húsz év elteltével divatossá vált lesajnálni az Oslóban megkötött és Washingtonban aláírt egyezményt. A Közel-Keleten máig sincs béke, Gázából, az egyezmény értelmében, kivonult Izrael, de bevonult a Hamász, Ramallahban ugyan megalakult a Palesztin Hatóság, de a további béketárgyalások zátonyra futottak.
Mindez természetesen igaz. Oslo a későbbi, jobbára negatív fejlemények ellenére mégis olyan szimbolikus lépést jelentett, amelyből nincs visszaút. Izrael elismerte, hogy az addig – többé-kevésbé joggal – terrorista szervezetnek bélyegzett PFSZ Palesztina létező népét képviseli. A PSZF elismerte, hogy Izrael nem afféle „képződmény”, hanem létező és a biztonságát joggal védő állam. Rövidre fogva: a másik fél puszta létén túl elismerték a másik létének legitimitását is.
Bizonyára mindenki emlékszik arra, hogy Jichak Rabinnal nem sokkal később egy zsidó terrorista golyója végzett, míg az első palesztin tárgyalókat saját társaik ölték meg, majd Arafat halt meg máig sem tisztázott körülmények között. Arra azonban kevesebben emlékeznek, hogy Golda Meir miniszterelnökként kijelentette: palesztin nép sohasem volt és sohasem lesz, és börtönbe vetette azokat, akik a PFSZ-szel érintkeztek.
Nos, ennek vége. Jeruzsálemben ugyan időként elhangzik, hogy az 1967-es fegyverszüneti vonal „Auschwitz határa”, Gazában, Bejrútban és Teheránban akadnak bátor szónokok, akik az utolsó palesztinig harcolnának, de a térség minden épeszű politikusa tudja, hogy a tárgyalásos megegyezésen kívül nincs más megoldás. Nátán Jalin-Mor, a hajdan legradikálisabb zsidó fegyveres csoport (az ún. Stern-banda) parancsnoka mondta, hogy amióta a világ a világ, csak ellenfelek kötöttek békét egymással, sohasem barátok.
Mi is történik két évtizeddel Oslo után?
Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni, azt mondanám, hogy a hősök – avagy, tetszés szerint, a gyilkosok – elfáradtak. Túl régen tart a konfliktus, túl sok a veszteség. Izraelnek egyetlen katona halála is túl sok, Palesztinában is fogytán vannak a mártír-jelöltek. A most kezdődő, sokadik tárgyalássorozat azért reményteljes, mert minden más út bizonyítottan zsákutcába vezet.
Zsákutcába vezetett a történelmi megközelítés, a „ki volt itt előbb” emlegetése. Értelmetlen kétségbe vonni, hogy a világszerte zsidónak nevezett népcsoportok a ma Palesztinának nevezett területről erednek, még ennél is értelmetlenebb a régészetre vagy a biológiára (DNS-kutatások) hivatkozva tagadni, hogy közük lenne a földhöz. Ugyanilyen abszurd tagadni a Palesztina területén élő arabok nemzeti létét és nemzetállamhoz való jogát, arra hivatkozva, hogy az ENSZ 1948-as döntése előtt a területen sohasem létezett palesztin államalakulat.
A vita természetesen kezdettől fogva nem a történelemről, hanem a legitimitásról szólt. A cionista mozgalom eredeti álláspontja nem a bibliai ígéret – „Isten nekünk adta ezt a földet és gyermekeinknek” – behajtására épült, hanem a közép-kelet-európai zsidóságot fenyegető nagyon is reális veszélyre. A palesztinai arab politikusok mereven elutasító álláspontja nem az európai antiszemitizmus levantei változata volt, hanem annak tagadása, hogy „egy nemzet ünnepélyesen egy másik nemzetnek ígéri egy harmadik nemzet földjét”. (Koestler a Balfour-nyilatkozatról). A cionizmus úttörői önmagukat a zsidóság felszabadítási mozgalmának tekintették, és nem akartak rosszat az araboknak – csak éppen úgy tettek, mintha pénzzel, csodával eltüntethetők lettek volna. A palesztin vezetés önmagát ugyancsak a nagy arab felszabadító mozgalom részének tekintette, a zsidókat pedig közönséges gyarmatosítónak. Sohasem mérlegelte a bevándorlók letelepedéséből származó anyagi előnyöket, úgy tett, mintha fenyegetéssel, időnként egy kis pogrommal eltűntethetők lennének.
A XX. században divatos marxista-harmadik világi nyelven akár azt is mondhatnánk, hogy a zsidó tömegek megmaradására, felszabadulására nem volt más hely, mint Palesztina – a palesztinai arabok nemzetté válására sem volt más hely, mint szülőföldjük, ahol őseik évszázadok óta éltek. Ha jelképekkel élünk, azt mondhatjuk, hogy az izraeli-zsidó szuverenitás jelképe, a Siratófal, illetve a palesztin-arab szuverenitás jelképévé vált Al-Aksza mecset egymás fölé épült. Ha a kettő közül bármelyiket lerombolják, a másik is összeomlik!
Wailing Wall – flickr/Tom Cocs
A XXI. század elejére a szembenálló két közvélemény – ha nem is egyenlő mértékben – ráébredt, hogy az ókori történelem vagy az újkori szenvedéstörténetek emlegetése nem képezhet jogalapot és nem hozhat megoldást. A békéhez vezető út első lépése nem feltétlenül az ellenfél jogának elismerése, de legalább létének a felismerése. És természetesen az alternatív forgatókönyv végiggondolása: mi történik, ha nem a béke útján indulnak el.
Kevesen figyeltek fel az izraeli biztonsági szolgálat négy korábbi vezetőjének egyhangú állásfoglalására, mely szerint ők ugyan engedelmeskedtek a politikusok hadparancsainak, de tudták, hogy a konfliktust csak politikai megoldás zárhatja le. A politikusok többsége eddig azonban úgy vélte, hogy a se nem háború, se nem béke status quo fenntartható. Mi több, a világ azt is elnézi, hogy miközben „a pizza felosztásáról tárgyalnak, megeszik a pizzát”. Azt hitték, hogy a megszállt területek teljes bekebelezéséhez, az őshonos lakosság elmozdításához ugyan sohasem szerezhetnek támogatást, de a probléma megoldás híján egyszer, valahogy felszívódik.
A helyzet a korábbihoz képest alaposan megváltozott. Arra, hogy a megszállást és a települések kiterjesztését antiszemitizmusnak minősítsék – a nemzetközi piacon nincs többé vevő. A települések ügyében az Európai Uniótól érkezett komoly figyelmeztetést lehet ugyan félvállról venni, de a fenyegető konfliktus árát aligha kívánják megfizetni. A társadalmi szövet hasadásával fenyegető gazdasági nehézségeket többé nem pótolja az „egyedül vagyunk” sokszor hangoztatott jelszava. A „feltétel nélküli” amerikai támogatásról pedig éppen most derült ki, hogy nagyon is feltételekhez kötött.
A vezető palesztin politikusok régóta megtapasztalhatták, és a saját bőrükön, mennyit ér az arab szolidaritás. Irán kardcsörtetése, gázai és libanoni bábjaik vitustánca, a szomszédos Szíriában és Egyiptomban sarjadó arab tavasz jobban nyugtalanítja őket, mint izraeli ellenfeleiket. A politikusok vitája nem arról folyik, engedjenek-e Izraelnek, hanem az engedmények mértékéről.
Oslo óta a lehetséges megállapodás körvonalai többször kirajzolódtak, legpontosabban Ehud Barak és Jasszer Arafat tabai tárgyalásain. A „békéért területek”-elv, azaz az 1949-es fegyverszüneti vonal államhatárként való rögzítése némi területcserével, változatlanul a megoldás kezdetének látszik. Két dolog elképzelhetetlen. A palesztinok nem mondhatnak le önálló államalakításról, Izrael nem fogadhatja vissza az 1949-es háború számára önfelszámolással egyenlő menekültjeit. A „Nagy Izrael” hívei éppúgy félretehetik az álmaikat, mint a „muzulmán világon ütött seb eltávolításáról” fantáziálók.
A béketárgyalások ebben a viszonylag tágas, de korántsem légüres térben folynak. Amerikai segédlettel ugyan, de közvetlenül, olyan ellenfelek között, akik mostanra elég pontosan ismerik a másik oldal induló pozícióit és lehetőségeit.
Az oslói folyamat elakadása óta eltelt két évtizedben az ellenfelek civil társadalma sem maradt tétlen. Olyannyira nem, hogy a korábbi fenyegetésekkel és gyilkosságokkal ellentétben a kiútkereső tárgyalások mindkét kormány tudtával és beleegyezésével folytak. Két félhivatalos eszmecsere-sorozat járult hozzá a most kezdődő hivatalos tárgyalások elindulásához.
Az első Genfben folyt le izraeli és palesztin politikusok és értelmiségiek között, egy konfliktuskezelő amerikai szakember segédletével. A cél a végleges rendezés politikai keretének meghatározása volt: a határok, Jeruzsálem státusa, a kölcsönös biztosítékok. A tárgyalófelek ugyan szigorúan civil ruhát viseltek, de mindkét oldalon több, korábbi magas rangú főtiszt is helyet foglalt. A több mint egy évig tartó, többször megszakadt és felújított tárgyalások célja túlment a bizalomépítésen, azt kívánták demonstrálni, hogy a megegyezés nem csupán szükséges, de lehetséges is.
A második jelentős civil kezdeményezést Gilbert Benayoun, az Aix–Marseille-i egyetem marokkói-zsidó születésű professzora indította el (anyaga a világhálón is elérhető). Az elsősorban közgazdászokból és politikusokból álló csapat az összefüggő területtel rendelkező palesztin állam problémáit tanulmányozta: a határok kialakítását, a Jordán völgyének helyzetét és a víz megosztását, az 1948–1949-es menekültek sorsát, a külkapcsolatokat. Minderről konkrét javaslatok sorát fogalmazták meg.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a tárgyalássorozatot profik és nem elhivatott futóbolondok vagy hippik szervezték és vitték végig. Ma senki sem mondhatja meg, ebből mennyit használnak fel és mennyit hagynak figyelmen kívül az immár hivatalos és hivatásos diplomaták, de annyi bizonyos, hogy egyikük sem érkezik üres kézzel.
Egy munkáspárti politikus nemrég a békeszerződésen túl a majdani együttműködést is felidézte. Kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatok építését ajánlja, kereskedelem nélkül a béke ugyanis törékeny marad. Burg a most kezdődő folyamatot házépítéshez hasonlította. Az alap a béke, az első emelet a két állam, a tető pedig egyfajta, idővel Jordániára és Libanonra is kiterjeszthető gazdasági együttműködés. Azaz nem egyszerűen „peace and love”, de mindenképpen „make business, not war”. Persze ehhez is legalább két fél kell.
Márton László író, újságíró, diplomata,
a párizsi Magyar Műhely hajdani szerkesztője
