Niedermüller Péter
- Részletek
- G-7
- 2010. október 11. hétfő, 04:44
A Magyarság Házáról és a nemzeti hovatartozásról
A hír: 2013-tól a Magyarság Háza nevű új közintézmény segítheti az oktatási intézményeket a trianoni megemlékezések és a határon túli osztálykirándulások szervezésében.
Kövér László, Pokorni Zoltán és Révész Máriusz július 6-i dátummal nyújtották be képviselői önálló indítványukat az Országgyűlés akkori elnökéhez, Scmitt Pálhoz (sic!) „Az iskolai Nemzeti Összetartozás Napja bevezetéséről, a magyarországi és a külhoni magyar fiatalok közötti kapcsolatok kialakításáról és erősítéséről a közoktatásban, valamint a Magyarország határain kívül élő magyarság bemutatásáról” címmel. Az indítvány, amely nyilvánvalóan, a szövegszerű utalások szintjén is kapcsolódik a Nemzeti Összetartozás Napjához, valamint a kettős állampolgárságot megengedő törvényhez, nemcsak önmagában, tárgyát tekintve figyelemre méltó, hanem a mögöttes szándékok és indíttatások okán is.
Nézzük először az egyszerűbb kérdéseket. Legyünk naivak, és kérdezzük meg, hogy a törvényjavaslat miért nem a magyarországi és a szomszédos országokban élő, nem magyar fiatalok közötti kapcsolattartást sürgeti? Miért csak magyar lakta területekre, s miért nem a román, szlovák vagy szerb településekre vezető tanulmányi kirándulásokat akarja támogatni? Miért fontosabb az etnikai, nemzeti alapon való kapcsolattartás, mint a különböző nemzetiségű fiatalok közötti eszmecsere, tapasztalatszerzés? Kérdezzük meg azt is, valóban szükség van-e újabb Magyarságkutató Intézetre – hiszen a Magyarság Háza mögött valójában ez rejlik, egy „korszerű és interaktív múzeum”, egy „oktatási központ”, valamint egy „módszertani központ” egyetlen intézmény keretein belül. Egy ilyen intézmény alapítása nemcsak azért kérdéses, mert mára – amikor már van Magyarok Világszövetsége, Magyarok háza, Magyarok Országos Gyűlése, Magyarok Szövetsége, Magyarok vására, Magyarok nyilai és nyulai és minden egyéb, sőt készülődik valamiféle hungarikum intézet is − politikailag és tudományosan egyaránt oly mértékben devalválódott a „magyarság” kifejezés, hogy lassan minden jelentését elveszíti. Noha az újságok elsősorban az etnobiznisz fenyegetéséről szoktak beszámolni, mégis azt kell mondani, a „magyarság biznisz” ma már gazdaságilag és politikailag is jóval nagyobb üzlet.
De itt persze nemcsak az üzletről van szó. Hanem mindenekelőtt ennek az intézménynek azokról a céljairól, amelyeket az indítvány benyújtói csak néhány rövid mondattal jeleznek. A törvénytervezet szerint a Magyarság Háza egyik feladata lenne annak megválaszolása, hogy „mit érdemes tudni a Magyarország határain kívül élő magyarságról”. Az indítvány arra is utal, hogy a 2004-es népszavazás óta alapvetően nem változtak a külhoni magyarsággal kapcsolatos „ismeretek és attitűdök” (s itt nyilvánvalóan nem a São Pauló-i, New York-i vagy éppen torontói magyarokra gondolnak a megállapítás szerzői). „E téren több évtizedes elmaradást kell pótolni” – írják. Ezeket a mondatokat – bármennyire ártatlannak tűnnek is – nehéz félreérteni. Itt bizony arról van szó, hogy a Magyarság Házán, annak tevékenységén keresztül a szomszédos országokban élő magyarokkal kapcsolatos ismeretek, tudás átírása kerül napirendre. Nem az esetlegesen hiányos tudás pótlása, kiegészítése a kérdés, hanem a magyar jobboldalnak az az állandó vágya, hogy kizárólagosan ő ellenőrizze, határozza meg a múltat, a hagyományokat, a kulturális örökséget és emlékezetet, hogy ő szelektálja a határon túli magyarokkal kapcsolatos ismereteket, hogy ő mondja meg, ki a magyar, mi a magyar. Hogy saját politikai elvárásainak és ideológiai meggyőződésének megfelelően támogasson egyes pártokat, intézményeket és kulturális szervezeteket, a neki nem tetszőeket pedig ne tekintse magyarnak és támogatásra érdemesnek.
E ponton érdemes egy pillantást vetni a törvényjavaslatban rejlő elméleti problémák némelyikére is. Az indítvány címe – az ilyen tárgyú kormányzati, illetve kormánypárti iratok fogalmazásmódjának megfelelően – általában beszél „magyarországi és a külhoni magyar fiatalok közötti kapcsolatokról”, a konkrét szövegben azonban már majdnem kizárólagosan „Kárpát-medencei” magyarokat, valamint a „szomszédos országokba irányuló tanulmányi kirándulásokat” emlegeti. S ezt ugyan tekinthetnénk valamiféle stiláris megoldásnak is – de persze nem az. Hanem a már megszokott álságos beszéd egyik újabb megnyilvánulása. Ahogyan annak idején a státusztörvény elfogadásakor, úgy most sincs szó általában a külhoni magyarokról. A törvényjavaslat előterjesztőit nem érdeklik különösebben a világ különböző pontjain élő magyarok – erre utaltam már az előbb −, annál inkább a szomszédos országokban (s ebből a szempontból Ausztria már 2001-ben sem számított szomszédos országnak) élő magyar népesség. Fogalmazzunk egyszerűbben: ez az indítvány kizárólag a Romániában és Szlovákiában, valamint a Szerbiában és talán még a Horvátországban élő magyarokkal való kapcsolattartást szorgalmazza. Még egyszerűbben, az azokon a területeken élő magyarsággal való kapcsolattartást, az azokra a területekre irányuló tanulmányi kirándulásokat szorgalmazza, illetve akarja majd normatív forrásokból finanszírozni, amelyeket a trianoni békeszerződés elcsatolt Magyarországtól. De nem feltétlenül politikai indíttatású nacionalizmusból teszi ezt, hanem a kizárólagosan nemzeti keretekben folyó gondolkodás, világszemlélet tévedései, korlátai okán. Azért, mert azt tételezi, azt gondolja – de természetesen nem mondja ki hangosan −, hogy ezek a területek, minden politikai változás ellenére, még mindig a magyar nemzet, a magyar kultúra részét alkotják. Azt gondolja, hogy a földbe, a területbe bele van „gyökeresedve” a magyar nemzet és kultúra, hogy ami egyszer magyar volt, az mindig is magyar marad. Azt gondolja, hogy ahol magyarok élnek, azok a területek valamiképpen Magyarországhoz tartoznak. Nem gondolja komolyan a Trianon előtti állapotok visszaállítását, de mindent megtesz annak érdekében, hogy kulturálisan, szimbolikus eszközökkel átírja, korrigálja a történeti, politikai valóságot.
Ebből a szemléletből pedig logikusan következik az értelmetlen, soha meg nem válaszolható kérdés: ki a magyar, mi a magyar? Tudjuk, a kettős állampolgársággal kapcsolatos törvény ebben a tekintetben a vérségi leszármazást tekinti döntőnek, s ezáltal egy rendkívül problematikus megoldást választott. Az a tény ugyanis, hogy valakinek magyar ősei voltak, semmiféle összefüggésben nem áll az illető jelenlegi, tényleges kulturális tudásával, hovatartozásával, identitásával. Hogy ez mennyire így van, azt nagyon pontosan mutatják az oroszországi németek beilleszkedési nehézségei. De mindenki, aki csak egyszer is járt Erdélyben, a Felvidéken vagy bárhol máshol, és csak kicsit is nyitva tartotta a szemét, tudja, a Romániában, Szlovákiában vagy Szerbiában stb. született, ott szocializálódott, magyarul beszélő népesség számos vonatkozásban lényegesen eltérő kulturális mintákkal és orientációval bír, mint a magyarországi társadalom. Ezek az emberek egy másik országban, más társadalmi és politikai viszonylatrendszerben nőttek fel, és csak egy nagyon leszűkített kultúrafelfogás keretében tekinthetők magyarnak. Arról nem is szólva, hogy a szomszédos országokban élő magyarok társadalmi helyzetüket, politikai, kulturális orientációikat, ideológiai elkötelezettségeiket tekintve is erősen rétegzettek. Vannak, akik a kulturális sokféleséget hangsúlyozzák, azt az országot tekintik a hazájuknak, amelyben születtek és felnőttek – annak minden, akár őket is érintő nehézségével, problémáival és konfliktusaival együtt −, s vannak, akik bezárkóznak egyfajta imaginárius magyarságba, magyar kultúrába. Persze ettől a rétegzettségtől, sokféleségtől el lehet tekinteni – ahogyan ezt a jelenlegi kormány nemzetpolitikája teszi −, és mindenkit egyformán és elsősorban magyarnak tekinteni, csak ez nem vezet sehova. Mint ahogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere és a „centrális politikai erőtér” sem.
Ezen a tényen a kulturális nemzet – Sólyom László által annyira kedvelt − fogalma sem változtat. E felfogás szerint vannak olyan népcsoportok, amelyek nyelve, kultúrája és történelmi tudata közös, s ezért egységet képeznek, kulturális értelemben nemzetet alkotnak – függetlenül a nemzet tagjainak állampolgárságától. Ez a nézőpont azonban több szempontból is téves. Egyrészt az egységet képező közösség ebben az összefüggésben azonosságot sejtet − de nincs, és soha sehol nem is volt homogén nemzeti kultúra és azonos történeti tudat. A nemzeti kultúra, a történeti tudat, a kulturális hagyományok mindenütt rétegzettek – hogy néhány egészen triviális példát hozzak, van, akinek Wass Albert a nemzeti kultúra része, s van, aki kezébe sem veszi a könyveit; van, akinek a Szent Korona az új alkotmány alapja, másoknak viszont ez anakronisztikus téveszme; van, akinek a holokauszt a magyar történelem drámája, mások számára a holokauszt a zsidók és németek ügye – a sort hosszasan folytathatnám. Másrészt a kulturális nemzet fogalma azért sem használható, mert – amint arra az előzőekben már utaltam − az állampolgárság, a valamely országban, adott szociokulturális környezetben való élés és élet igenis meghatározza a kulturális tudást, a rendelkezésünkre álló kulturális eszközöket és technikákat. Természetesen vannak magyarul beszélő családok New Yorkban, Kassán, Újvidéken, Kolozsvárott, még az is elképzelhető, hogy mindegyiküknek van valamiféle magyar identitása − de mindenek ellenére őket egymástól, illetve őket a magyarországi társadalomtól kulturális szakadékok és világok választják el.
Éppen ezért nem vezet sehova a kulturális nemzetnek ez a fogalma, s nem vezet sehová egy olyan Magyarság Háza létrehozása, amelynek feladata a hagyományok szelektálása és kanonizálása, egyfajta imaginárius magyar kultúra megteremtése lesz. Sokkal inkább arra van, arra lenne szükség, hogy ehelyett a be- és elzárkózó, egyrészt különállásunkat és egyedülállóságunkat, másrészt minden különbségen túlmutató azonosságunkat hangoztató felfogás helyett egy nyílt, nyitott, kulturális sokféleségre, a különböző kultúrák, orientációk, elkötelezettségek és hovatartozások közötti kommunikációra felépített nemzeti identitást fogalmazzunk meg. De persze tudom, ebben a mi mai világunkban ez még álomnak is túlzás.
