Gerő András mint a wittgensteini gondolat átformálója

Akihez csak foszlányokban jutottak el a Bánó András vezette esti műsor szövegei (ATV, A tét, 2010.03.03.), az annyit hallott, hogy az egyik vendég, Gerő András történész tankönyvszerűen sorolja a nácizmus németországbeli eszkalálódásának unalomig ismert elemeit. Először azt, hogy ugye a legfontosabb volt a nemzeti öncélúság. Igaz, azt nem említette, hogy pontosan mit is jelentett ott és akkor a „nemzeti”, de hát mindnyájan tudjuk: a képzeletbeli módon homogén „árja faj” felsőbbrendűségét, tehát egy speciális biológiai-származási hierarchiát. Ami annyira közhelyes, hogy talán tényleg szükségtelen egy műsorban újra megemlíteni.

A második, fontos tényezőként Gerő az erőszakra való hajlamot emelte ki (igaz, hogy ezt már a bolsevizmushoz kötötte), és mindjárt össze is kapcsolta azzal, hogy „az erőszak választásában benne van az is, hogy a társadalomban belső – nem ellenfélképet keres, ellenségképet keres. Tehát nem egyszerűen, hogy kompetitív versengő mezőnyben vagyok a másikkal társadalmilag,[hanem] le akarom nyomni, ki akarom iktatni (kiemelés tőlem: L.J.). Itt Gerő ismét nem mond konkrétumokat, de ki ne emlékezne, hogy valóban ez volt a három legfontosabb fogalom a náci Németországban? Az erőszak, a belső ellenség és a kiiktatás. Mindnyájan tudjuk, hogy miközben Hitler az országot egy expanzív háborúra készítette fel, az ellenségirtást belül kezdte: a „biológiai hulladéknak” minősített fizikai és szellemi fogyatékosokkal, homoszexuálisokkal, kommunistákkal, szocdemekkel és a teljes megsemmisítésre ítélt – mert „faji” szempontból alacsonyabb rendűnek minősített – német zsidósággal. Igaz, a zsidóság kiirtásának tervét a zsidók teljes populációjára kiterjesztette, ez azonban mit sem változtat azon, hogy a műveletet az ország saját állampolgárainak jogfosztásával, majd koncentrációs táborokba gyűjtésével kezdte, mi több: ez volt az egyetlen, végigvitt belpolitikai „programja”.

További fontos elemként a tőkeellenesség következett – ezt is tudjuk: a fasizmus-nácizmus egyfajta Marx nélküli szocializmust célzott meg (persze igencsak szelektív tőkeellenességgel), az antiliberalizmus, az antidemokratizmus és az antimarxizmus sajátos szintéziseként; az irányzat nem véletlenül viselte a „nemzeti szocializmus” nevet, s a kiiktatandó személyek mellé nem véletlenül vette listára a szakszervezeteket mint nemzetellenes szerveződéseket is. Ugyanakkor a marxizmusból sikeresen „elorozta” a kollektivizmust, a „megvalósult utópia” rögeszméjét, az eszme permanens szakralizálásának gyakorlatát, s ellenforradalmi jellege dacára a forradalmiság szellemét. Ezzel egyúttal lehetővé tette, hogy később az általa gyakorolt diktatúrát teljes mértékben azonosnak tekintsék a kommunisták által gyakorolt diktatúrával, holott a különbségek a két irányzat vonalát illetően ennél sokkal fontosabbak: a nácizmusnak a biológiai determinizmuson alapuló egyenlőtlenség, míg a kommunizmusnak a biológiai és társadalmi determinizmuson alapuló egyenlőség a központi fogalma, ami ez utóbbinál elvileg lehetővé teszi a valódi variánsok és a konszolidált formák megjelenését. A fasizmusnak-nácizmusnak ezzel szemben csupán destruktív variánsai lehetségesek, olyanok, amilyeneket ma is látunk. A mai variánsok egyrészt attól változatai az eredetinek, hogy más körülmények között jöttek létre, és kénytelenek igazodni a náluk sokkal erősebb liberális demokráciákhoz. Ezért megváltoztattak bizonyos külsőségeket (emblémák, egyenruhák stb.), hogy ne legyenek könnyen betilthatók. Másrészt attól változatok, hogy az eredetmítoszokat most nem kizárólag a germán hitvilág, hanem az egyes népek saját hitvilága határozza meg, vagyis meglehetősen provinciális kis nácizmusokról van szó – és ezzel a végére is értünk a különbségeknek.

De térjünk vissza Gerőhöz, aki végezetül arról beszél, hogy a szóban forgó irányzatnak van egy fontos társadalmi talaja is, ez pedig az, hogy az emberek 50 százaléka vesztesnek érzi magát. Hát ez a harmincas évek Németországára már nem stimmel, mert akkor, a vesztes háború után és a válság okozta munkanélküliség szorításában ennél jóval többen érezték magukat kiszolgáltatottnak, s végül, a nemzetiszocialisták hatékony uszításának hatására, az egész ország a „vesztesek vagyunk” pszichózisából fordult a „győzzünk le mindenkit!” pszichózisa felé.

Ekkor azonban Gerő hirtelen a magyar polgárosodásról kezd beszélni, ami gyanússá teszi, hogy most tényleg Németországban vagyunk-e, vagy merrefelé, és gyanúnk hamarosan be is igazolódik: nem, nem ott vagyunk, hanem itthon, és nem a német nácikról van szó, hanem a magyarokról. Akiket viszont Gerő egy merész fordulattal „nemzeti bolsevikoknak” nevez.

Bon mot-nak igazán remek, de csak ha keresztszemes hímzésben  vagyunk. Ha nem abban, akkor a hazai neonácikat inkább bolsevik nacionalistáknak mondanánk, ha már mindenképp csak az őket közvetlenül megelőző korszakot akarjuk hozzájuk kötni. De miért tennénk ilyet? Egy olyan irányzattal, amely folyamatosan fajoknak nevez rasszokat és etnikumokat, emellett genetikai determinációkról, a magyarok eredendő magasabbrendűségéről és ezzel szemben a zsidók és cigányok alantasságáról beszél?

De az említett indokolatlanságon túl is van két nagy baj ezzel: az egyik, hogy rettentő pontatlan, hiszen a „nemzeti” szót redukált értelemben használja, leszűkítve a bezárkózást, kizárólagosságot, származási fölényt, nacionalizmust jelentő tartalomra. A másik, hogy – éppen ebből a redukált értelmezésből következően – fölerősíti annak a szélsőjobbnak a hangját, amely a nácizmus relativizálásával, a totalitárius diktatúrák közös vonásainak abszolutizálásával szeretné szalonképessé tenni önmagát. S ez annyira így van, hogy a szélsőjobb szalon-náci, „szoftos” irányzata hamar le is csapott rá. Mi több: bizarr módon mindjárt taktikai fegyverként használta, önmaga „hardosabb” irányzatával szemben. Március 8-án a Magyar Hírlapban Széles Gábor nyilatkozott arról, hogy „a Jobbik a nemzeti bolsevizmus pártja”, illetve hogy „Párhuzam vonható a Jobbik és a történelmi kommunista, náci alakulatok között”. Gerő gondolata emellett arra is inspirálta őt, hogy „történelmi perspektívában” vizsgálja meg Hitler, Lenin, Sztálin és Vona Gábor réteg-politikáját.

(Széles Gábor fejtegetéséből egyébként a következő – számomra értelmezhetetlen – kép rajzolódott ki: Hitler a megnyomorított munkásokra épített, szerinte őt a parasztok nem érdekelték [?!], de azok végül maguktól odaálltak. Leninnek és Sztálinnak szintén a munkásság adta a bázisát, ám ők a parasztokat gyűlölték [?!], ezért találták ki a „kulák” fogalmát [gyengébbek kedvéért: a 19. századtól elterjedt, orosz „kulak” szó cselédet tartó nagygazdát jelent], valamint az éhínséget. A Jobbik ott népszerű, ahol a munkanélküli értelmiségiek laknak. Mindebből nyilvánvaló, hogy az említett három, diktatorikus formáció egylényegű. Amellett összeköti őket, hogy pártmilíciákat hoztak létre [n.b. a CSEKA állami szerv volt…]. A megfejtéseket „zebrapinty” jeligére a szerkesztőségbe kérjük.)

Elkészítve tehát Gerő András elméletének egyenlegét, megállapíthatjuk, hogy bon mot-ja egy vérátömlesztés frissítő erejével hatott a szoftosabb nácik történelmi tudatára. Ők ettől kezdve pontosan tudják, hogy nem ám csak úgy, hanem határozott elméleti háttérrel különülnek el a hardosoktól: azok ott a nemzeti bolsevikok. A kérdés immár az, hogy akkor viszont ők meg mik volnának. Elemi logika szerint nemzeti mensevikek.

Hát akkor ezzel meg is volnánk: sikerült további neveket adni azoknak, akiket eddig a „népnemzeti gerincesek”, a „nemzeti érzelmű ifjak” és a „jobboldali keresztény radikálisok” címkékkel láttak el, miközben azt, ami a valódi nevük, tilos kimondani. Valójában Gerő nem tett mást, mint kicsit átírta a filozófusi gondolatot, amely szerint számunkra csak az létezik, aminek neve is van. Ezúttal azért adunk valaminek egyre több nevet, hogy úgy tehessünk, mintha nem létezne.

Amitől az embernek egyre határozottabban az az érzése keletkezik, hogy ami itt tényleg nem létezik, az valami egészen más, mindenesetre összefügg az értelmiségi funkcióval.

Van valakinek esetleg valami jó kis neve erre?


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!