rss      tw      fb
Keres

Ne a jegyében: a reményében

Az egyik vidéki városban pénteken összeült néhány orvos, hogy megbeszélje, miben tudna segíteni a kolontáriaknak. Kevésbé a sérültek ellátásában, hiszen ez ügyben vannak ott náluk kompetensebbek; inkább a kiegészítő, járulékos kezelésekben. Arra jutottak, hogy ha megkeresik az általuk ismert gyógyszergyárakat, forgalmazókat, és elkérik tőlük, amit fontosnak tartanak, akkor érdemben tudnak segíteni. S ha sikerül a tervük, a maguk szakértelmével együtt hétfőn elindulnak a csomagokkal a katasztrófa sújtotta területre. Ez most az a helyzet, amikor mindenkinek be kell állni a sorba, aki csak tud, morális kötelességük az összefogás, ráadásul közel van hozzájuk a helyszín – ők azok, akiktől ez a legkevesebb áldozatot igényli. Mennek, egy emberként.

Az ilyen ügyek megszervezését mindig jobb egyetlen személyre bízni, rábízzák hát arra, akinek „a legjobb svádája van”, ahogy mondani szokás. A választás nem pusztán jónak bizonyult, hanem egyenesen kiválónak: szombat délutánra a megbízott orvos jó svádájának hatására a gyógyszeresek még azt is felajánlották, hogy maguk is mennek, és segítenek a tanácsadásban.

Az ügy sikeres szervezője ezután boldogan hívta sorra a többieket: minden együtt van, még annál is több, hétfő reggel találkozunk a parkolóban.

„Miiii, hogy te ezt TÉNYLEG megszervezted?”, „Te tényleg azt gondoltad, hogy ODAMEGYÜNK?” „De hát nekem hétfőn pacienseim vannak, itt vannak beírva, CSAK NEM VETTED KOMOLYAN, hogy lepasszolom őket?!”, „Ne haragudj, de FÉLREÉRTETTÉL MINKET! Az egy dolog, hogy szolidárisak vagyunk, na de hol van nekünk most erre időnk?!” – ilyen és ehhez hasonló válaszokat kapott, ugyancsak valamiféle összefogás jegyében, s ugyancsak egy emberként mondták el, amit mondtak. Nem mennek, és aki komolyan gondolja az ilyen akciókat, az ne csodálkozzon, ha nevetségesnek látják.

Az orvos végül úgy döntött, hogy mivel megteheti, egyedül is elmegy, illetve azokkal a gyógyszervegyészekkel, akik hajlandóak vele menni. Hogy ott milyen élmények érik majd, azt az írás pillanatában nem tudom, most vannak úton. Csak azt tudom, a vasárnapi, lehangolt és lehangoló telefonjából, hogy az indulásra végtelen keserűséggel készült. Hogy valóban ő érezte magát nevetségesnek, amiért komolyan vett embereket, akik nem veszik komolyan önmagukat. Nehéz volt egyébbel vigasztalni, mint azzal a közhellyel, hogy de hiszen ők veszítettek többet, nekik nem jut majd abból az érzésből, hogy nemesnek érezhetik magukat a nap végén.

A telefonja véletlenül egybeesett azzal a hírrel, hogy a miniszterelnök az önbecsülésre hivatkozott a sajtótájékoztatón, amelyen a kármentő alap létrehozásáról is beszélt. Ezúttal mélyen egyetértek a miniszterelnökkel abban, hogy az önbecsülés kiemelendő, fontos fogalom ebben az ügyben. (Ahogyan azt pedig megbecsülöm, hogy a hét végén az elvárásoknak megfelelően tette a dolgát: jelen volt, tanácskozásokat hívott össze és támogatta a kármentés lépéseit.) Mindazonáltal épp a fent leírtak alapján kénytelen vagyok felhívni a figyelmét egy apróságra: ez az összefogás nem az az összefogás, amelyről ő – valószínűleg már álmában is – folyamatosan beszél, és ami kedvez az önbecsülésnek. Sőt, ha valami rongálja az önbecsülést, akkor például a kettő összekeverése épp az.

Amit ő emleget, az egy politikai-ideológiai összefogás, amely vagy létrejött, vagy nem (ezt most tekintsük lényegtelennek), mindenesetre ha létezik is, akkor sem az emberek egymáshoz való viszonyának, hanem a hatalomhoz való viszonyának a kifejezője.

Amikor viszont emberek egy csoportjára rázúdul a zagy, és egy részüket megöli, más részüket beteggé, vesztessé, földönfutóvá, boldogtalanná, kiszolgáltatottá, részvétre szorulóvá teszi, olyankor annak az összefogásnak van itt az ideje, amely minden egyéb, esetleges, alkalmi tényezőtől függetlenül van jelen. Vagyis az olyan, esetleges és alkalmi tényező sem játszik bele abba, hogy keletkezik vagy nem keletkezik, mint amilyen például az aktuális kormány. Társadalmi összefogásnak hívják. (Normális helyeken ez egyébként oly mértékben evidens, hogy senkinek nem jut eszébe külön belefogalmazni a mondandójába. A mi miniszterelnökünk viszont fontosnak látta beemelni a képbe: „Mindannyiunknak meg kell mozdulnunk és össze kell fognunk, függetlenül attól, hogy erős vagy gyenge kormányunk van-e”. Ám még mielőtt ennek alapján elsőáldozó lányok komolyan vennék, hogy tényleg tagadja ezt az összefüggést, gyorsan ezzel zárta le a mondatot: „Most épp erős van". Aminek hallatán már nincs az a naiv állampolgár, aki ne arra gondolna, hogy „ja, hát ha nincs összefüggés, akkor hogy kerül ide mégis az erős kormány képe?! Na ugye, hogy van összefüggés?!”.)

A társadalmi összefogásnak olyan a természete, hogy nem lehet sem diktálni, sem közvetlenül befolyásolni. Ezer tényező határozza meg, hogy egy adott pillanatban megszülessen, s mint láttuk, olykor az is előfordul, hogy majdnem létrejön, de azután már csak részben. Ezért például az én orvos barátom telefonja után különösen hamisan hangzott a hírekben közzé tett mondat, hogy a miniszterelnök ”az összefogás jegyében beszél”.


Inukshuk – flickr/teroamin

Nem, a miniszterelnök nem beszélhet az összefogás jegyében – egyikében sem: sem a politikaiban, sem a társadalmiéban – , csupán annak reményében beszélhet, ha igényt tart arra, hogy a szavait igaz szavaknak halljuk.

A politikai összefogáséban azért nem, mert a probléma csak sokadszorra politikai, a társadalmiéban meg azért nem, mert afölött pillanatnyilag nem diszponál. Majd esetleg a végén, ha egyértelmű, hogy megtapasztalhatta. Jelen pillanatban azonban nem hirdetheti ki vele a jegyességét.

Már csak azért sem, mert hiszen ha már befejezett tény lenne itt az összefogás, akkor nem azt hallanánk, hogy a kiugróan nagy (több milliós) létszámú telefontulajdonostól csak 648 ezer hívás érkezett a Vöröskereszt adományvonalára, holott a felajánlott összeg barátságosan kicsi. S ráadásul ez a szám valószínűleg ennél kevesebb személyt jelent, hiszen sokan többször is hívták a számot. (Az akciót meghirdető Vöröskereszt természetesen udvarias és hálás, ezért a maga részéről örült a beérkezett összegnek, ami érthető.)

Ugyanakkor viszont a Kolontár felé induló, magányos orvosnak azt kéne gondolnia: révbe jutott. Ez a nagyon ronda és gusztustalan, a legkülönfélébb rafinériákkal körbemagyarázott, agyonideologizált széttartás jelenti itt a nemzeti egységet, amit ő most ez ügyben is tapasztalhatott. És ami rettentő sok reménytelenséget gerjeszt. Hogyan építse erre az ön- és országbecsülését?

Ráadásul akinek magának is meg kell küzdenie a reménytelenséggel, annak egy idő után már sokkal nehezebb lesz segíteni a bajba jutottakon. Annak egyszer csak elege lesz, és nem kanyarodik rá a megfelelő helyen az ajkai útra, hanem máshová veszi az irányt. Szinte mindegy, hogy hová, a lényeg, hogy olyan hely legyen, ahol nem felülről eldöntik, hanem belülről várják az összefogást. Mert hogy annak kizárólag az ilyen esetekben szoktak megnőni az esélyei. És akkor még mindig csak az esélyeiről beszélhetünk, s nem magáról az összefogásról. Ahhoz kell még valami plusz, amivel a jelen pillanatban, úgy látszik, nem rendelkezünk, viszont kiválóan tudunk álmodni róla. Mint a saját fantáziánk örök jegyesei.


Lévai Júlia                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!