rss      tw      fb
Keres

A népet igenis le lehet váltani



Hát megdőlt ez is, mint annyi más teória. Konzervatív gondolkodók, kellő fantázia híján, axiómaként tekintettek arra a tételre, hogy kormányt, miniszterelnököt, köztársasági elnököt le lehet váltani, de a népet sohasem. Súlyosan tévedtek. Elkötelezettséggel, némi innovatív készséggel és persze jó szervezéssel ez a probléma is megoldható. Nem úgy kell elképzelni persze a folyamatot, ahogy az a nemzeti együttműködési rendszer hajnalán, az állami hivatalokban történt. Hogy reggel a munkahely bejáratánál két úr elkéri az iroda és a hivatali autó kulcsát, a portás meg – akit mi vettünk fel úgy tizenöt éve – udvariasan érdeklődik, kit méltóztatunk keresni. Nem, ilyen rapid megoldásokra csak a forradalom hajnalán volt szükség. A mostani feladat nagyobb empatikus készséget és sokkal több türelmet igényel.


Az első tennivaló az, hogy ha már az egyes szlovák politikusok által javasolt lakosságcsere lehetetlennek bizonyult, egy korlátozott, de minőségi választópolgár-cserét hajtsunk végre. Köztudott, hogy a külföldön tartózkodó, de állandó magyarországi lakhellyel rendelkező magyar állampolgárok szavazási hajlandósága igen alacsony: a 2010-es választások adatai szerint a tíz százalékot sem érte el. Ez feltételezhetően 2014-ben sem fog változni. Ami változott négy év óta, azok az arányok: becslések szerint immár félmilliót megközelítő számú magyar dolgozik külföldön, javarészt Nyugat-Európában. Ők egyetlen napon, egyetlen helyen szavazhatnak; s ha történetesen nem abban a városban élnek, ahol a magyar külképviselet van, hosszú utazás és kiszámíthatatlan sorbaállás vár rájuk.


Az öntudatos magyar állampolgár persze ilyenkor sem esik kétségbe: magánrepülőgépet bérel, ahogy magunk is azt tesszük, ha végképp összetorlódtak a tennivalók és az a leggazdaságosabb. De ne dramatizáljuk a helyzetet – a vétel is megoldás. Egy néhány éves Gulfstream már százezer dollár körüli áron elérhető, nem beszélve egy lehasznált Cessna igazán versenyképes bekerülési költségéről. A helyzet akkor változik meg alapjaiban, ha nem rendelkezünk állandó magyarországi lakhellyel. Ebben a kedvező esetben kényelmesen, időhatárhoz nem kötve, levélben szavazhatunk. Csak annyi biztos, hogy valaki eljuttatja majd hozzánk a szavazólapot, valaki beikszeli – remélhetőleg a megfelelő helyen –, és valaki visszaküldi vagy visszaviszi a megfelelő helyre. Ezt a harmadik világbeli mércével is nagyvonalú eljárást hívják Magyarországon egyenlő és titkos választójognak. Nézzük a dolog jó oldalát: a most külföldön dolgozó magyarok leszármazottai már így fognak szavazni.


Erről a helyről intjük tehát a népet, ne gondolja magát pótolhatatlannak. Vésse jól az eszébe: a demagóg jelszó, mely szerint a föld azé, aki megműveli, érvényét vesztette. A föld azé, aki megérdemli. Hoz az a nép nélkül is; őszintén szólva csak teher az a rengeteg sok állat és ember – vagy fordítva? – akit be kellett írni a földpályázatokba, a még nagyobb korrektség kedvéért. A nép sokkal jobban tenné, ha elgondolkozna azon, mije van, s ebből rögtön fel is mérhetné, mennyit is ér. Akkor talán jobban megbecsülné a nemzeti együttműködés rendszerét, amely lehetővé tette, hogy ő – akinek nemhogy egy-két ezer hektárja, de szélsőséges esetben még egy egyszerű húsfeldolgozó kombinátja sincsen – az úttestnek ugyanazon oldalán járhasson és ugyanazt a levegő szívhassa, mint a nagyok.



A rabszolgák kórusa Verdi Nabucco című operájában (Teatro dell Opera, Róma, 2011) – npr.org

Óva intenénk a népet attól is, hogy Brüsszelbe szaladgáljon, ha itt-ott lecsippentünk néhány reklámcéget vagy pár száz takarékszövetkezetet – mikor mire van szükség –, esetleg gyarapításra átvesszük a nyugdíjvagyont. Csekély ár ez azért a tengernyi jóért, amit az ország kapott tőlünk. A forradalmi magyar jogalkotás ugyanis messzemenően figyelembe veszi az állampolgárok egyéni teherviselő képességét. A bankelnök például, akinek a bankjába az államadósság nem publikus részét olyan leleményesen elrejtettük annak idején, az általános szabályok szerint adózik alig kétszázmilliós végkielégítése után, de a pedagógus hűségjutalma elkobzásra ítéltetik.


Közelebbről vizsgálva a választópolgárok kölcsönösen előnyös cseréjét, nyilvánvaló, hogy akit a választás végeredménye közvetlenül érint, nincs abban a helyzetben, hogy elfogulatlanul döntsön. Elvileg is sokkal helyesebb a döntést azokra bízni, akik közvetlen érintettség hiányában objektívebben tudják megítélni a politikai szereplők teljesítményét. Tegyük hozzá, hogy a részleges választópolgár-csere olyan innovatív elemeket tartalmaz, amelyek akár a nemzetközi szabadalmazást is megérnék, ha nem tudnánk, hogy példaképeink Kazahsztánban, Kirgizisztánban vagy Tádzsikisztánban már jelentősen továbbfejlesztették az eljárást. Van még tanulnivalónk tőlük, ha másban nem, a választási rendszer semlegessége és a közmédia kiegyensúlyozottsága terén mindenképp.


A politikai korrektség nevében azonban arra is felhívnánk a figyelmet, hogy a magyar választópolgárnak nem két, hanem három szavazata van. Egy választókerületi, egy listás és még egy – a lábával. Akik a 2014-es választásra már előzetesen, a lábukkal leadták szavazatukat, tudják, amit a magyarországi választópolgárok jó része még nem: hogy a fülkeforradalmi kormány három kulcsfontosságú területen, a növekedés, a foglalkoztatottság és az államadósság kérdésében vereséget szenvedett. És hogy ez független attól, mit írnak ki alkalmazottaik az eredményjelzőre.


Minden rendszer sikere azon múlik, hogy egyes elemei mennyire vannak összhangban egymással. Anélkül, hogy ötleteket kívánnánk adni, megjegyeznénk, a nemzeti együttműködés rendszere akkor lehetne igazán sikeres, ha a kormány végre rászánná magát a határok lezárására és a forint konvertibilitásának megszüntetésére. Igaz, a parlamenti eljárások tekervényessége miatt ez akár egy egész hétvégét is igénybe vehet, ugyanakkor kapásból fel tudnánk sorolni legalább egy tucat közvélemény-kutató intézetet, sajtóorgánumot vagy tévéadót, melyek a nemzeti önrendelkezés nagyszerű megnyilvánulásaként aposztrofálnák a történteket. Biztosan lennének szószólói egy Varsó-Budapest expresszen megszervezendő mozgóurnás szavazásnak is, a vonaton tartózkodók rendkívüli választójoga alapján.


Brecht állításával szemben tehát a nép igenis leváltható. Megbízottként még maradhat egy időre, amíg a párt műhelyeiben, kutatóintézeteiben, később magában a parlamenti frakcióban kialakul, kit is lehetne a helyére ültetni. Csak aztán nehogy a kereszténydemokraták megvétózzák a tervezetet.




Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető




* A szerk. megj.:


A híres 2011. márciusi római Nabucco-előadás, amelyen Riccardo Muti a rabszolgák kórusával együtt megénekeltette a közönséget is


Részlet Koltai Tamás 2011-es írásából: „A ’Va, pensiero’ (Szállj, gondolat) elhangzása után a közönség nem hagyja abba a tapsot… Ekkor a letargikusan maga elé néző karmester, Riccardo Muti… a nézőkhöz fordul. ’Viva Italia!’ – kiáltja a hirtelen beállt csendben egy néző, és Muti helyesel, igen, éljen Olaszország, ez a jelentése a ’Va, pensiero’ régi politikai szimbólumának, és bár ő nem politikus, most mégis azt mondja, hogy ha a kultúrát meggyilkolják, akkor ez az ország olyan lesz, mint a kórus énekli, ’si bella e perduta’, szép és elveszett. Ebben a házban itthon vagyunk, folytatja a dirigens, tudunk beszélni egymással, mi most elénekeljük még egyszer, önök pedig csatlakozzanak hozzánk. Így történik, hogy újra fölhangzik a ’Szállj, gondolat’, Muti a nézőtér felé fordulva vezényli a közönséget… Az egészben van valami szelíd, nemes méltóság. A tiltakozásnak ez a bánatos, halk, moll-hangulatú, szolidáris formája egyszerre mutatja az értéktudatos közösség csöndes kultúráját és egyben tehetetlenségét a pusztítás erőivel szemben… ’Mint a fecske, repülj messze földre, / Színarany szárnyú gondolat, repülj el’ – énekelték magyarul, amikor még magyarul énekelték itthon a Nabuccót. Vajon elszáll-e a színarany gondolat hozzánk, ahol szintén gyilkolják a kultúrát, nem is akárhogyan?”