A Bajnai–Mesterházy egyezség és a Demokratikus Koalíció

• Nyomtatás

Részletek

2013. szeptember 02. hétfő, 08:16

Bauer Tamás

Az MSZP és az Együtt 2014–PM szövetség megállapodott abban, hogy nem alkotnak közös listát, nem neveznek meg közös miniszterelnök-jelöltet, külön-külön listán indulnak a választásokon, viszont a 106 egyéni választókerületet megosztják egymás között, nem indítanak egymás ellen jelölteket. A 106 egyéni választókerületből 75-ben az MSZP, 31-ben az Együtt 2014–PM szövetség állíthat egyéni jelöltet. A megállapodás szerint további pártok bevonása az MSZP ügye, az Együtt 2014–PM szövetség másokkal nem tárgyal, ez az MSZP-re hárul. Az Együtt 2014–PM tudomásul veszi, ha az MSZP a 75, neki jutó választókerületből néhányat átenged más pártnak, és saját listáján helyet ad a jelöltjeiknek. Az együttműködés politikai alapja az MSZP és az Együtt 2014–PM szövetség által a „közpolitikai alapelvekről” júliusban elfogadott megállapodás lesz, tehát a megállapodáshoz az MSZP-n keresztül csatlakozó pártoknak ezt a programot kell elfogadniuk, anélkül, hogy abba beleszólásuk lett volna.

A továbbiakban előbb magát az egyezséget értékelem, nem foglalkozva a további pártok helyzetével a megállapodásban, majd áttérek a DK helyzetére.

I.

Az elmúlt két évben minden ellenzéki politikus úgy vélekedett, hogy a Fidesz legyőzésére csak a teljes ellenzék, minden ellenzéki erő összefogása esetén van lehetőség. Bajnai jelszava tavaly október 23. óta az volt: „Külön-külön elbukunk, együtt győzni fogunk”. Mesterházy Attila pedig azt mondogatta: ezüstérmet egyedül is nyerhetünk, de aranyérmet akarunk, és ahhoz összefogás kell. Bajnai tavaly októberben azzal a szándékkal lépett be a politikába, a Haza és Haladás, a Milla és a Szolidaritás összefogásával létrehozva az Együtt 2014 választói mozgalmat, hogy az az ellenzék demokratikus erőinek ernyőszervezete legyen, és Bajnai legyen az egész ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje. Miután az LMP elutasította együttműködési ajánlatukat, az MSZP pedig decemberben maga hívta össze szakpolitikai egyeztetésre a demokratikus pártokat, elvéve az Együtt 2014-től a kezdeményező szerepet, márciusban az Együtt 2014 párttá alakult, lemondva a korábbi ernyőszervezet-tervről. Pártszövetséget kötöttek az LMP-ből kivált Párbeszéd Magyarországért párttal, Bajnai Gordon pedig e pártszövetség politikai vezetője lett. Azóta az MSZP Mesterházy Attilát, az Együtt 2014–PM pártszövetség pedig Bajnai Gordont tekintette a teljes ellenzék reménybeli miniszterelnök-jelöltjének. Az MSZP arra hivatkozott, hogy a közös miniszterelnök-jelöltet a legnagyobb pártnak kell adnia, az Együtt 2014–PM pedig arra, hogy Bajnai több olyan választót tud megnyerni, aki egyelőre nem választ pártot. A közvélemény-kutatások alátámasztják ezt a hivatkozást. Igaz, a közzétett népszerűségi listákon, amelyek az összes választó preferenciáit veszik figyelembe, Mesterházy behozta, olykor meg is előzi Bajnait, de ebben benne vannak a Bajnait keményebben elutasító jobboldali választók is. A kormányváltást akarók, de jelenleg pártot nem választók körében Bajnainak egyértelműen nagyobb a támogatottsága, tehát az ő előtérbe állításával lehetne többet megnyerni közülük. Ezért alaptalanok az olyan hivatkozások, hogy a politika „vastörvénye”, hogy ha nincs megállapodás, akkor a nagyobb pártnak kell adnia a miniszterelnök-jelöltet. Ez a „vastörvény” ugyanis az eldőlt választás utáni koalícióalkotásra vonatkozik. Amikor a választás előtt kell összefogni, a közös miniszterelnök-jelöltet nem ilyen alapon indokolt kiválasztani, hanem aszerint, hogy kinek van jobb esélye győzelemre vezetni a választási szövetséget. Az Együtt 2014–PM pártszövetség tehát joggal ajánlotta partnerének, hogy Bajnai legyen a közös miniszterelnök-jelölt, de ez az ésszerű törekvés megfeneklett az MSZP ellenállásán. Az MSZP úgy véli: ha ő a legnagyobb párt, neki jár majd a miniszterelnöki, most a közös miniszterelnök-jelölti pozíció. (Ahogy a köztársasági elnökválasztásnál ragaszkodott Szilihez.) Így a két fél nem tudott megegyezni abban, hogy közösen állítanak listát és miniszterelnök-jelöltet. E helyett külön-külön listát állítanak, nem állítanak miniszterelnök-jelöltet, és a két listavezető közül győzelem esetén az lesz a miniszterelnök, akinek a listája a választáson több szavazatot szerez. (Az egyéni jelöltekre jutó szavazatokat itt nem veszik figyelembe.)

A két fél most azt állítja, és az elemzők egy része is úgy véli, hogy ez a megoldás adja a legjobb esélyt a Fidesz legyőzésére. Arra hivatkoznak, hogy a két külön listára azok is jó szívvel szavazhatnak, akik egy közös listára, közös miniszterelnök-jelöltre nem szavaznának, mert kifogásuk van a másik fél ellen. Az Együtt 2014–PM választóinak egy része nem szívesen szavazna az MSZP-vel közös listára, és fordítva. Ezt a feltevést az általam ismert, nem nyilvános közvélemény-kutatások valamelyest alátámasztják: mindkét fél választóinak közel egyötödének vannak ilyen fenntartásai. Azzal is érvelnek, hogy ilyen módon a választók dönthetik el, hogy ki legyen majd siker esetén a közös miniszterelnök. El kell ismerni: az, hogy erre a megállapodásra jutottak, jobb, mint ha tovább folyt volna a hónapok óta tartó huzakodás. Ilyen módon a Fidesszel szemben szövetkező két fél megszerezheti az MSZP és az Együtt 2014–PM jelenlegi választóinak szavazatát. Ebben az értelemben a megállapodás eredménynek tekinthető. A hónapok óta tartó huzavona, az időnként kiújuló nyilatkozatháború kétségtelenül a Fidesznek használt. Ezen a két fél túljutott. Bajnai úgy fogalmazott a megállapodás bejelentésekor: most már mindenkinek, aki le akarja váltani a Fideszt, van kire szavaznia. Ez az állítás azonban sajnos nem állja meg a helyét.

Az MSZP és az Együtt 2014–PM tavasszal kétoldalú alapon kezdett tárgyalni. Bajnai rendre arra hivatkozott: először az ellenzék két legnagyobb pártjának kell megegyezni. Csakhogy az ellenzék két legnagyobb pártja nagyon messze van attól, hogy le tudja váltani a Fideszt. Maga Bajnai októberi fellépése óta azt ismételgeti: legalább két és félmillió szavazatra van szükség a Fidesz leváltásához. Ez megalapozott állítás: a Fidesz 2010-ben 2,7 millió szavazattal nyert egy morálisan és politikailag megroggyant másik oldallal szemben, a leadott szavazatok 53 százalékával, és ez mandátumban elég volt a kétharmados többséghez. 2002-ben az MSZP-nek és az SZDSZ-nek listán szintén közel 2,7 millió szavazat kellett a kormányzó Fidesz legyőzéséhez, és 2006-ben is az ellenzéki Fidesz legyőzéséhez (mindkét esetben kicsiny egyszerű többséggel). A Bajnai által emlegetett két és félmillió szavazat tehát valóban a minimum, amire a győzelemhez szükség van.

Az MSZP azonban az újabb közvélemény-kutatások szerint – és ez hosszú ideje így van –mintegy 1–1,2 millió szavazatra számíthat, vagyis nem éri el a szükséges legalább két és félmillió szavazat felét sem. Az Együtt 2014–PM pártszövetség, pontosabban megalakulását követően külön az Együtt 2014 igen jó mérési adatokat ért el, ez azonban azóta – a PM csatlakozása mellett is – nem nőtt, hanem csökkent. A különféle intézetek eléggé eltérő eredményeket közölnek, eszerint a támogatottsága 350 és 500 ezer között van, tehát a győzelemhez szükséges szavazatmennyiség ötödét-hatodát tudják hozzátenni ahhoz a nem egészen félhez, amit az MSZP elér. Másképpen: az MSZP alig több mint felét éri el annak, amivel az említett két korábbi választási győzelemhez hozzájárult a Medgyessy, illetve Gyurcsány által vezetett MSZP (2,3 millió szavazat). A Bajnai vezette Együtt 2014–PM szövetség azt vagy legfeljebb annak másfélszeresét hozná, amivel a két előző választáson az – akkor már nagyon rossz állapotban levő – SZDSZ járult hozzá a Fidesz legyőzéséhez. Ha tekintetbe vesszük, hogy a különböző felmérések szerint a megkérdezettek 52–55 százaléka szeretne kormányváltást, hogy az Orbán-kormány a társadalom legtöbb csoportjának súlyos érdeksérelmeket okozott és okoz, ez mindkét párttól gyenge eredmény, és a két vezető politikus egyértelmű kudarca. Mesterházy, mint a nagyobb ellenzéki párt vezetője, nem tudta úgy megszólítani a Fideszből kiábrándultakat, hogy az MSZP támogatottsága három ilyen év után számottevően növekedjék, és az MSZP akár csak megközelítse a Fideszt. Ehhez képest Bajnai teljesítménye jobb, hiszen több százezer olyan választót szólított meg és állított maga mellé, akiknek nagy része az ő fellépéséig nem választott pártot. Ahhoz azonban nem volt elég ez a teljesítmény, hogy az Együtt 2014–PM szövetség megközelítse az MSZP-t, és együtt már a választások előtt akár csak megszorongassák a Fideszt.

Ebben a helyzetben a kormányváltásban reménykedők abban bízhatnak, hogy a teljes (demokratikus) ellenzéki összefogás lélektani hatása változtat a politikai közhangulaton. Ez olyan összefogástól lenne várható, ahol nemcsak közösek az egyéni jelöltek, de közös a lista és közös a miniszterelnök-jelölt, és ő képes a Fidesszel szembehelyezkedő összefogás közös világképének, programjának, felszabadító törekvésének megszemélyesítésére, és ahol a demokratikus oldal szereplői között nincs semmiféle rivalizálás, mindenben egymást támogatják. Ha ilyen összefogás jött volna létre, ha sikerült volna ilyen vezetőt találni, akkor megszűnhetett volna a széleskörű apátia, megjelenhetne a köztudatban a bizakodás: igen, a Fidesz leváltható. Ha ilyen összefogás jött volna létre, akkor a közös jelöltre és mögötte a közös listára leadott szavazat mindenki számára elsősorban és főképpen a Fidesz ellen, a kormányváltásra, az önkényuralomtól való megszabadulásra leadott szavazat lenne, amire hajlandók lehetnek sokan, akik külön-külön egyik ellenzéki pártlistára sem szavaznak szívesen.

Korábban úgy tűnt, hogy Bajnai Gordon egy teljes összefogás miniszterelnök-jelöltjeként a maga – Orbánétól annyira eltérő – habitusával, európaiságával, pragmatikus gazdasági szakértői imázsával képes lehet erre a szerepre. (Mesterházy Attilának a maga jellegzetesen MSZP-s politikusi alkatával erre eleve nem lehetett esélye.) Az elmúlt tíz hónap fejleményei (és csak másodsorban a Fidesz lejárató kampánya) azonban kérdésessé tették, hogy lehet-e Bajnai az egész ellenzéki szavazótábort mozgósítani képes vezér. Az, ahogy első színrelépése óta folyamatosan megbélyegezte az MSZP-t, a 2010 előtti hatalomgyakorlást és személy szerint Gyurcsány Ferencet, elidegenítette tőle a baloldali választókat. Ennek a helyzetnek a következménye, hogy a két tárgyalófél nem tudott megegyezni közös miniszterelnök-jelöltben, és így közös listában sem. Ezt az elemzők leginkább választástechnikai és szavazatszámítási kérdésként kezelik. Az elemzők, akik ezt a meglévő táborok szavazási hajlandósága szempontjából tekintik kedvező megoldásnak, figyelmen kívül hagyják, hogy így elmarad az az összefogás-élmény, amely a demokratikus oldal javára változtathatta volna meg a politikai közhangulatot, esélyt adott volna a Fidesztől szabadulni kívánó, de sem az MSZP-re, sem az Együtt 2014–PM re nem szívesen szavazó választóknak, hogy jó szívvel szavazhassanak a Fidesz ellen. Elkerülhetetlen, hogy Bajnai és Mesterházy, az Együtt 2014–PM és az MSZP között a választások napjáig tovább folyjék a rivalizálás a demokratikus oldal választóinak szavazataiért, hiszen ezen múlik, hogy melyikük lehet győzelem esetén a miniszterelnök, vagyis hogy teljesen dominálja-e a következő kormányt az MSZP, vagy az valódi koalíció lesz.

II.

A fentiekben úgy érveltem: Mesterházy véleménye, miszerint legnagyobb pártként az MSZP-t illeti meg a miniszterelnök-jelölt állításának joga, a magyarországi demokratikus oldal mai helyzetében nem megalapozott. De ugyanígy nem megalapozott Bajnai érvelése sem, miszerint a legnagyobb két pártnak kellett az alapkérdéseket eldöntenie. Legnagyobb két párt? Mint szó volt róla, az egyik nem egészen a felét, a másik legfeljebb ötödét képes szállítani a Fidesz legyőzéséhez szükséges szavazatoknak. Hiába nagyobbak a harmadiknál, ketten együtt is kicsik a győzelem esélyéhez. Ketten együtt sem élveznek akkora támogatást, mint a Fidesz egyedül. Nincs Orbánnal versenyképes politikai vezetőjük. Ha felelős módon viselkednek, akkor nem mondhatnak le azok szavazatairól, akik szabadulni akarnak az Orbán-rendszertől, de ma nem őket választanák. Azokéról sem, akik ma nem választanak pártot, és azokéról sem, akik a harmadik, összefogásra kész és mérhető támogatottsággal rendelkező pártot, a Demokratikus Koalíciót választanák.

Bajnai Gordon és a mögötte álló pártszövetség viszont elzárkózik a DK-val való bárminemű politikai együttműködéstől, tárgyalástól. Az Együtt 2014–PM Gyurcsányt és a DK-t mint szalonképtelen politikai szerveződést kezeli. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy a megállapodás az MSZP és az Együtt 2014–PM között jöjjön létre, a DK kizárásával. A DK-t az MSZP „saját hatáskörében” vonhatja be, akárcsak a mérhető támogatottsággal, szervezettel nem rendelkező, észrevehető politikai tevékenységet nem folytató „Liberálisokat” és a „Szociáldemokraták Pártját”. Ilyen logika mentén engedne át az MSZP – a sajtóhírek szerint – összesen négy választókerületet e három partnerének. De vajon nem ez-e a reális osztozkodás a „két nagy párt” és a „három kicsi” között?

Lássuk, milyenek a jelenlegi támogatottsági arányok az MSZP, az Együtt 2014–PM és a Demokratikus Koalíció között. Három függetlennek tekinthető rangos intézet, a Medián, a Szonda-Ipsos és a Tárki júliusi méréseinek átlagában számoltam ki a három demokratikus párt összesített támogatottságának megoszlását közöttük. Így adódnak a következő arányok:

Ha tehát a 106 egyéni választókerületből 75 jut az MSZP-nek, és abból 4-ről kész lemondani a DK (és a másik két kis „párt”) javára, akkor ez azt jelenti, hogy a két megállapodó párt közül az MSZP a 71 választókerülettel, az Együtt 2014–PM pedig a 31 választókerülettel jóval többen indíthat jelöltet, mint amit relatív támogatottsága indokolna. A 106 választókerületből, támogatottsága alapján, 9-ben kellene jelöltet állítania a DK-nak, s nem legfeljebb 4-ben. Hogy érzékeljük a dolog méltánytalanságát: a három közvélemény-kutató kétszeres, háromszoros vagy legfeljebb négyszeres különbséget mér az Együtt 2014–PM és a DK támogatottsága között. Ugyanakkor a megállapodás szerint az Együtt 2014–PM szövetség 31 választókerületben, az MSZP által a DK-nak átadandó legfeljebb négy egyéni választókerület nyolcszorosában indíthat jelöltet. A megállapodás szerint az Együtt 2014–PM önálló listát állít, míg a DK-nak az MSZP adna összesen három listás helyet. Ez az „ajánlat”, az egyéni és listás jelöltállítási lehetőségeknek a három párt közötti ilyen megoszlása tehát egyáltalán nem tükrözi a mért támogatottsági arányokat, nem is beszélve arról, hogy a Demokratikus Koalíció minden választókerületben erős szervezettel rendelkezik, míg az Együtt 2014–PM szövetségnek még egyik-másik olyan választókerületben sincsenek a helyi politikában ismert tagjai, aktivistái, amelyben az osztozkodás szerint jelöltet készül állítani.

Az MSZP és az Együtt 2014–PM eljárása természetesen jól megmagyarázható. Mindkét fél politikusai közül jóval többen kívánnak képviselők lenni, mint amennyi befutónak ígérkező listás hellyel, illetve megnyerhető egyéni választókerülettel reálisan számolni lehet. Ezért akarnak minél kevesebb helyet átengedni a DK-nak. De van itt ezen túli politikai stratégiai indíték is. A Fidesszel szemben álló demokratikus pártok összefogásra vannak ítélve, ugyanakkor egymás riválisai is. Egyaránt arra törekednek, hogy a baloldali, liberális, a demokrácia iránt elkötelezett választók minél nagyobb részét állítsák maguk mellé mind a mostani választáson, mind a későbbiekben. Az MSZP tartósan a Fidesszel szemben álló oldal domináns ereje kíván maradni, az Együtt 2014–PM pedig a feltételezett „közép” kizárólagos képviselője kíván lenni. A Demokratikus Koalíció mindkettőjüknek vetélytársa. Ahogy Bajnai Gordon kezdettől fogva elismeri, hogy az MSZP megkerülhetetlen a Fidesz leváltásában, az MSZP is látja, hogy jelenleg az Együtt 2014–PM mögé álló választók jó része az MSZP számára elérhetetlen. Megállapodásuk nyilvánvaló célja, hogy a Demokratikus Koalíciót mint mindkettőjük vetélytársát – hiszen a Demokratikus Koalícióban az MSZP-vel elégedetlen szocialisták fogtak össze liberálisokkal és a demokrácia mellett elkötelezett konzervatívokkal – kiszorítsák a politika Fidesszel szembeni oldaláról. Többé-kevésbé azt az eljárást követik, amelyet a Fidesz követett éveken keresztül jobboldali vetélytársaival, az MDF-fel, a Kisgazdapárttal, a KDNP-vel szemben. Megismételni látszanak Horn Gyula fatális hibáját, aki 1998-ban már az SZDSZ nélkül akarta folytatni a kormányzást, eszerint politizált, és végül az MSZP számára is elvesztette a kormányzás lehetőségét.

Becsüljük meg, milyen arányban jutna be az új Országgyűlésbe a három párt, illetve pártszövetség a Bajnai–Mesterházy megállapodásban meghatározott jelölési arányok mellett, különböző választási eredmények esetén. Vizsgáljunk három alapesetet: a demokratikus oldal kétharmados és egyszerű győzelmét, illetve vereségét.

Kétharmados győzelemhez az lenne szükséges, hogy a demokratikus oldal pártjai megszerezzék a választók abszolút többségének rokonszenvét, és így a listás szavazatok 55 százalékát kapják meg, és megnyerjenek 80 egyéni választókerületet. Ez esetben a három párt között a következőképpen oszlanának meg a mandátumok:

Egyszerű győzelem már a relatív többség megnyerésével is elérhető. Ez esetben a mandátumarányok a következőképpen alakulnának:

Ha a Fidesz nyer, de a demokratikus oldal nem szenved megsemmisítő vereséget, akkor a három párt között a következőképpen oszlanának meg a mandátumok:

Ezeket a számokat nem a szokásos komoly szimulációs számításokkal állítottam elő, nem a választási eredményt, csupán a lehetséges választási eredmények esetén a mandátumoknak a három demokratikus párt közötti megoszlását jellemzik a Bajnai–Mesterházy megállapodás szerinti jelöltállítási arányok következtében.

Ha ezzel szemben a jelöltállítás a nyáron mért támogatottsági arányok szerint történne, tehát az egyéni választókerületek méltányos elosztása esetén a 106 választókerület közül 9-ben a Demokratikus Koalíció indíthatna jelöltet, s ezek közül három nyerhető, három billegő és három erősen jobboldali választókerület lenne, továbbá az MSZP listáján minden hetedik helyet a DK kapna a biztos befutó és kevésbé vagy egyáltalán nem esélyes helyeknél egyaránt, akkor például a középső esetben, nem kétharmados győzelem esetén a következőképpen alakulnának a mandátumarányok a demokratikus oldalon:

Kétharmados győzelem esetén, méltányos jelöltállítás mellett a DK 5 listás és 6 egyéni mandátumhoz, összesen 11 mandátumhoz, vereség esetén is 3 listás és 3 egyéni, összesen 6 mandátumhoz jutna. Mindhárom esetben alkothatna frakciót, önállóan képviselhetné az Országgyűlésben a maga politikáját.

Működőképes parlamenti frakciót hat-hét képviselő nélkül nem lehet fenntartani, legalább ennyi ember kell ahhoz, hogy egy párt a maga sajátos álláspontját az Országgyűlés napirendjére kerülő fontos kérdések széles skálájában képviselni tudja. (Nem véletlenül állapítanak meg a parlamentek házszabályai mindenütt minimális létszámot a frakcióalakításhoz.) Az MSZP és az Együtt 2014–PM közös törekvése ugyanaz, mint jelenleg a Fideszé: ne lehessen a Demokratikus Koalíciónak parlamenti frakciója.

De vajon baj-e ez az ország szempontjából? Vajon nemcsak néhány ember – Gyurcsány és néhány hozzá csatlakozott politikus – személyes ambíciójáról van-e szó? Nem elegendő-e, ha a demokrácia, a modernizáció, az európaiság ügyét az MSZP és az Együtt 2014–PM képviseli a magyar politikában? A jobboldal képviseletét egyedül is el tudja látni a Fidesz, miért nem elég a demokratikus oldalon két párt?

A Demokratikus Koalíció számos fontos kérdésekben mást képvisel, mint az MSZP és az Együtt 2014-PM szövetség. Néhány példát említek meg ezek körül.

1. Az MSZP és az Együtt 2014–PM szövetség a választási győzelmet követően Orbán Alaptörvényének módosítására készül, vagyis legitimnek tekinti az Alaptörvényt és a rá épülő többi „sarkalatos” törvényt. A Demokratikus Koalíció álláspontja szerint az orbáni Alaptörvény nem legitim, mert az ellenzék nélkül hozták meg, és a sarkalatos törvényekkel együtt a hatalom kizárólagos birtoklását szolgálja. A Demokratikus Koalíció szerint ezért a választási győzelmet követően az Alaptörvényt egészében hatályon kívül kell helyezni, és újra a köztársasági Alkotmányt kell hatályba léptetni.

2. Az MSZP és az Együtt 2014–PM lényegében elfogadja és követi Orbán „nemzetpolitikáját”, a letelepedés nélküli kettős állampolgárságot és a soha Magyarországon nem éltek választójogát. A Demokratikus Koalíció elutasítja mindezt, a határon túliak választójogát megszüntetné.

3. Az MSZP és az Együtt 2014–PM közpolitikai alapelveiben fel sem veti állam és egyház viszonyának kérdését, a Fidesz-kormány egyháztörvényének felülvizsgálatát. A Demokratikus Koalíció helyreállítaná az állam semlegességét, és kezdeményezné a vatikáni szerződés felülvizsgálatát, vagy ha erre a katolikus egyház nem hajlandó, felmondását.

4. Az MSZP és az Együtt 2014–PM szép elvi nyilatkozatokat tesz a kiszámítható gazdasági feltételek helyreállításától, a befektetőbarát politikáról, de nem meri elutasítani a Fidesz olyan populista akcióit, mint a rezsicsökkentés vagy az államosítások – erre csak a Demokratikus Koalíciónak van bátorsága.

5. Az MSZP és az Együtt 2014–PM elfogadja a Fidesz által bevezetett családi adókedvezmény, és ezzel a társadalmilag igazságtalan családtámogatási rendszer fenntartását, míg a Demokratikus Koalíció a családi adókedvezmény megszüntetését és ezzel a minden gyereket egyformán támogatandónak tekintő támogatási rendszer mellett van.

6. Az Együtt 2014–PM kifejezetten szemben áll a korszerű, hatékony mezőgazdaság létrejöttéhez szükséges földkoncentrációval, az eredetileg a Kisgazdapárttól származó, a Fidesz által átvett családi gazdasági modellt követi. Az MSZP is számon kéri a kormánytól a külföldiek földhöz jutásának megakadályozását. A Demokratikus Koalíció szükségesnek tartja a földpiac liberalizálását, hogy a gazdasági társaságok megvásárolhassák az általuk művelt földet, külföldi tőke is jöhessen a magyar mezőgazdaságba, és az újra versenyképessé válhasson.

7. Az MSZP és az Együtt 2014–PM kétértelmű nyilatkozatokkal helyezkedik az Európai Unió és az Orbán-kormány közötti konfliktusokban, míg a Demokratikus Koalíció kiáll az uniós intézményeknek az Orbán-kormánnyal szembeni fellépése mellett.

A Demokratikus Koalíció képvisel tehát egyedül határozottan nyugatos szociálliberális politikát, a Demokratikus Koalíció helyezkedik szembe a legkövetkezetesebben Orbán rendszerével, a Fidesz politikájával.

Ez az álláspont, ez a politikai értékrend ma távolról sem többségi álláspont, többségi értékrend. Ugyanakkor ennek az álláspontnak számottevő választói támogatottsága van, egészen bizonyosan szélesebb, mint a DK mai választói. Ugyanúgy helye van a magyar politikában és így a magyar Országgyűlésben, a demokratikus oldal remélhetőleg létrejövő parlamenti többségében is, mint a demokratikus oldal többi irányzata által vallott álláspontnak. A Demokratikus Koalíció összefogást kíván, mert elengedhetetlennek tartja a Fidesz legyőzéséhez. Olyan feltételekkel kíván azonban összefogást, amelyek lehetővé teszik, hogy a demokratikus oldal egyéni és listás jelöltjei között a Demokratikus Koalíció politikusai is a párt közvélemény-kutatásokban megjelenő támogatásának megfelelő mértékben kapjanak helyet. Nem többre tart igényt a DK, csak annyira, ami támogatottságának megfelel. Ez a feltétele annak, hogy a Demokratikus Koalíció támogatói jó szívvel szavazhassanak az MSZP és az Együtt 2014–PM egyéni jelöltjeire azokban a választókerületekben, amelyekben ők indulnak, és szavazhassanak arra a közös listára, amelyen a DK listás jelöltjei a párt közvélemény-kutatásokon mért támogatásának arányában szerepelnek.

A Bajnai–Mesterházy megállapodás ezt az igényt nem elégíti ki. Nem a DK magatartása, hanem a Bajnai–Mesterházy-megállapodás az akadálya a teljes ellenzéki együttműködésnek. Ezért az Orbán-rendszer legyőzéséhez a Bajnai–Mesterházy-megállapodást korrigálni kell. A Demokratikus Koalíció a demokratikus pártok sikeres összefogása mellett van, de nem fogadhat el olyan feltételeket, amelyek célja a párt és a mögötte álló választók kiszorítása a politikából. Az MSZP és az Együtt 2014–DK aligha kapja meg a Demokratikus Koalíció választóinak támogatását a Demokratikus Koalíció mint párt elfogadása, a DK-nak a képviselőjelöltek közötti arányos jelenléte nélkül. Ha ebben nem sikerül megegyezni, akkor a Demokratikus Koalíció választóit, az általuk is vallott politikai értékrendet csak önálló indulással tudja képviselni.

A Demokratikus Koalíciót egyesek zsarolással vádolják. Nem így van: az MSZP és az Együtt 2014–PM teremtett – a DK-nak kihagyásával a tárgyalásokból és a szocialisták várható ajánlatával, ami összességében a DK kiszorítását célozza – olyan helyzetet, amikor a DK csak az önfeladás és a külön indulás között választhat. Az utóbbi esetben látszólag a DK rontja Orbán legyőzésének esélyeit, ám valójában a DK kiszorítására irányuló törekvés rontja. Valójában tehát a DK van megzsarolva. Orbán legyőzése érdekében a Bajnai–Mesterházy-megállapodást kell korrigálni.

Bauer Tamás közgazdász, a Demokratikus Koalíció alelnöke
Déri Miklós felvétele

• < Előző
• Következő >