Politikai kormányt!
- Részletek
- Napi apró
- 2013. augusztus 29. csütörtök, 06:48
- Bauer Tamás
A helyzet valóban kétségbeejtő. Igaza van Méray Tibornak: 1989–90-ben Magyarország szomszédainál kedvezőbbnek tűnő feltételekkel indult neki a piacgazdaság és a demokrácia felé vezető útnak, s 2010-re a legkedvezőtlenebb, reménytelennek tűnő helyzetbe került. Nálunk már igazi többpártrendszer volt, amikor egyes szomszédainknál még olyan ernyőszervezetbe tömörültek a rendszerváltók, amely a következő években töredezett darabokra, másoknál új néven a korábbi állampárt mentette át a hatalmát. Nálunk már folyt a privatizáció – a régió legsikeresebb privatizációja –, amikor szomszédainknál még arról vitatkoztak, hogyan is kellene csinálni, s többnyire a vagyonosztogatás költséges kerülőútját választották a hatékony tulajdonváltás helyett. Ma viszont Magyarországon már-már nemzeti konszenzus áll szemben a kapitalizmussal, a globalizációval, a pártelvű parlamentarizmussal. Hova jutottunk?
Nagyjából oda, ahol az MSZMP állt a kerekasztal-tárgyalások előtt, amikor parlamenti váltógazdaság, igazi hatalommegosztás nélkül akart „demokratizálni”. Oda, ahol a Bíró Zoltán vezette MDF állt Antall József pártelnökké választása előtt, amikor alapító nyilatkozatában még középre helyezte magát az állampárt és az ellenzék között. (Ennek a kapitalizmussal és többpárti parlamentarizmussal szemben kialakult már-már nemzeti konszenzusnak a talaján érthetjük meg széleskörű mai gyűlölet az azzal az SZDSZ-szel szemben, amely megszületésekor a nyugati piacgazdaság és a nyugati parlamenti demokrácia álláspontját szegezte szembe az MSZMP–MSZP és az Antall előtti MDF harmadikutas elképzeléseivel.) Hogy az orbáni önkényuralom harmadikutas ábrándokkal igazolja politikáját, a globalizációval és az európai demokráciákkal való szembefordulását, az érthető. Hogy a harmadikutas, antikapitalista és elitellenes ábrándok a Fidesszel és a korábban kormányzó pártokkal egyaránt szembeforduló politikai csoportosulásokban is megjelentek, valamelyest az is. De hogy a Nyugaton élő, a nyugati demokráciák iránt elkötelezett Méray Tibor szorgalmazzon az ország előtt álló kérdések politikai jellegét megkérdőjelezve a pártok, a pártpolitika alternatívájaként „szakértői kormányt” – ez legalábbis meglepő.
Meglepő már az is, hogy Méray egyképpen veti el a korábbi miniszterelnökök kormányzását – a minden hibájuk dacára piacgazdaságot és demokráciát építő Antallét, Hornét és a piacgazdaságot és demokráciát már első kormányzásakor rongáló Orbánét. (Horn egyébként, Antalltól eltérőenm értett a gazdasághoz, hozzáértően támogatta a bokrosi stabilizációt, a privatizációt és a nyugdíjreformot, és ugyanakkor részese volt egész sor, a saját miniszterelnöki hatalmát is korlátozó demokráciaépítő törvény meghozatalának, a médiatörvénytől az igazságügyi reformig.) Egyképpen veti el a piacgazdaság, a demokrácia, az európai Magyarország utóvédharcát vezető Gyurcsányét és Bajnaiét, és a mindezt földig romboló Orbánét.
A fő kérdés azonban nem a múlt értékelése, hanem az, hogy mi most a teendő. Vajon a kétségbeejtő helyzetből valóban „szakértői kormány” vezetheti ki az országot, amelyben együtt ül Békesi László és Bod Péter Ákos, Bokros Lajos és Róna Péter, Németh Miklós és Zdeborsky György? Vajon csupán gazdasági kérdéseket kell-e megoldania a demokratikus oldal remélhetően létrejövő kormányának, és azokat pusztán szakmai közgazdasági megfontolások alapján, amihez gazdasági szakértők összefogására van szükség?
Akárcsak negyedszázaddal ezelőtt, Magyarországnak egyszerre kell konszolidálnia válsággal küszködő gazdaságát, visszavezetni az országot a gazdasági növekedés és az európai integráció útjára az Orbánék gazdasági nacionalizmusa és az ennek következtében bekövetkezett stagnálás helyett, és ugyanakkor újjáépíteni a szétvert jogállamot, visszatérni a társadalmi kohézióra törekvő kormányzáshoz, véget vetni a szomszédokkal és a demokratikus országok közösségével folytatott hidegháborúnak és helyreállítani az ország iránti nemzetközi bizalmat. Ennek során újra szembe kell nézni a harmadikutas ábrándok és a nyugatias fejlődés közötti választás dilemmáival. Ez pedig politikai választások sorát kívánja. Politikai választás, hogy milyen legyen a jövedelempolitika, hogyan választ az új parlamenti többség az aktívak, a középrétegek támogatása (ami azon kormányok politikája volt, amelyekben Bod Péter Ákos vagy Chikán Attila volt miniszter), illetve az elesettek támogatása, a középrétegeknél az öngondoskodás előtérbe állítása (ami például Békesi László vagy Bokros Lajos politikája volt) között. Politikai választás, hogy a világba integrálódó, külföldi tőkére építő gazdaságpolitikát követünk, mint ezt számos, Méray listáján szereplő közgazdász képviseli, vagy elutasítjuk ezt a a rendszerváltás húsz évében követett politikát, mint a listán szereplő Róna Pétertől halljuk. Politikai választás – de túlmegy a gazdaságpolitika körén –, hogy az Orbán utáni Magyarország folytatja-e az orbáni „nemzetpolitikát” (miként azt ma számos demokratikus párt mondja), vagy visszatérünk az Antall-, Horn-, Medgyessy- és Gyurcsány-kormány politikájához, amely az európai normákkal összhangban támogatta a kisebbségi magyar közösségeket, de nem kérdőjelezi meg, hogy ők jogi és politikai értelemben annak az országnak a polgárai, ahol élnek. Politikai választás, hogy kitart-e az Orbán utáni Magyarország a hitbéli, kulturális és életmódkérdésekben polgárainak követendő magatartást diktáló állam mellett, ahogy ezt Orbántól látjuk, vagy visszatér a semleges állam Európa-szerte elfogadott normájához. Folytathatnám azoknak a dilemmáknak a felsorolását, amelyekben az orbáni önkényuralmat követő Magyarország alakítóinak választaniuk kell, és ezek a választások nem egyszerűen felkészült szakemberek választásai, hanem szükségképpen politikusok választásai, akik választópolgárok százezrei, milliói maguk mögött tudott támogatásának birtokában hozzák meg a döntésüket. Az Orbán utáni kormányra, az Orbán utáni országgyűlési többségre tehát sajátosan politikai természetű döntések várnak. A választásokig terjedő időszakban kell a demokratikus pártoknak, mozgalmaknak a választók elé tárniuk ajánlatukat a dilemmákban való döntések ügyében, hogy már a választások előtt meggyőzhessék támogatóikat azoknak a döntéseknek a helyességéről, amelyeket kormányra kerülve érvényesíteni kívánnak. Ez pedig kifejezetten politikai tevékenységet jelent a választások előtt, és politikai tevékenységet a választások után, a kormányzásban. Hátterében persze ott a szakértői munka, választások előtt és a kormányzás során egyaránt. De a tevékenység lényege politikai természetű. Akik e tevékenységre vállalkoznak, azok – függetlenül attól, hogy egyébként felkészült közgazdászok, jogászok vagy éppen szociológusok, netán történészek-e – e tevékenységükben politikusok, ahogy kormánytagként az volt annak idején Békesi László, Bod Péter Ákos, Bokros Lajos, Chikán Attila, Kupa Mihály és Németh Miklós, akiket Méray felsorol, és azok a kormányzati szerepet vállaló szakemberek, akiket nem sorol fel. Az Orbánt leváltó demokraták kormánya tehát nem lehet a politikai dilemmák között a választást megkerülő, netán azt elleplező szakértői kormány, hanem az előtte álló feladatok jelegéből következően kifejezetten politikai kormánynak kell lennie.
