Nem értek a focihoz
- Részletek
- 2013. szeptember 09. hétfő, 06:05
- Hanák András
Nem tudom, mi kell ahhoz, hogy egy focicsapat megnyerjen egy meccset. Nyilván kell egy kis focitudás, ügyesség, taktika, erőnlét, jó időjárás. Ha mindez összejön, kell még nem kevés motiváció, a versenyszellem megléte: az, hogy valamilyen ok miatt fontos számomra, hogy ebben a sportban-játékban nyerjek egy másik csapattal szemben. A magyar válogatott focitudásáról, erőnlétéről, taktikájáról keveset tudok – amit az elmúlt egy-két évben láttam, az aligha bilincselt le. Vérmes reményekre egyáltalán nem jogosított fel. Ami pedig a magyar focipályákon zajlik nemzeti bajnokág címén, az a játékot és közállapotainkat tekintve reménytelenül kiábrándító. Ennek ellenére sokan vélték úgy, a világbajnoki selejtezők során érdemes egy olyan ábrándot kergetnünk, hogy – történelmi ellenlábasaink és ellenfeleink, a törökök és a románok legyőzésével – ott lehetünk a pótselejtezőre jogosító második helyen. Ehhez Bukarestben nyerni kellett volna egy igen közepes színvonalú román válogatottal szemben, de legalább is egy döntetlenre kellett volna hozni a 3–0-s vereséggel végződött meccset. Önbizalom, az volt, mondhatnánk, a foci körül sertepertélő szakvezetők, újságírók, kommentátorok jobbnak, erősebbnek, szellemesebbnek tartották a magyar válogatott jelenlegi játékát. Egyéni képességeik alapján jobbnak tartották a magyar focistákat. Ami a csapatszellemet illeti, magától értetődő volt, hogy a reváns szellemének erősebbnek kell lennie az otthoni pálya előnyénél. Egymást erősítve, egymásra licitálva nyilatkozták a sportvezetők, politikai vezetők és megmondóemberek, hogy ha valamikor, akkor most van esély a győzelemre. És talán lett is volna esély, mert – ismétlem – nem értek a focihoz: ki vagyok én, hogy megmondjam, melyik a jobb két igencsak közepes játéktudású csapat közül. Ezt a zártkapus budapesti meccs során sem tudtam eldönteni. Ahol viszont a magam ismeretei alapján komoly gondokat láttam, ahol kifejezetten sötét felhőket észleltem, az a kívánatos győzelem motivációjának alakítása-formálása volt.
Természetesen önbizalom nélkül nem lehet focizni, mint ahogy sakkozni, követ faragni és balett táncolni is csak kellő önbizalom alapján érdemes. A sportbeli győzelemhez az önbizalom mellett egy nagyon konkrét motiváció is szükséges. Az, amit már említettem: valamiért le akarom győzni az ellenfelet. Ez egyáltalán nem magától értetődő diszpozíció. Amit a meccsre való rákészülés során tapasztaltam, az megdöbbentő volt: mintha egyenesen a magyar történelem nagy huszadik századi traumája által okozott rémálmot kellett volna a magyar nemzeti tizenegynek egy csapásra megtörnie. Mintha a román focisták legyőzésével, legalább egy rövid időre, helyreállítható lett volna a történelem vélt vagy valós nagy igazságtalansága. Csak amit én olvastam a sportlapokban, portálokon, csak a nyilatkozatok, amelyeket halottam, már azok alapján is aligha volt kétséges, hogy a pályára lépő játékosokkal is azt kívánták elhitetni, történelmi tettet kell végbevinniük. Nem volt elég az okos, megfontolt taktika. Nem volt elég azzal motiválni a magyar fiúkat, hogy ha kijutnak Brazíliába, a szép játék hazájába, és ott tisztesen helytállnak, az komoly élmény lesz számukra is, és elégedettséggel tölti el a foci megmaradt földön járó szurkolóit, miközben még napozhatnak, ha teszik csajozhatnak is a Copacabanán. Szóval ha jól teljesítenek, az élmény lesz mindenkinek.
Ennek ellenére a kurzus rossz szelleme a focisták motivációját is megmérgezte. A magyar csapat feladata nemcsak azt volt, hogy a pályán jó eredményt elérve megtartsa a románokkal szembeni előnyét, hanem történelmi igazságtételt kellett elérnie egy olyan stadionban, ahol maguk a román nézők egy része is hasonló attitűddel várta a meccset, emelte magasba fekete számokkal beszédes „1918” tábláit. Bizonyára gondoltak a FIFA szabályaira, egy szó sem volt a zászlaikon, tábláikon, lobogóikon – elég volt ez a szám. Komoly küldetéssel baktatott tehát ki a pályára a magyar csapat, mind a 11 kemény legény keze a szívén volt, miközben a bosszúálló román közönség nem csekély része fütyülte ki a magyar himnuszt. Nehéz pillanatok lehettek, nem szeretnék ilyen helyzetbe kerülni. De ha már ez a helyzet, csapatjátéknál az összetartást jobban motiválja, ha átkarolják egymást, mintha ki-ki egyénileg a szívére helyezi a kezét. Ehhez talán egy keveset értek. Amit a magyar játékosok arcáról olvasni lehetett – mert a focihoz ugyan nem értek, de arcról olvasni talán jobban tudok –, az inkább a félelem, a bizonytalanság érzése volt, hogy most végül itt vagyunk, ebben az eszeveszett katlanban kell nekünk helyrehozni azt, amit oly sok jó szellem, oly sok akarat sem tudott az elmúlt majd száz év alatt megoldani. Lehetetlen elvárás volt ez sportemberektől, akiket – látszott rajtuk – hihetetlen módon nyomasztott a felelősség.
Úgy gondolom tehát, hogy ha egy kicsit visszafogottabb lett volna labdarúgók felé irányuló nyomás, jobban, felszabadultabban játszottak volna. Nem lett volna olyan reménytelen egy döntetlen, és a csillagok kedvező állása esetében még egy győzelem is behúzható lett volna. Az alkalomhoz illő motivációval. Végtére is a magyar játékosok egy része olyan országok klubcsapataiban játszik, ahol a történelmi igazságtétel ismeretlen motiváció. Ezek a játékosok pénzért játszanak – ki többért, ki kevesebbért –, és pontosan értik, hogy a kezdőcsapatba való bekerülésnél, a jó eredményeknél csakis a tehetség és a tudás számít. Egyre inkább így van ez a magyar klubcsapatok játékosaival is. A focisták nem arra valók, hogy győzelmük vagy vereségük, taktikus döntetlenjük a történelem igazságtalanságaira rezonáljon. Ha a magyar szakvezetés a revánsra alkalmas játékosokat akart volna a bukaresti Nemzeti Arénába küldeni, akkor az ultra drukkerek focizni tudó elszánt harcosaiból kellett volna toborozniuk a nemzeti tizenegyet. Megkockáztatom: ez a csapat nem kapott volna három gólt egy olyan meccsen, amelyen nemzeti nagylétünk helyreállítása volt a kimondott-kimondatlan tét.
MTI/Illyés Tibor
A bukás tehát kódolva volt a motivációban. A szemekből és az arcokból a füttykoncerttel kísért himnusz alatt ezt lehetett kiolvasni. Mindegy, hogy ki követte el az első hibát. Ne legyenek kétségeink, ha nem Guzmics hibázik a második percben, akkor valaki más valamikor máskor. A gól után nem azért nem lehetett felállni, mert olyan rossz a magyar csapat vagy mert olyan elhibázott volt a meccsre kidolgozott taktika. Nem, nem ez volt a béklyó magyarázata. A motiváció volt elhibázott.
A meccs után megnéztem az Írország – Svédország meccset. Tanulságos volt. A meccs elején a svéd Mikael Lustig nagyot hibázott, rosszul fejelt vissza a saját kapuja felé, amit rögvest kihasználtak a vezetést szerző írek. A svédek nem adták fel. Persze nem azért küzdöttek, hogy a misztikus, talán sosem volt vikingek Írországból való kegyetlen kiűzetését megtorolják egy világbajnoki selejtező meccsen. Ők egyszerűen győzni akartak, hogy Németország mögött a második helyen végezhessenek a selejtezők során. És láss csodát, az első félidő vége felé haladva éppen Lustig futott fel jól, és remek beadását Elmander bevágta a kapuba. Néhány perc elteltével a kozmopolita Ibrahimovic adott remek labdát a 37. életévén túl járó Anders Svenssonnak, akit ezúttal nem kísértett a balszerencse. Megszerezte a vezetést a svédeknek, akik így fordítani tudtak – a dublini szurkolók hangorkánja ellenére. Ez a Svensson volt az, aki 2002-es világbajnokságon a Szenegál elleni meccs hosszabbításában megcsinálta a tizenhatoson belül a szinte csak Zidane-tól látott fordulós „roulette” cselt, majd jobbal kilőtte a bal kapufát. Ha bemegy, az aranygóllal a svédek jutnak tovább. Ez akkor nem sikerült. A balszerencse letörte a svédeket, és Szenegál ment tovább. De Anders Svensson roulette fordulata ma is látható a YouTube-on. Ő már évek óta otthon játszik, az Elfsborg játékosa, és 70 percet még mindig bír szuflával. Amikor kell, ott van, és eldönti a meccset, mert a fociban nincs olyan, hogy valakit a balsors mindig tép. Tehát ha a motiváció nem bénít, rosszabb helyzetből is lehet fordítani. Az említett svéd válogatott nem is olyan régen 4–0-s vesztésre állt a németek ellen – amikor merő professzionalizmusból kiegyenlített.
Én nemcsak a focihoz nem értek, a politika sem kenyerem. Ennek tulajdonítható, hogy minden logikusnak tűnő magyarázat ellenére azt kérdeztem, miért nem ment el erre a meccsre a vezérlő fejdelem. Az a válasz, hogy azért, mert másnap tartották legnagyobb lánya esküvőjét, kevéssé volt életszerű. Különösen ezen fejedelem esetében. Elvégre századunk fejedelmei repülővel két órán belül érnek haza, tehát éjfél előtt visszaérhetett volna Orbán is. Aligha a legénybúcsút kívánta megtisztelni pálinkás kedvével. Nem ment el Bukarestbe, mert – nem értek a focihoz – maga is tartott attól, hogy ott nem teljesen biztos a győzelem, és még kiderül, hogy hiába az a sok fejedelmi akarat, hiába a játékosok puszta akarata, a történelmi küldetés tudatával lefolytatott valós küzdelem vereségbe is torkolhat. Mert ennek a fejdelemnek nagy az önbizalma, olykor vakmerő is tud lenni, de bátorsága nem egy esetben elinal. Persze szép dolog a FIFA vagy az UEFA díszpáholyában helyet foglalni, ott igen biztonságos, nem érhetik atrocitások az embert, a kamerák sem őt követik többnyire. De Bukarest más lett volna. Itt negyvenezer román szurkolóval kellett volna dacolnia, és ez azért nem olyan feladat, amelyre a fejedelem vállalkozna. Akár a személyét is megcélzó szurkolói megnyilvánulásokkal kellett volna szembenéznie. Ilyen katlanban még nem volt, és most sem kívánt bemerészkedni, holott az ő „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok” mozgalma feszítette odáig a húrt, hogy a magyar tizenegy a huszadik századi kudarcainkat volt hivatott virtuális módon helyrehozni. Ha valaki illett volna ehhez a feladathoz, ha valakinek múlhatatlanul ott kellett volna lennie e történelmi feladat bevégeztetése során, az a miniszterelnök volt. De ő nem ment el, és állítom, hogy ettől a pályán küzdő csapat, ha lehet, még bizonytalanabbá vált. Mert jó, hogy Egervári az edzőjük (aki, ismerjük el, nem keveset tett azért, hogy a professzionalizmus legyen ennek a csapatnak a legfőbb erénye), de a foci terén mégis a fejedelem a legfelső instancia. Aki ebben a szerepben tetszeleg, nem teheti meg, hogy hadseregével nem megy el a csatamezőre.
Nem értek a politikához sem. De mint családapa tudom, hogy lányaim esküvője előtt egyik sem venné zokon, ha néhány órára kiruccannék egy fontos tárgyalásra, eseményre, munkaköri feladatra. Amikor kell, ott leszek, végtére is ezen az eseményen már nem én leszek főszereplő. Tehát semmiképpen sem tudtam elfogadni a fejedelem magyarázatát arra, hogy ezt a meccset miért hagyja ki. És nem értek a focihoz sem, tegyük fel tehát, nem az tartotta vissza a fejedelmet, hogy esetleg vereséget kell a nyilvánosság előtti elviselnie. Igen, elképzelhető egy másik, kézenfekvő magyarázat. Ha Orbán elutazott volna, akkor a nemzetközi futballprotokoll szerint azt a szégyent kellett volna elviselnie, hogy Victor Ponta társaságában, az ő díszpáholyában kell illedelmesen végignéznie a meccset. És erre az embert próbáló feladatra nem vállalkozott a magyar miniszterelnök. Nem kívánt ilyen keretek között szurkolni. Ilyesmire, ha nagyon kell, taktikailag képes, de csakis határok között. Az elképzelhetetlen volt számára, hogy ezen a meccsen kezet rázzon az egyébként is copy-paste-es és szocialista Pontával, és a társaságában nézze végig a végkifejletet. Viktor nem szurkol együtt az ellenfél Victorával.
Pedig ha belegondolunk, valami ilyesmi hozhatna több megértést és kevesebb konfliktust a két történelmi ellenfél számára. Az ilyen alkalom nem lenne buta dolog egy kéznyújtáshoz sem. A protokoll jó keretet adhatna rá, hogy érzékeltessék, a rivalizálás nem lépi túl a határok feletti kesergés elfogadható határait. Olyan keretek kiépítéshez járulhatna hozzá, amely a Romániában élő magyarok számára is élhető emberi kereteket teremtene. Európai barátaink, a románok európai barátai nem értik, hogy mi ez az engesztelhetetlenség a két politikai elit és a közvéleményformálók között. Miért nem lehet feledni olyan sérelmeket, amelyekhez hasonlókat más országok, így Németország és Franciaország, feledni tudtak? Jó, tudom, nem egészen ez a képlet áll fenn a magyarok és a románok viszonyában, és csak több esztendő tartós munkája vezethetne el egy jobb korszakhoz. De abban azért szinte bizonyos vagyok, hogy ha egy ilyen sorsdöntő futballmeccset ugyanabból a páholyból nézné végig Victor és Viktor, ha azt látná a közönség, a focisták, hogy a két vezető sem tekinti a mérkőzést a két ország nehéz történelme során létrejött számtalan konfliktus megoldása egyik hathatós eszközének, akkor még az is megeshetne, hogy az aranylábú magyar focisták kellő önbizalommal nyerhetnének Bukarestben, és a nem is olyan távoli időkben mindkét csapat kijutna a világbajnokságra, ahol a végzet vagy a vakszerencse révén egymással játsszák a VB döntőjét. Egy ilyen döntőn aligha tehetné meg a magyar miniszterelnök, hogy nem a román miniszterelnök társaságában szurkol önfeledten és hajt fejet a jobbik előtt.
Hanák András ügyvéd
Írásai a Galamusban
