rss      tw      fb
Keres

Weimar kapui előtt



Kétezer-tíz óta kitartóan haladunk Weimar felé, sőt mindjárt odaérünk. Antall József érezte ennek a veszélyét, amikor a fiatal magyar demokráciát a weimarizálódástól és a kocsmapolitizálástól féltette. Ugyanis tudta, hogy a demokraták és a demokrácia szinte védtelen az antidemokratikus törekvésekkel szemben. De miért is védtelenek? Mert a hibás demokráciaértelmezésük védtelenné és kiszolgáltatottá teszi őket.


Ha ma egy ellenzéki az Orbán-rezsimmel való kiegyezésre vagy későbbi együttműködésre törekszik, ha jóhiszemű akarok lenni, minimum félreérti a demokráciát, tehát valójában nem demokrata, legfeljebb megélhetési politikus. A kiegyezésnek, az esetleges későbbi együttműködésnek már az említése sem más, mint az Orbán-kormány és a kétharmad legitimálása. Annak a hatalmi struktúrának az elismerése és elfogadása, amelyik a jogokat, a jogrendszert naponta lábbal tiporja. Azok elismerése és elfogadása, akiknek a jogbiztonság legfeljebb a saját politikai bűnöző létüknek a joggal való védelmét és fenntartását jelenti.


Az Orbán-féle út egyirányú politikai utcát, ráadásul zsákutcát jelent, amelynek a végén statikus állapot, a változtathatatlanság csapdája vár. A demokrácia boldogabb országokban nem más, mint egy állandó mozgásban lévő, dinamikus társadalmi egyensúly, aminek egyik fontos alapja a mindenkori hatalommal szemben a fékek és ellensúlyok rendszere. Orbán mindezt felszámolta. A parlamenti demokrácia formálissá, tartalom és értelem nélkülivé vált. A törvények, különösen a választójogról szóló törvény, szinte kizárja a Fidesz leváltását a hatalomból.


Az új választási törvény nem más, mint a PTK 5.§ (1) bekezdésének lábbal tiprása, ugyanis abban ez áll: „…a törvény tiltja a joggal való visszaélést”. A (2) bekezdés a joggal való visszaélésnek minősíti, ha a jog gyakorlása a jog társadalmi rendeltetésével össze nem férő célra irányul. A választási törvény pedig láthatóan nem a népakarat érvényesülését (ami eredeti célja lenne), hanem a Fidesz győzelmét hivatott megvalósítani. Az ellenzék győzelmi esélyei e törvény alapján a zéró felé konvergálnak. Ők viszont ahelyett, hogy a jogsértő törvény ellen hadakoznának, a jogsértő törvény betartásán kínlódnak. Mondhatják ugyan, hogy a parlamenti vita során mindent elkövettek, de az elfogadását megakadályozni nem tudták, a szavazáson való részvételükkel viszont a saját halálos ítéletüket írták alá, habár a parlamenti ellenzéki pozíció nem egyenlő a halállal, sőt.


Ha az ellenzék parlamenti eszközei elfogytak, akkor más lehetőségekkel lehet és kell élni. Például, a regnáló miniszterelnök példáját lehet követni, aki 2008-as évértékelő beszédében azt találta mondani, hogy „az igazság úgy áll, hogy a népszavazás az erőszakmentes népi mozgalmak legfejlettebb formája, és ezt sikerült valóra váltanunk Magyarországon”. Ha az ellenzék ezt gyávasága vagy politikai szűklátókörűsége miatt meg sem kísérli, akkor a törekvéseit biztosan nem fogja siker koronázni.


A Fidesszel való estleges együttműködés szükségessége a kétharmados törvények sokaságával kapcsolatban szokott felmerülni, ám ez nem más, mint a Fidesz-törvénygyár törvényes működésének az elismerése. Ezzel legitimálva lesz az Alaptörvény és az összes belőle származtatott sarkalatos törvény, a trafikokkal, a magánnyugdíjpénztárak kirablásával együtt. Ez a Fidesz forgatókönyve, arra az esetre, ha ellenzékbe kerülne: nélküle ugyanis akkor sem történhet semmi. Téved az ellenzék, ha azt hiszi, az a feladata, hogy egy zsarnoki rendszer működéséhez asszisztáljon és a nemzet kárát okozó döntéseket hitelesítsen.


A Fidesz korlátlannak tűnő hatalma ellen az aktuális demokratikus ellenszer a népszavazás.


Ha az EU alkotmányának elfogadását két tagország népszavazási elutasítása lehetetlenné tette, akkor miért gondoljuk, hogy Orbán hatalmát népszavazással, a népakarat érvényesítésével nem lehet megzabolázni? Ha az ellenzék kevés hozzá, a nép elég lehet. Népszavazásra pedig nem egyes törvényeket, hanem mindennek az alapját, az Alaptörvényt kell bocsátani.



Galambos Tamás festménye az alaptörvény díszkiadásához – MTI

Azt nem lehet, harsogta Orbán két éve, azt nem lehet, motyogják bátortalanul ma ellenzéki politikusok. Ha a legfőbb hatalom Alaptörvényben rögzített birtokosa a nép, akkor miért is nem lehet megkérdezni őt? Ha két ország lakossága, Franciaország és Hollandia, az európai uniós alkotmány sorsáról a többiek megkérdezése nélkül dönthetett, akkor mi magyarok miért nem dönthetünk a saját sorsunkról?


Az ellenzők azt állítják, hogy a törvény zárja ki ebben az esetben a népszavazás kiírását. Nem zárja ki. Ha az ellenzéknek lett volna vér a pucájában, már az Alaptörvény elfogadásakor el kellett volna érnie a népszavazás kiírását. A jelenleg hatályos Alaptörvény pedig a 8. cikk (3) bekezdésének a) pontjában csak az Alaptörvény módosítására irányuló kérdésekről tiltja népszavazás kiírását. Azt nem tiltja, mert nem is rendelkezik róla, hogy az Alaptörvény hatályon kívül helyezése népszavazás tárgya legyen. Csak emlékeztetnék arra a tényre, hogy a Fidesz által kezdeményezett népszavazás idején a hatályos törvény tiltotta népszavazás kiírását a költségvetést érintő kérdésekben. Márpedig a vizitdíj és a felsőoktatási tandíj érintette a költségvetést. Akkor az Alkotmánybíróság azon döntése tette lehetővé a népszavazást, amelyet egy MSZP által jelölt, később – viszonzásul – a Fidesz javaslatára tovább működő alkotmánybíró alapozott meg. Így hágták át a hatályos törvényt.


Az ellenzék pedig minden erejével a választásokra készül, amelyet a fennálló törvények alapján sajnos el fog veszíteni. Szíve joga, ha veszíteni akar, de törődhetne egy kicsit a népével is. Ha már a kormány nem tette, kikérhetné a nemzete véleményét utólag az Alaptörvényről. Ha a nép úgy dönt, akkor még a választások előtt tisztulhat a kép. Akkor az összes Alaptörvényből származtatott sarkalatos törvény is hatályát veszíti. Nem lenne egyszerű helyzet. A kétharmad vagy összezavarodna, vagy még fékeveszettebbé válna. Mindenesetre jobb lenne, mint egy esetlegesen ellenzékbe kerülő Fidesz által generált „nemzeti ellenállás”, amilyen a 2002-es hídfoglalás vagy a 2006-os randalírozás volt. Senkinek ne legyen kétsége, ha ellenzékbe kerülnek, ismét meg fogják tenni.


Persze, hogy mindez megvalósuljon, az ellenzéknek abba kell hagynia az önmagával való foglalatoskodás öncélú gyakorlatát. És a játszadozást is a Fidesszel való együttműködés gondolatával. Helyette egy egységes és összefogott kampányban kellene az összes demokrata ellenzéki szervezetnek serénykednie, mert ez nemcsak a népszavazás sikerét szolgálná, de a jelenleg kátyúba szorult, szélesebb körű ellenzéki együttműködést is új, reményt keltőbb alapokra helyezhetné.


Sietni kell, mert nincsen sok időnk. Az ellenzéknek sincs, az országnak sincs, a több mint négymillió szegénynek pedig főleg nincs. Meg lehet ugyan szokni ugyan a demokrácia hiányát és az éhezést, de annak általában diktatúra és éhhalál a vége. Nem kellene megvárnunk.



Herényi Károly, volt MDF-es politikus
(Fotó: ATV.hu)