Fizessen, és kinézhet



Talán harmadikos-negyedikes lehettem, a mostaniak által százszor elátkozott 60-as években, amikor az egyik iskolai olvasmányunk arról szólt, hogy a Margitszigetet a Tanácsköztársaság alatt megnyitották a szegénygyerekeknek, és ők belépődíj nélkül tehették be a lábukat az addig csak messziről csodálhatott parkba. Ezt akkoriban nemigen értettem, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy lehet olyan park az én hazámban, ahová a gyerekek valamikor nem léphettek be, ahol belépti díjat szedtek?! A kis olvasmány ugyan biztosan elmagyarázta, hogy miért volt ez különlegesség és akkora öröm a pesti proligyerekeknek – akik állítólag még egy bögre meleg kakaót és egy szelet kalácsot is kaptak, a margitszigeti kirándulást emlékezetesebbé teendő –, de ez a magyarázat engem nem győzött meg. A magam gyerekeszével valami olyasmit gondolhattam, hogy ez csak mese, olyan nem lehetett, hogy a szegényeket elzárják egy közpark, a pihenés, a feltöltődés lehetőségétől.


Ugorjunk egy nagyot. A minap tunéziai vendégeinket kalauzoltuk a Várban, és a világ legtermészetesebb módján büszkélkedni akartunk nekik a Halászbástyáról majd a szemük elé táruló különlegesen szép látvánnyal. Az idő kitűnő volt, ragyogott a nyárvégi nap, Budapest a legszebb arcát mutatta. Amikor azonban a Halászbástyára ki akartunk menni, döbbenten tapasztaltam, hogy oda csak belépődíj ellenében lehet kijutni, a világörökségi panoráma csak díj ellenében élvezhető. Az árkádok alatt szorgalmasan húzta a cigány az O sole miót és a Ha én gazdag lennéket a benn ebédelő nagyon érdemdúsaknak, a kevésbé érdemesek a zenét hallgatva, kényelmesen sétálgatva élvezhették Európa egyik legszebb városának elbűvölő panorámáját. Persze csak miután fizettek. Ügyesen van a dolog megszerkesztve: a proliknak – értsd: azoknak, akik állampolgárságra tekintet nélkül nem hajlandók egy ezrest fizetni e világraszóló látványért – egy kb. 3 négyzetméternyi helyet azért meghagytak, hadd élvezzenek onnan, egymás lábára taposva, egymás nyakába lihegve. És a világ számos kultúrnyelvén elküldve a jóbüdösfrancba azokat, akik ezt a csúfságot meg merészelték tenni. Ugyanez volt a helyzet a Mátyás-templomban is: oda is csak jeggyel lehet behatolni. És azt is kihagytuk, mert így mulat egy magyar úr, tartsák meg maguknak a látványukat.


Érdekes, méláztam magamban, Párizs nem szorul rá arra, hogy a Notre Dame-ba igyekvő turistáktól belépti díjat szedjen. Eddig még Firenzének se jutott eszébe a Ponte Vecchiót ponyvával körülvenni, és eltakarni a pórnép elől. Pedig mekkora ötlet lenne, a bolgár csomagolóművész biztosan gyönyörűen becsomagolná, a kiválasztottak meg belülről élvezhetnék a látványt. Sőt – külön díj ellenében persze – egy óriási kivetítőn megnézhetnék az Öreg Hidat messziről is, ahonnan senki sem láthatná, csak aki arra érdemes, és fizet érte.


De félre az iróniával: a „mindenki annyit ér, amije van” elhíresült bonmot immár maga a magyar valóság. Lassan-lassan már azért is fizetni kell, ha valamire gondolunk. Lassan-lassan már az egész országot hűbérbirtokká teszik ezek a mostaniak: Ahol – kellő távolságból korrekt üzleti vállalkozásoknak látszó – haveri csauszok szedik a sápot az istenadtától, maholnap már a levegőért is.


Magyarország 2013-ban nagyon kezd hasonlítani arra a valamikori, száz év előtti Magyarországra, ahol a Margitszigetre a szegénygyerekek nem tehették be a lábukat.


Az, hogy véget vessünk ennek a hasonlóságnak, mindannyiunk közös felelőssége. Emberek, ébresztő!