Két állítás, egy ellentmondás
- Részletek
- 2013. szeptember 13. péntek, 07:04
- Gadó Gábor
A devizában nyilvántartott kölcsönt felvevő, és utóbb súlyosan eladósodott emberek megsegítése kapcsán a kormány előzetesen két követelményt határozott meg. Először is egyértelművé tette, hogy a kialakult helyzetért – véleménye szerint – a hitelnyújtó bankokat terheli a felelősség, mivel a szerződések megkötésekor visszaéltek ügyfeleik jóhiszeműségével. A pénzintézetek – hallhatjuk, olvashatjuk – „úgy terjesztették el a devizakölcsönöket, hogy közben ismerték a lehetséges kockázatokat és pontosan tudták, mi lesz, ha elszabadulnak az árfolyamok, hiszen az összes árfolyamkockázatot jó előre áthárították az ügyfelekre.” Ebből pedig – már ha igaz volna az idézett állítás – logikusan következne, hogy a bankoknak kellene viselniük a „hibás termékekért” a felelősséget. Másodszor, a jelenlegi kétharmados parlamenti többség nevében nyilatkozó politikusok többnyire azt is hangsúlyozták, hogy „a devizahitel-adósok nem járhatnak jobban, mint a forinthitelt igényelt ügyfelek, a törlesztőrészleteknek olyan szintre kell csökkenniük, mintha az adós forinthitelt vett volna fel.”
Mi következik ebből? Miközben az állam a devizahiteleseket, legalább részben, mentesíteni kívánja a – a pénzügyi válságot megelőzően – vállalt üzleti kockázat hátrányos következményeinek viselése alól, a beavatkozás („megsegítés”) nem hozhatja őket a forintban eladósodottaknál kedvezőbb helyzetbe. A másodikként említett kritérium teljesülése azonban föltételezi, hogy a törvényhozónak nem csupán a forint értékvesztéséből fakadó – a devizaadósnál jelentkező – veszteséget kellene mérsékelnie, hanem a devizahitelesek által felvett kölcsön után fizetett ügyleti kamatokat is összhangba kellene hoznia a forinthitelt választó adósok magasabb kamatterheivel.
A hitelkárosultak ócsai telepe – Index/H. Szabó Sándor / ORFK Légi felvétel
De még ebben az esetben is marad egy nehezen megoldható probléma! Bizonyára számos esetben megtörtént, hogy az az ügyfél, aki a banktól azért vett fel forinthitelt, mert éppúgy függetleníteni kívánta magát az árfolyamváltozások esetleges előnyeitől, mint a hátrányaitól, ma – vagyis 2013 szeptemberében – önhibáján kívül képtelen eleget tenni törlesztési kötelezettségének. Hivatkozik arra, hogy ő vagy vele együtt élő hozzátartozója időközben elvesztette a munkahelyét, elhunyt a család rendszeres jövedelemmel rendelkező tagja, vagy éppen az állam a kölcsön felvételét követően megvonta tőle rokkantsági nyugdíját. Az előre, még kellő gondossággal sem látható egyéni krízishelyzetek orvoslására a kormány nem vállalkozik, nem tervezi, hogy a devizahitelesekkel azonos elveken nyugvó, gyors és hatékony segítséget nyújtana az egzisztenciális csődhelyzetbe került forintadósoknak. Pedig ezek az emberek – eltérően a devizában nyilvántartott hitelek adósaival – nem olyan üzleti döntéseknek a kárvallottjai, amelyeknek a kockázatára a kölcsönszerződés tételesen felhívta volna a figyelmet. Ők nem az alacsony ügyleti kamat vonzásának voltak képtelenek ellenállni, nekik „csupán” – a gazdasági és politikai válságnak, vagy egy tragikus családi eseménynek betudhatóan – az életük normál rendje omlott össze.
Ehhez képest vajon vállalható-e egyidejűleg a kormány által felállított kettős követelmény, miszerint a devizaadósok megmentése kötelező, ám a devizaadósok nem járhatnak a forintban eladósodottaknál jobban? Nyilvánvaló, hogy a két előfeltétel közül az elsőnek (devizaadósok megsegítése) a teljesítése kizárja a másodiknak (a forintadósoknál nem járhatnak jobban) való megfelelést. A devizaadós – amennyiben lakást vett a kölcsönből – szociális helyzetére, adósként tanúsított magatartására tekintet nélkül kap majd segítséget, míg a forintadós kényszerű élet-kockázatából következő kiszolgáltatott helyzete (fizetésképtelensége) magánügy marad. (Az időről időre emlegetett, ám máig nem megvalósított magáncsőd-szabályozás ezen a nyilvánvaló igazságtalanságán nem segíthetne.)
A kormánynak a devizaadósok „megmentésére” vonatkozó döntéséről tehát – a részletek ismeretének hiányában is – megállapíthatjuk, hogy az egyfelől nem tisztességes, mert nem tekinti az eladósodott embereket (családokat) azonos méltóságú személyeknek, másfelől a bankrendszer működésére, és ezáltal a teljes magyar üzleti életre nézve súlyosan kedvezőtlen hatással lehet. Miért ragaszkodik hát a kormány mégis (mindenáron) a devizában nyilvántartott kölcsönszerződések törvényi kényszerrel való megváltoztatásához? Talán ez az egyetlen kérdés az ügyben, amire tudjuk a haszonelvű, kiábrándítóan egyszerű választ.
Gadó Gábor ügyvéd, az Igazságügyi és
Rendészeti Minisztérium korábbi szakállamtitkára,
a Gazdasági Versenyhivatal volt elnökhelyettese
