rss      tw      fb
Keres

Néhány megjegyzés járulék-ügyben


Némi késéssel olvastam el Mihályi Péter reflexióját (Egy beégett városi legenda) a lengyel magánnyugdíjpénztárak („manyupok”) részleges lenyúlásáról szóló előző napi cikkemre (A nagy lengyel lenyúlás). Rosszul esett, mert Mihályi – noha kitüntető udvariassággal – mégis azt üzente nekem, hogy „suszter, maradj a kaptafánál”, azaz ne firkáljak olyasmiről (nyugdíjrendszer, makroökonómia), ami nem az asztalom. Mégis úgy gondolom, hogy az „asztalom”, mert az érintett kérdések nem igényelnek olyan közgazdasági ismereteket, amelyek meghaladnák a birtokomban levőket.


Mihályi vitatézise: „A tébé támogatása és a költségvetés megnövekedett deficitje között oksági kapcsolatot feltételezni helytelen.” Én viszont azt mondom: nagyon is helyes. Helyes azért, mert minél kevesebb a járulékbefizetés, annál többet kell a költségvetésnek az állami nyugdíjrendszer kifizetéseir fordítania. Döbbentem olvastam Helmut Schmidt volt német kancellár Nyugállományban című könyvében (2008), hogy a német állami nyugdíjbiztosító által folyósított havi járandóságok 33 százalékát(!) nem a járulékokból, hanem az állampolgárok adójából, azaz a költségvetés bevételeiből fedezik. Illetve fedezték akkor, amikor a könyv íródott. Gyanítom, hogy ez a 33 százalék azóta némileg megnövekedett, mert az átlagéletkor növekedése folytán egyre több a nyugdíjas, és hacsak nem emelik folyamatosan a tébé-járulékokat, mint ahogy nem emelik, akkor a költségvetésnek még inkább „be kell szállnia” a nyugellátásba. Ugyanezt a pénzt költhetnék számos más, jólétinek nem mondható, de annál hasznosabb célra is, ám ez mit sem változtat azon, hogy az államháztartásra nehezedő terhek forrását valamiből elő kell teremteni. És ennek a valaminek a neve: hitel. A német államadósság szintje a GDP-hez mérten ma magasabb, mint a magyar, és én alig hinném, hogy ebben semmi szerepe nem volna a tébének, csak – mondjuk – a német pénzügyi rendszert is megrázkódtató válságnak. A jóléti rendszer fenntartása drága mulatság. (Arra, hogy a munkavállalói befizetésekből túl sokat engedtek át a manyupoknak, megfosztván ezzel az állami rendszert bevételei zömétől, Lengyelországban is rájöttek; a szindróma rokon a magyarral, ám ők nem államosították az egész manyup-rendszert,csak erősen visszavágták.)


Egyébiránt, noha „suszter” vagyok, rámutatnék arra, hogy a tébé-járulékok növelése, magyarabbul a tébé-kassza kiegyensúlyozása a lehető legkockázatosabb játék. Jellemző, hogy nem folyamodnak hozzá, inkább az adóbevételekből csoportosítanak át a tébé-alapba. Tudniillik munkáltatói oldalról nézve a járulékemelés direkt hatást gyakorol egy termék árára, egyszóval a versenyképességre. Aki sokat fizet, drágán termel, következésképp alulmarad a versenyben. Ennél tényleg jobb megoldás a költségvetést mozgósítani, mert az – noha valamennyiünk adóját érinti – kíméli a piaci szereplőket, a versenyképességet, s általa a munkahelyeket, a munkavállalók jövedelmét, a fogyasztást, szakszerűbben: az export jövedelmezőségét egyfelől, a belső keresletet másfelől.


Magyarországon a foglalkoztatást terhelő adók kirívóan magasak, és ezt a tényt cáfolhatják hivatalos helyeken akárhogy, nem véletlenül csúszunk egyre lejjebb és lejjebb a versenyképességi táblázatokon. Viszont nagy tétben mernék fogadni rá, hogy e téren forradalmi változások – addig legalábbis, amíg Orbán kormányon van – nem lesznek, mert a nyugdíjak forrását már csak választási okokból is elő kell teremteni, és közben az államháztartás 3 százalék alatti hiányát célzó vállalásokat teljesíteni. Ha hozzányúlnának a járulékokhoz, a költségvetési hiány úgy elszaladna (vö. Schmidt százalékait), hogy a végét se látnánk. Mellesleg: egy olyan társadalomban, ahol részben a feketemunka, részben az elvándorlás (külföldi munkavállalás) folytán a „járuléknemfizetők” száma nőttön-nő, Orbán lehetséges utódai sem tárgyai annak, amit irigységnek neveznek.