Politikai mítoszaink – A hatalom meséi

Második rész: Az erő mítosza


A rend rugalmatlan rendszer. Rugalmatlansága éppen abból fakad, hogy stabilnak és változtathatatlannak szánják. A társadalom azonban dinamikus és hajlékony kölcsönhatások sokasága. A kölcsönhatások valamennyi résztvevője valamiféle absztrakt, dologi trendet keres, amelyhez igazodhatna, pedig a trend maga a keresés. A változások érzékelése,  megértése nem más, mint az együttműködés (akármennyire kiforgatja is Orbán, ezt a fogalmat nem adom neki!) lehetséges, eredményes módjai utáni kutatás. A változás maga sem más, mint ez a folyamatos keresés-kísérletezés, nincs és nem is lehet nyugvópontja, pedig sokan mennyire vágynak rá! Mivel nem nyugodhat meg, nem is lehet olyan szabályokba fogalmazni és olyan szervezetekké formálni, amelyek módosítások nélkül képesek rögzíteni a keresés eredményét és egyúttal biztosítani a további kutatást. Ezt csak a rugalmasság teszi lehetővé. Egy élhető társadalomban a megoldások utáni kutatás és a róluk folytatott viták szabadsága biztosítja a konformérzetet, és nem a változatlanság.

A hatalom számára azonban, ha elhiszi a saját mítoszait, úgy merül fel a kérdés, hogyan tudná biztosítani a rend rugalmatlan és ezért rendkívül sérülékeny rendszerének a fennmaradását? Módszerre lenne tehát szüksége, mégpedig olyanra, amelynek hatásai pontosan ezt a rugalmatlan rendszert eredményezik. Erre a feladatra pedig a rendpártiak mindig is az erőt vélték a legalkalmasabbnak. Az erő mítoszában két hit fonódik össze valamiféle kötéllé vagy korbáccsá, kinél mivé. Az egyik a következmények igen korlátolt felfogása, vagyis az, hogy az erő alkalmazása a rend szempontjából kedvező eseményeket idéz elő, illetve, hogy ezeket az eseményeket csakis az erő alkalmazása vagy az erővel való fenyegetés válthatja ki. A másik az, hogy a kellő erő alkalmazása vagy csak felmutatása elrettentő hatással van a rendet fenyegetőkre. Mind a két feltevés hamis, hátterében pedig egy igen primitív társadalomkép áll. E kép grafikai elképzelése az, hogy egyetlenegy vonal lehet, csak az futhat végig valamennyi figurán, és még az is mindenütt ugyanolyan vastag. Ez a vonal lehet vörös, lehet fekete vagy zöld, hogy a huszadik századból leginkább használt színeket említsem. Színvilága is végletekig egyszerű, két színt ismer, és azt is a lehető legkontrasztosabb, egymástól leginkább eltérő tónusokban használja. Azt képzeli tehát, hogy a társadalom polarizált világ, és miként a gnosztikusok, abban hisz, hogy benne a jó és a gonosz küzd egymással. A háttérben pedig ott tolonganak rettegve és összehúzva magukat, vagy épp ellenkezőleg, lelkesen tapsolva, kezet csókolva és rajongva, a gyáva tömegek.

Az erő(szak) mítoszát tehát azért mesélik újra meg újra a rendpártiak, mert primitív és hazug módon képzelik el a társadalmat, és mert ők maguk is a saját képzeteik csapdájába estek, és mert ez az egyetlen módszer, amit el tudnak képzelni. Igazán szánalmas! Persze azért van céljuk is vele. Az erő mítosza ugyanis a hatalom felsőbbrendűségét és előjogait hirdeti és fogadtatja el a „gyáva tömegekkel”.


Róma, Stadio dei Marmi – flickr/brtsergio

Az erő(szak) héroszai

Ha valami nem jó, ha valamiben problémát lát, akkor a jobboldali elme azonnal tudja, ez csakis azért lehet, mert gyenge. Ami gyenge, az eleve rossz és silány. Kézenfekvő hát, mit kell tenni vele, meg kell erősíteni. Az oktatást, a tanárok helyzetét, no meg a nőkét, az egészségügyet, a rendőrséget és persze a vállalkozások helyzetét, szóval mindent. Olyan egyszerű ez, mint két (ki nem osztott) pofon, amit a miniszterelnök a jobbikosoknak ígért! A Fidesz már az 1998-as választási programjában is tökéletesen beszélte ezt a nyelvet, vagyis éppoly sematikusan gondolkodott, mint ma. De vajon mitől lesz valami erősebb, mitől múlik el róla a gyengeség, hogy így végre hozzájárulhasson az erős nemzethez?

Mielőtt belefognánk, szögezzük le, az erő mítosza rossz célt választott magának. A „rendet” akarja, akár erővel is, ezzel viszont eleve elvétette azt, ami valóban fontos, vagyis a problémák kezelését, következményeik redukcióját és a kivezető utak közös megtalálását. Aki rossz célt választott, az igencsak hasonlatos ahhoz, aki céltalanul csapkod maga körül, és sohasem érti, miért ütközik folyton olyan nehézségekbe, amelyekkel hite szerint nem is kellene találkoznia. Aki rossz célt választott, az nem tud jó kérdéseket feltenni, és hibás kérdéseire csakis hamis válaszokat kaphat.

Az erőszak mítoszában két héroszt tisztelnek: a mennyiséget és a szigort. Ez a két hős leküzd minden akadályt és megold minden problémát. Legalábbis a mesében, de azért érdemes megismerkednünk velük, hiszen velük van az erő.

A megerősítés tehát kétdimenziós rendszer, egy kvantitatív és egy kvalitatív dimenzióból áll, és mint ilyen, gondolatilag is eléggé lapos: minél több van valamiből és minél szigorúbb, annál erősebb. Tiszta sor! Több embert kell börtönbe küldeni, mert ha kevesen vannak ott, az rendetlenséget eredményez. Aki nem hiszi, olvassa csak el a Nemzeti Együttműködés Programját (megtalálja benne a 46. és az 51. oldalon)! Persze több rendőr is kell, mert „Magyarországon akkor lesz rend, ha több rendőr lesz.” (NEP 48. p.) Kell még több orvos és több nővér és persze sok-sok, még több büntetés. (NEP 60. és 46. p.) A legfurább talán az, hogy a gyermekszülést is „többletteljesítményként” értelmezik. (NEP 66. p.) A Jobbik és a KDNP pontosan ugyanígy gondolkodik, ugyanazokat a sémákat variálják, többre nekik sem futja. Szóval, a jobboldali pártok úgy vannak a társadalmi problémákkal és feladatokkal, mint a macsók a szeretkezéssel: az aktusok száma bizonyítja férfias erejüket, az pedig egyáltalán nem érdekli őket, hogy volt-e a partnerüknek orgazmusa vagy sem.

Azt azonban mégsem mondhatjuk, hogy vakok lennének a minőségre, legalább egyet szinte azonnal felismernek. Rögtön, első ránézésre képesek eldönteni, eléggé szigorú-e valami. Például az alsós kisgyerekek értékelése. A nemzet erősödéséhez bizonyára szükség van a buktatás szigorára. Olyan buták ezek a finnek, hogy ezt nem értik! Bár igaz, lehet, hogy a nemzet majd erősebb lesz tőle valamilyen, egyelőre még rejtett értelemben, de a gyerekek biztosan nem lesznek tőle sem okosabbak, sem érdeklődőbbek, sem pedig nyitottabbak, a toleranciáról már ne is beszéljünk! Az erő, úgy tűnik, ellentéte mindannak, ami jó a gyerekeknek, és azt hiszem, ami jó a tanároknak is. Lehet, hogy a kormány itt csupán azt az erőt képviseli, ami sok tanulásra és változásra már képtelen tanárból árad feléje? Ki tudja, de ha igen, akkor ez hasonlatos a paleontológusok kedvenc lelőhelyeinek, a kátránygödröknek az erejéhez: minden beleragad.

A szigor a büntetésben megmutatkozó erő, másra nem is képes és nem is alkalmas. Ezért leginkább a törvényekkel és a szankcionáló intézményekkel szemben támasztott követelményekben jelenik meg. A NEP és a Jobbik programja hasonlóan fogalmaz: a törvények az elkövetőket védik, nem a tisztes állampolgárokat – értsd: a magyarokat (NEP 46. és 51. p., illetve a Jobbik választási programja 63. p.) A társadalom elkövetőkre és a „tisztes” polgárokra, azaz a decens és delikvens osztályokra osztása még az osztályharcos 19. századból való. Minálunk az a Boross Péter elevenítette fel, akinél kevesen okoztak több kárt a magyar demokráciának, és mivel erre még büszke is, valóban ott a helye a szenilitások között. Ez a felosztás nemcsak ostoba, de hazug is. Ostoba, mert maga is elhiszi, hogy a szelektív szolidaritás hatására javulnak a közállapotok. Képtelen felfogni, hogy az államtól mindenkit védeni kell, mert demokrácia csak ott létezik, ahol mindenkinek jár a szabadság és a védelem joga. Ostoba tehát, mert nem kísérletet sem tesz a társadalom tényleges megértésére, megelégszik előítéletekkel és dohos, penészes hitekkel. Hazug, mert szándékosan olyan fogalmakat helyez el a pólusokon, amelyek nem illenek össze. Az elkövetőnek ugyanis nem a „tisztes” polgár, hanem az áldozat az ellentéte, és aki egyszer elkövető, másszor akár áldozat is lehet. A „tisztes” polgárral pedig nem az elkövető, csakis a tisztességtelen polgár állítható szembe, aki lehet akár szenilitás, vagy politikus, esetleg egy nagybank vezére is. A hazugság az, hogy leválasztható a társadalomról az úgynevezett tisztességesek csoportja, akiknek a nevében – hisz ki ne akarna ide tartozni! – bármilyen kegyetlenség elkövethető a másik csoportba kerülőkkel szemben.

Az egyezés még nyilvánvalóbb a (szélső)jobboldali pártok felfogása között, amikor a bebörtönzöttek helyzetéről beszélnek. Szerintük a börtönök túlzottan enyhék, nem elég szigorúak, „kvázi wellness létesítmények”. (NEP 51. p., Jobbik 63. p.) Hogy mondta Pintér Sándor a MAL Zrt. vezetőinek? Talán a programok íróinak is meg kellene fürödniük e „wellness létesítmények” mindennapjaiban. Mondják azt is, hogy mielőtt, elsöpörve a régit, kitört volna ez az új rendszer, a rendőrök kezében nem volt eszköz. (NEP 49.) Csak a történelmi párhuzam kedvéért hadd idézzek egy német rendőrt, aki a náci hatalom összeomlása után ekként panaszkodott a demokráciára: „Nehéz egy rendőrnek a demokráciában! A nácik alatt sokkal egyszerűbb volt! ’Ha egy rendőr a fegyverét használja’ – mondta Göring – ’az olyan, mintha én húznám meg a ravaszt!’ De ma? Ma olyan komplikáltak a szabályok, hogy sosem tudom, használhatom-e a fegyveremet vagy sem!”* Nézzük csak, mit is vetett a korábbi kormányok szemére a kormány: „Ma a szocialisták törvényei miatt maguk az intézkedő rendőrök is félnek döntéseik következményeitől.” (49. p.) Való igaz! Számos rendőr, a képzési koncepciók és a szervezeti viszonyok hibái miatt, nem rendelkezik azokkal a kompetenciákkal és tudással, amire szüksége lenne a konfliktushelyzetek kezeléséhez. Csakhogy sem azok a rendőrök, akik így vélekednek, sem a NEP nem erről beszélnek, ők az erőszak alkalmazásának tágítását igénylik, mert ez az egyetlen eszköz, amelynek a hatékonyságában bíznak.

Súlyos büntetések, szigorú szankciók kellenek, vallják a (szélső)jobb pártjai, és a kormány cselekedett is! Immár erő szállta meg a törvényeket, és jaj azoknak, akikre háromszor csapnak le, meg azoknak is, akik a boltokban zsebretesznek ezt-azt! De ez csak vagdalkozás, semmi több! Úgy értem, az elrettentés, az erődemonstráció, a szofisztikált szadizmus csak békétlenséget, feszültséget és még több konfrontációt képes teremteni a társadalomban. Tegyük fel, hogy valóra válik a kormányprogram – nem olyan nehéz ezt elképzelni –, és sokkal többen jutnak majd börtönbe, vagyis ebben az egy dologban valóban közelebb kerülünk az Egyesült Államokhoz. Akkor tényleg biztonságosabb lesz az ország, vagy csak úgy egyszerűen „rend” lesz? Az utóbbira fogadnék.

Van itt még egy probléma, és ez nagyon rossz hír a jobboldalnak. Ők is voltak már nyolc évet kormányon, és erősködésük mindannyiszor erőlködéssé vált. Nem tagadhatom, néhány eredménye mégiscsak volt mindannak, amit tettek: kibontakoztatták a devolúciót, megakasztották a komplex gondolkodást és a párbeszédet, ha szükséges volt, akkor önmagukhoz híven akár erőszakot is alkalmaztak ennek érdekében. Tevékenységük nyomán szépen weimarizálódott az ország, vagyis sikerült elérniük, hogy a demokrácia értékeiben és törvényeiben egyre kevesebben higgyenek.

Az erő mítoszában sajnos nemcsak a jobboldal hisz, a társadalmi problémák kezelésében eddig minden politikai irányzat ezt részesítette előnyben. Ahhoz, hogy észrevegyék a politikusok, hogy nem ez az egyetlen módszer a társadalmi problémák kezelésére, el kellene végre dönteniük, milyen társadalmat akarnak. Csak akkor kell tovább mesélniük az erő mítoszát, ha irányított és ellenőrzött társadalmat akarnak. Ha viszont meg akarják őrizni a társadalom pluralitását, és helyesnek tartják, hogy az egyének maguk alakítják ki viszonyaikat, akkor le kell mondaniuk róla. Ekkor lehetőség nyílik arra, hogy észrevegyék, nem létezik egyetemes megoldás a különféle gondokra, mindegyikhez sok munkával és sok vitával, no és persze kudarcokkal lehet csak megtalálni azt az optimális viszonyulási módot, amelyik a lehető legjobb következményekkel jár egy sokféleséget és toleranciát preferáló társadalomban.


Krémer Ferenc                


*George E. Berkley: The democratic policeman, Bacon Press, Boston, 1969, 1. p.


Első rész: Politikai mítoszaink – A hatalom meséi


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!