rss      tw      fb
Keres

Vörösiszap-katasztrófa VI. – A múlt jelene

Túlvagyunk az első sokkon, amelyet a vörösiszap-katasztrófa első jogi-politikai következménye okozott (már akiknél okozott, erre mifelénk igencsak – lásd a Napi apró írásait).

A szakemberek lassan belevágnak a reménytelen feladatba, hogy elmagyarázzák, miért nem lehet alkotmányt, jogot, szakmai érveket, elemi jóhiszeműséget és a mindenkit megillető tisztességes elbánás jogát demonstratívan, akarnok módon, az állami erőszakszervezet felhasználásával felrúgni.

Eléggé reménytelen a helyzetük, nemcsak azért, mert az áldozatok személyes elégtételt is követelnek (én bosszúnak mondanám, még akkor is, ha az indulatok érthetők), hanem elsősorban azért, mert Magyarország lassan húsz éve nem tisztázza a viszonyát a saját privatizációs folyamataihoz és az így kialakult tulajdonosréteghez. A sokat emlegetett magyar ember gyűlöli és irigyli az egykor volt állami vagyon ma már magántulajdonos működtetőit (két-három érinthetetlen szent tehéntől eltekintve, akik bármit megtehetnek és annak az ellenkezőjét is). Pillanatok alatt elfeledkezett arról, milyen diszfunkcionálisan, pazarlóan, minőséghiányosan, hiányt hiányra halmozva, sokszor nevetségesen és siralmasan működött a puha diktatúra állam által tulajdonolt és vezérelt gazdasága. Nem gondolkozik azon, hogy a privatizációhoz képest milyen más alternatívája lehetett volna a hatalmas és sok tekintetben lepusztult állami vagyon újraélesztésének és korszerűsítésének. Nem tesz különbséget az újtulajdonosi rétegnek azon tagjai között, akik megszerezték, majd veszni hagyták az általuk privatizált állami vagyont (összes dolgozójával együtt), csak előbb tényleges magánvagyont varázsoltak belőle, és azok közt, akik minden energiájukat, tudásukat és képességüket a megszerzett állami vagyonrész életbentartására és fejlesztésére fordították. És ha sikeresek voltak, a vagyonuk értéke is nőtt: gazdagodtak. Ez már csak így van. Akiknek meg munkát adtak, azoknak nem az ózdi ócskavastelepen kellett napi gyűjtögetéssel megkeresni a kenyerüket. Magyarországon azt sem tudják, hogy ha valaki az életéből 15-20 évet tett bele egy akármekkora saját vállalkozás piacképessé tételébe, az a tizenhatodik és a huszadik évben sem lerabolni, kivéreztetni akarja, hanem megtartani és fejleszteni. Nem a forintjait számolja a bankban, hanem a még sikeresebb működtetésen töri a fejét. És ha baj van, nem a vagyon kimenekítésén ügyeskedik (lásd Orbán vádjait), ugyanis a sokat emlegetett milliárdjainak nagy része a vállalatában van: ha a cége nem menekül meg, és nem termel tovább, a milliárdjai is eltűnnek (nem beszélve arról, hogy sok éves munkája válik semmivé: miért viselné ezt lelkileg jobban egy „milliárdos”, mint akármelyikünk?) És Magyarországon azt sem tudják, hogy nincs visszaút. Nem lehet folyamatosan megkérdőjelezni a privatizációt, és nem lehet csak az alkalomra várni, hogy egy-egy „új” magántulajdonoson mikor lehet önkényesen leverni mindazt az igazságtalanságot és visszásságot, amellyel a folyamat óhatatlanul együttjárt. Ha meg ne adj isten, ma, húsz év múltán, úgy döntünk, hogy mégis megpróbáljuk visszacsinálni (hova? mivé?), akkor mindenkire egységes szabályokat kell alkalmazni: akkor minden fillérekért „elprivatizált” lakást is vissza kell adni az államnak. Vissza kell adnia annak az „újdonsült” lakástulajdonosnak is, aki az elmúlt 15-20 évben felújította, kicsinosította és használja egykor volt „önkormányzati bérlakását” (mondjuk, a Tűzoltó utcában), meg annak is, aki olcsón megvette, a sokszorosáért eladta, és anyagilag megalapozta belőle az életét (mondjuk a Cinege utcában). Vagy mindenki, vagy senki.

A magyar ember mindezzel nincs tisztában, és nem is akar tisztában lenni vele. Ő irigykedni szeret és gyűlölni, és ellenségeskedni. És panaszkodni, és a saját életfeltételeinek elégtelenségéért másokat okolni. Kívülhelyezkedni a rendszeren, nem együttélni vele, nem követelményeket támasztani vele szemben, nem tárgyalásban lenni vele, nem korrekcióra kényszeríteni, ha a helyzet úgy kívánja. Mert azt sem tudja, hogy ennek a világban meglehetősen elterjedt rendszernek vannak olyan szabályai is, amelyeket a saját javára fordíthat, azért, hogy a saját, akármilyen szinten működtetett teljesítményének nagyobb megbecsülést és elismerést szerezzen, mint amennyit akkor kap, ha ezt mások önkéntes belátására és puszta jóindulatára, pláne ha az érdekeire bízza.

Magyarország lélekben visszakívánkozik a semmibe. A tehetetlenségbe. Abba a világba, ahol titokban bár, egyöntetűen meg lehetett vetni a hazug, tehetségtelen, kontraszelektált, üresszavú és üreslelkű pártot és államot. Miközben, persze, tartani kellett tőle, mert nála volt az erő.

A sokat emlegetett magyar ember ezt kapja ma vissza, arra a rövid időre, amíg el tudja viselni. Amíg rá nem jön, hogy ez végérvényesen a múlt, és mint minden múltban, ebben sem lehet élni. Még akkor sem, ha ennek a jelenbeli múltnak a szava és a lelke másként üres, mint a régié. A lényege ugyanaz.

Kevesen segítenek neki abban, hogy rájöjjön. Azokban az interjúkban, amelyeket a Vörösiszap-fejleményekben részben vagy egészben közzéteszünk, olyan emberek beszélnek, akik ezen kevesek közé tartoznak.

(Miközben ezt írom, hajnali 5 óra 12 perckor, több mint kéthónapos föld alatti szorongás és földfelszíni megfeszített munka után, 630 méteres mélységből felért a szabad levegőre az első chilei bányász. Tizenhét percig tartott az út a felvilágba, egy rettenetesen szűk csövön át, egy rettenetesen szűk kapszulába zárva. Még 32-en teszik meg ugyanezt az utat a következő órákban. Remélem, boldogok lesznek visszanyert új életükben. És remélem, hogy a magyarországi katasztrófának sem csak tragikus, lesújtó, megrendítő időszakai lesznek, hanem olyanok is, amelyekben az értelmes közös erőfeszítések sikerének és az újra visszakapott, biztonságos életnek örülhetünk. Gyűlölködés, keserűség és hamis nosztalgiák nélkül.)

(Mihancsik Zsófia)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!