Ki oszt(hat) ki kit?
- Részletek
- 2013. szeptember 12. csütörtök, 05:48
- Hatvani Csaba
Megrökönyödve olvastam a Galamuson Endrődi Gábor Megtehessük cínű írását. Azon a Galamuson, mely nemrég 31 részes sorozatban közölte Sándor Klára ismeretterjesztő-tudományos írásait a nyelvről.
Ezekből (is) tudhatjuk, hogy a nyelvhasználat (is) emberi alapjog, azaz senkit nem érhet hátrány, senkit nem szabad bántani csupán azért, mert nem az elvárt (sztenderd, hivatalos) nyelven vagy nyelvváltozatban beszél.
Az anyanyelvünket nem az iskolában tanuljuk meg, hanem a bölcsőben. Aki szukszüköl (és esetleg suksüköl is), az nem azért teszi, mert „formálódó éveiben nem volt ideje a tárgyas ragozás részleteivel bíbelődni”, hanem mert így beszéltek a szülei a kiságya körül. Magyarán az ő anyanyelvváltozatában a szukszükölés a szabály. (Endrődi szerint ez a politikus kisgyerekként csak az alanyi ragozás részletei iránt mutatott érdeklődést. Több mint meglepő.)
Ha a „svábhegyi villa, egy ezüstszínű Jaguár, néhány ezer hektár” nem szerzett, hanem örökölt vagyon, státuszszimbólumsága megkérdőjelezendő. A szukszükölés „örökölt vagyon”, megtanulni csecsemőkor után ugyanannyira nehéz (lenne), mint a szukszükölést levetkőzni. Ezért véleményem szerint nem tekinthető státuszszimbólumnak.
Politikusainkat ne a nyelvi formáért bíráljuk, csak a nyelvi tartalomért, és annak igazságtartalmáért! Az egyszerűség kedvéért a stílust már a tartalomhoz számítom.
Legyünk toleránsak másokkal a nyelvhasználat tekintetében (is)! De toleranciánk alapja ne az legyen, hogy a nem sztenderdet beszélőknek nagyon nehéz (lenne) megtanulni a sztenderd változatot! Hiszen ezzel éppen elismerjük a lingvicizmus alaptételét, mely szerint a nyelvváltozatok nem egyenlő értékűek. És ez a hozzáállás a Galamus szellemiségével sem (lenne) összeegyeztethető.
***
Ha már a Galamus „szellemisége” is idekeveredett: úgy gondolom, ha ma az a közmegegyezés, hogy a suksükölés nem a népnyelvápolás és nem is a helyes nyelvhasználat jele, hanem hiba, akkor az emberi alapjog legfeljebb az, hogy nem tesszük szóvá a hibás nyelvhasználatot. El lehet magyarázni, miért beszél így, aki így beszél, lehet követelni, hogy a suksükölés „alapjogilag” legyen egyenrangú az „elvárt” formával, ettől még nem lesz ma és a belátható jövőben „elfogadott” forma, és nem egészen értem, hogy ha ez így alakult, mondjuk egy korábbi kierőszakolt nyelvi divat hatására, miért kellene most ellenkező irányú erőszakot tenni a nyelvhasználaton. Másodszor: az ember az „örökölt vagyonnal” is bánik. És ha ma, vessék meg bármennyire a nyelvészek, ez a sztenderd nyelvhasználat, akkor annak, aki a nyilvánosságban naponta megszólal, ennek megfelelően kell tudnia bánni az örökségével. Harmadszor: ha másokat megszólni nem is illik, sőt nem is szabad, Schmitt Pált éppúgy azért lehetett nyilvánosan megszólni a hibás helyesírásáért, amiért Harrach Pétert a suksükölésért: mert az ő politikai irányvonaluk a magyar nemzeti örökség ápolásáról szól. Aminek része a nyelv is, ők maguk hirdetik. De még sohase hallottam, hogy ebbe beleértenék a ma elfogadott nyelvhasználat megreformálását, és az összes létező „nyelvváltozat” egyenjogúsítását. És ha most hirtelen úgy döntenének, hogy a „nemzeti hagyományra” hivatkozva divattá teszik, sőt előírják a suksükölést, biztos vagyok benne, hogy nem a nyelvszeretet, pláne nem a tolerancia hajtaná őket, hanem a saját – a mai elfogadott nyelvhasználat szempontjából hibás – nyelvhasználatuk legitimálása.
Mihancsik Zsófia
